Irodalmi kitekintő:

PALÁGYI LAJOS

(1866-1933)

Palágyi Lajos kevésbé ismert alakja a magyar poétai panteonnak. Pedig epigrammái arról tanúskodnak, hogy tökéletes hallása volt nem csupán a költészethez, de látta a történelmi sorskérdéseket is. Jóhiszeműsége olykor elvitte az ideál világába, így sem a saját kora, sem az utókor nem láttatta a kellő helyén, olykor hamis bélyegeket sütöttek rá.

Óbecsén született, ahol édesapja tanító volt - aki közben bölcselettel és irodalommal is foglalkozott és számos pedagógiai cikket írt. Palágyi öt éves volt, mikor atyja Temesvárra került tanítónak, majd Abaúj-Szepsibe, innét Kassára, Budapestre, azután Szikszóra, végre 1878-ban állandóan Budapestre.

A gyermek Palágyi tizenhárom éves korában kezdett verseket írni. Egész gyermekkorát betegeskedés közt töltötte, így első versei is már az élet sötét oldalait mutatják be. A fővárosban egészen elhagyatva, barátok nélkül, mondhatni az utcán nőtt fel, és ismerkedett meg az élet mindennemű sanyarúságaival.

1879-ben kezdett a lapoknak verseket küldözgetni. Az első lap, melyben neve alatt vers jelent meg, Ábrányi Emil Magyar Népbarátja volt. Egy ízben összes írott verseit a Vasárnapi Újságnak küldte be; Szász Károlynak buzdító levele bátorította, s ezután sűrűn jelentek meg költeményei a Vasárnapi Újságban; majd a Magyarország és a Nagyvilág, később az Ország-Világ hozták költeményeit; ezen utóbbi lap szerkesztője magához vette munkatársnak, hol két évig dolgozott, miközben több szépirodalmi lapnak is írt. Ezen állását is elveszítve, nevelőnek ment vidékre; de csak két hónapig bírta ki a falusi magányt, visszavágyott a fővárosba, ahol a Pesti Napló szerkesztője lett.

Az aradi vértanúk szobránál elszavalandó 100 aranyas pályadíjat ő nyerte el.

1898-ban kinevezték hódmezővásárhelyi polgári iskolai tanárnak, 1899 szeptemberétől a sárospataki állami tanítóképző intézethez helyezték át.

1909-ben lefordította Goethe Faustját. Költői munkássága kezdetén baloldali eszméket és megszólaltatott, de ezek leginkább a vox humána hangján szóltak.

Ezért azonban bűnhődnie kellett évtizedekkel később is, amikor már csupán emberi részvéte állította a világ minden nyomorgója és megalázottja mellé. Amikor hatvanhét éves korában meghalt, már rég nem kellett a polgári világnak, mert „szocialista” volt, és rég nem kellett a szocialistáknak, mert elfordult ifjúságának eszméitől; nem kellett a konzervatívoknak többé-kevésbé mégis haladó eszmevilágáért, de nem kellett a Nyugatnak sem, mivel forma- és kifejezésvilága túlontúl a XIX. század örökségéhez kötötte. Magányosan, nyomorúságban, már életében szinte elfeledve halt meg, noha az irodalom néhány értője akkor is tudta, ma is tudja, hogy egyéni hangú igazi jó költő, fontos irodalomtörténeti jelenség volt.

Élete nyomorral kezdődött, nyomorral végződött; ami közötte volt, az is örökös küzdelem a szerény kenyérért, hiszen társadalmi "karrierjének" csúcsa a tanítóképzői tanárság volt. Palágyi Lajos költészetének jó részében is pedagógus, a nép nevelője és oktatója akart lenni.

Már egészen fiatalon egyetlen reménye a pedagógia volt, ami - hite szerint - lassanként megjavíthatja az emberiséget.

Tanítani akart, és végre viszonylagos gondatlanságban élni, írni, gondolkozni. Megfelelő tanári állást nehezen kapott, de tanári hite nem csüggedt. Végül kezébe vehette a kinevezését, méghozzá oda, ahová kívánkozott: tanítóképzőbe, hogy nevelje azokat, akik szétszéledve az országban, az egész népnek továbbadják, amit tőle hallottak.

Polgári mértékkel mért jólétet ugyan ez sem adott, de az addigi nyomorúság után mégis gondtalan életet biztosított számára.

A tanári munka mellett a költészete azonban egyre kesernyésebb. Magányos úton című verseskönyvében nyíltan vállalta a sehová nem tartozást, a pesszimizmust. Számos verse egyre inkább csattanóra kiélezett, azaz rátalált az epigramma műfajára. Kezdetben néha bőbeszédű megfogalmazásai egyre jobban tömörítettek, s végül eljutott odáig, hogy csak a csattanókat írta meg, vagyis szellemes epigrammaköltő lett belőle. Van három olyan kötete is, amelyben kizárólag epigrammák olvashatók.

A Trianon utáni helyzet egyre komorabbá, ugyanakkor őszintén gondolkodó hazafivá tette. Verseiben a magyarság, a magyarsághoz való tartozás, az identitástudat példaerejűvé vált, ezekkel a műveivel immár bekerülhetett az elfogadott és elvárt irodalmi kánonba.

Az egyre divatosabbá váló globalizálódó kultúránkban talán nem időszerűtlen ma is Palágyi Lajos sorait olvasgatnunk:

"Magyar, ki honát megveti,

És mindent, ami nemzeti

Mindegyre szid mindegyre mar:

Oh, az még nem nemzetközi,

Csak rossz magyar."

/PPL/