LELKÜNK HANGJA - A MINDENSÉG LELKE

 
„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.
 A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén,
és az Isten Lelke lebegett vala a vizek felett.”
/Mózes I. 1-2./

 

Ki nem tapasztalta meg egy-egy igazán fennkölt pillanatban, vagy akár a hosszú és fázós tél után egy napfényes tavaszi reggelen, hogy az élet állandó kavargása közt hirtelen jókedv, megmagyarázhatatlan áhítat, életöröm lesz úrrá rajta? Egy titkos belső érzés/hang azt sugallja - ha csak percekre is -, hogy végtelen békére jutottunk önmagunkkal és bennünket körülvevő környezetünkkel. Egyszerre szebbnek látjuk a világot: mert egy bizonyos belső hang ezt sugározza hallhatatlan, de nagyon is érzékelhető egyedi hullámhosszunkon. Valószínű, hogy ilyenkor a csak számunkra érthető, érezhető „adó-vevőnk” szólal meg, azaz valójában a lelkünk örömteli, elégedett hangját halljuk.
És melyikünkkel nem fordult még elő, hogy látszólag minden ok nélkül sírva fakadtunk, kedvünk mélabússá vált, szürkének kilátástalannak láttuk a világot.
Ez a sírás is lelkünk hangja, afféle szelíd hang, ami figyelemért esdekel, könyörög: tápláljuk legalább annyi gonddal, mint a testünket!
De vajon honnan jön a lelkünk hangja?
De ha van hangja, akkor eredete és helye is van.
De mindez hol van?
Ember nincs a teremtett világban, aki válaszolni tudna ezekre a kérdésekre, pedig mindannyian érezzük, „halljuk” a lelki hangunkat. Lekiismeretünket, lelkifurdalásunkat, lélekemelő pillanatainkat átéljük, néven is tudjuk nevezni, hisz a magyar nyelv igen gazdag a „lélek” szavunk kifejező erejének nyelvi megformálásban (gondoljunk a lelkes, lelketlen, lélektelen, lélekemelő jelzőkre, a lelket ver belé, kileheli a lelkét, hálni jár belé a lélek… nagyon képszerű szólásainkra!). Nyelvileg megnevezni megtudjuk, de többet, racionálisat nem tudunk róla. Valahogy úgy vagyunk vele, mint a hívő ember magával a Teremtővel.
 A kicsit is gondolkodó ember még azt is érzi, hogy e kettő szoros kapcsolatban van. A Teremtő (Isten) és a Lélek körülvesz, itt van bennünk a kezdetektől, sejtjük/hisszük a létezésüket, de leginkább akkor fordulunk feléjük, akkor érezzük létüket, amikor segítségre lenne szükségünk. Ritkábban az örömteli hálás pillanatokban is megérezzük őket. Hitünk ilyenkor meg is erősödik, lelkünk szava ilyenkor érthetőbben szól. Racionálisan azonban továbbra sem tudjuk megmagyarázni.
Ha a saját lelkünket ilyen nehéz is megragadni, akkor a világ lelkét szinte lehetetlen; de ahhoz legalább van valami bibliai fogódzónk.
Ha ugyanis a világ lelkét kellene elképzelnem, azt a kivételes pillanatot próbálnám látni, amikor a nemlét a létre váltott, és a semmiből valami lett, azaz a Teremtést. Azt a pillanatot, amikor ”… A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebegett vala a vizek felett.” /Mózes I. 1-2./
Ugyanis bármit látok a világban, első kérdésem szinte mindig az: vajon, hogy került ide, honnan van, ki csinálta, miért és hogyan lett ilyen?
Engem megállásra késztet egy-egy zúzmaralepte csipkebokor, csodálkozó szemmel, izgalommal várom a melegedő földből előbújó gyöngyvirágot, megsimogatják a lelkemet a nyár aranykalászaiból készített kazlak, megigéz az őszi gesztenyék varázshozó ereje, visszafojtott lélegzettel nézem és hallgatom a befagyott tó jegének rianását. Az évszakok/a világ változó lelkében a saját lelkemet érzem, mely látva ezeket a csodákat ilyenkor megpihen, rácsodálkozik minderre, és közben töltekezik valami fölülről jövő, hatalmas erő által.
Valaki itt jár körülöttem, miközben valamit nézek…
Valaki itt hagyta a világban a Lelkét és a keze nyomát…  
Amikor soha meg nem élt szép tájon járok, akkor is úgy érzi a lelkem, valaki járt már arrafelé, ahol én most lépkedek először, és nem véletlenül csodálkozom rá éppen arra a kék égboltra, éppen arra felbukkanó ritka madárra. Lelke sugallja az utamat, a tekintetemet, a lelkemet, az életem irányát.
Közben az értelmemmel keresem a szépség szerzőjét. Kutatom az értelmes világ eredetét és végső okát.
És a miért ilyen…? kérdésre képtelen vagyok a „véletlen” szóval válaszolni. Lelkem hangja ugyanis azt súgja, semmi nincs véletlenül és ok nélkül a világegyetemben.
Nem hiszek egy gazdátlan világban. Számomra az ég nem csupán szép felhőfoszlányok és a csillagok képének gyűjteménye. Ahol van valami, ott Valakinek is lennie kell. 
Mert láthatnánk-e a fényt fényforrás nélkül?
Élvezhetnénk-e a szépet szép képek nélkül?
Kutathatnánk-e a természet törvényeit törvényhozó nélkül?
Élhetnénk-e emberhez méltó életet a lelkünk és a Teremtő Lélek nélkül?
Egyáltalán élet-e az élet lélek nélkül?
 
A pünkösdi ünnep a legjobb alkalom, hogy ezekre a kérdésekre ki-ki keresse meg a maga válaszát...!
/ZE/