Emberi sors, isteni terv:

KERTÉSZ IMRE

(1929–2016)

Nyugosztalja Kertész Imrét a közös Istenünk; de ezzel be is fejezném a tiszteletköröket, mert ennél fontosabb közös dolgainkról lesz szó. A magyar és a zsidó élet meghatározó kultúrtörténeti alakja távozott március utolsó napján: az első irodalmi Nobel-díjasunk.

Tudjuk, hogy a díjakat adják, nem pedig kiérdemlik; de mind homogénebb, ezért szegényesebb globális civilizációnk egyik közmegegyezéses etalonja, némi sznobizmussal átitatott közös nevezője mégiscsak ez az ordó (a másik az Oscar), amelyet a XX. század hajnalán egy méltán rossz lelkiismeretű svéd halálgyáros hívott életre.

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről a szeplős fogantatásról, hogy évről évre ne az ember gyarlóságáról, hanem a kiválóságáról ringathassuk szép, rózsaszín illúziókba magunkat – de mégiscsak csúfondáros, hogy az üzemszerű embertelenségből kamaszként hazatérő Kertészt élete alkonyán egy olyan büdzséből díjazták busásan, amelyet az üzemszerű embertelenség kamataiból töltenek fel immár több mint száz esztendeje.

Kertész keserű öniróniájával visszatérően reflektált arra az abszurd szituációra, hogy úgy került ebbe az internacionális szcénába, mint Pilátus a krédóba. Álságosnak érezte a helyzetet, s azt is, hogy a díj elfogadásával óhatatlanul ennek a kultúrpolitikai celebgépezetnek a részévé vált; miközben persze gyermeki örömmel költött drága kalapokra, mert végre megtehette.

Általában véve rettenetesen szerette és gyűlölte magát, ő maga töltötte be a saját világegyetemét, s ez a felfokozott érzelmi intenzitás időről időre kismesteri tehetségét is izzásig átfűtötte. Szörnyen induló személyes és közösségi sorsa önkéntes „sorstalanságba”, vállalt gyermektelenségbe hajszolta, s tudatosan vállalt ontológiai önzését kéjesen részletezve, artisztikusan meg is indokolta.

Szakmai szempontból tudnia kellett, hogy nincs a XX. századi magyar irodalom élvonalában: Jókaihoz, Adyhoz, József Attilához képest labdába sem rúghat. Élő kortársakról itt ne essék szó (noha a Sorstalanságot „felfedező” Spiró György is megszavazta a dupla Nobel-díjat magának), de messze méltóbb lett volna erre az elismerésre például Füst Milán is; Radnótinak pedig egyetlen kései verse is többet ér az egyébiránt kompakt, remekműgyanús Sorstalanságnál és a szedett-vedett járulékos életműnél.

Mindezt szükséges leszögezni a gyász pillanatában is, hogy Kertész roppant ellentmondásos, olykor kifejezetten szeszélyes, de összességében tiszteletre méltó, az országimázs szempontjából pedig több haszonnal, mint kárral járó emberi formátumáról szólhassunk. Ez ugyanis még inkább közügy, mint írásművészetének tárgyszerű megítélése.

Kertész Imre – mint közülünk annyian – nem volt jellemóriás: kínos gyermekirodalmi plágiumügye vagy Kádár-kori megélhetési darabírása (amiről Kardos G. György vetett papírra emlékezetes csipkelődő mondatokat) nem része a hivatalos szoborfaragó kánonnak.

Életének auschwitzi-buchenwaldi alapélménye, illetve ennek a minden egyebet árnyékba borító élménynek az eredeti módon való, autentikus megformázása, az azonosulás kísértésének elvetése azonban kiemelte abból a szürke, jelentéktelen életből, amiben otthonosan rosszul érezte magát, ám amiből nem is túlságosan vágyakozott el soha.

Le a kalappal előtte, hogy futó divatokat és masszív tilalomfákat negligálva ment a saját feje után diktatúrában és demokráciában egyaránt, s oly módon préselte ki magából a Sorstalanságot az elismerés minden reális reménye nélkül, ahogyan kipréselte. Mindaz, ami ezen túl van, csupán adalék ehhez az unikális opushoz, olykor értékelhető, olykor kifejezetten kínos nívón és tartalommal. Ha a Sorstalanság egy életszervező rögeszme igazgyöngyként kiizzadott terméke, ugyanennek a rögeszmének a hordaléka soha nem emelte volna Kertészt a magyar ugar hepehupái fölé.

A Sorstalanság legnagyobb erénye az én értelmezésemben az, hogy szembemegy mindenféle dogmatizmussal. Szembemegy a holokausztdogmatizmussal is, amely egy konkrét kataklizmából abszolútumot, történelmen kívüli-felüli jelenséget próbál kreálni, holott a logika és a racionális belátás törvényeivel szemben elfogadhatatlannak tartok uniformizáló, retorzióval fenyegető normává emelni egy mégoly jogos fájdalmat, amely – isteni törvénykezést vindikálva magának – lemond az azt megelőző és még ezután bekövetkező emberi tapasztalások összességéről. Aki humanistaként és demokrataként tagadja a kiválasztott népek létezését, az nem kardoskodhat a kiválasztott népirtás mellett sem.

Ez a bocsánatot kiiktató, bosszúszomjas hozzáállás aztán nem ismer sem Istent, sem embert: nem véletlen, hogy alkalmasint maga Kertész is megkapta a holokauszt-relativizáló jelzőt.

Kertész ugyanis – jóllehet egymásnak is ellentmondó publicisztikai futamaiban messze nem volt mentes a holokausztromantikától és az ezzel együtt járó permanens, vigasztalhatatlan önsajnálattól – nem óhajtott idomulni a mindinkább farkasjegyeket öltő militáns nyájhoz. Nyughatatlan kreativitása olykor afféle meglepő kijelentésekben jegecesedett ki, mint amikor elkerekedett szemű interjúvolójának kijelentette, hogy a Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írta.

Ordító volt a dogmasértés, és az őt leszenilisező felháborodók nem is voltak hajlandók belegondolni, hogy Kertész belső értékvilágában (amúgy igen helyesen) semmiféle különbség nem volt felfedezhető a náci és a kommunista szélsőség között. Párhuzamot talált a koncentrációs tábor Köves Gyuri által érzékelt „boldogsága” és a Kádár-éra álságos, kirakati kedélyessége között is, s ezt az „eltévelyedését” még a Nobel-díj által ajándékozott tekintély-védőpajzs sem tudta megvédeni az ideológiai vérfarkasok dühödt támadásaitól.

Mondott (s néha írt) persze számtalan szamárságot is. Miközben megható volt a ragaszkodása egyetlen lehetséges munkaeszközéhez, a magyar nyelvhez, jellembeli gyöngeségként éltem meg elrugaszkodási kísérleteit a magyar kultúrától és államiságtól. (Időnként megtette ezt a zsidó kultúrával és államisággal is.)

Megítélésem szerint az ilyesmit semmilyen egyéni vagy közösségi sérelem nem szentesítheti, különösen nem attól, aki helyzeténél fogva óhatatlanul többet jelent önmagánál, visszavonhatatlanul szimbólummá válik. Senki nem merte megmondani neki, hogy fölösleges a kafkai (német) hagyományhoz törleszkednie, mert egyrészt az a villamos már elment, másrészt amúgy sem volna elég pénze villamosjegyre. (Ezt képletesen értettem: amúgy Stockholm után nyilván bőséggel lett volna.)

Szellemi bakugrás volt az is, hogy az őt lágerbe záró (majd lelkifurdalásból lobbierejük által a fáma szerint Nobel-díjhoz segítő) németeknek lényegében megbocsátott, egészséges periódusában szívesen időzve a „bűnös” Berlinben; míg magyar honfitársainak, akik bevagonírozták, s akik aztán sokszor és folyamatosan megkövették, igazából soha. Utolsó jegyzeteiben aztán mintha némiképp lekerekedett volna ez a sarkosság (bár az őt szép cipőjében sáros pocsolyába kényszerítő, röhögő építőmunkások lelkületéből azért logikailag simán levezethetőnek tartott egy megismételhető holokausztot), s az is kiderült számára, hogy mégiscsak Magyarország a legjobb hely a távozásra, ha már mindenképp meg kell halni.

Nem pártharcos lelkületre vallott az sem, hogy minden előzetes intés ellenére elfogadta bocsánatért esedező szülőhazájának az elképzelhető legnagyobb kitüntetését, a Szent István-rendet, újfent magára vonva a szűk látókörű, engesztelhetetlen szekértáborharcosok bősz haragját.

Talán érzékelhette még a Saul fia dühödt német sajtóvisszhangját is: tévhit volt azt gondolni, hogy a németek – a magyarokkal szemben – példásan vagy példásabban szembenéztek volna történelmi felelősségükkel és bűneikkel. Nem, nem néztek szembe; mert akkor a mai történelmi felelősségükkel és bűneikkel is szembe kellene nézniük. Inkább a (magyar) tükröt törnék össze, ha nem azt látják benne, amit látni szeretnének.

A tabudöntő Saul fiának a tabudöntő Sorstalanság törte az utat: a megrögzült, gondolattalan, kiüresedett sematizmust ez is, az is a kétségbeesésbe kergeti, mert az arctalan dogmák szajkózása helyett személyre szabott gondolkodásra, szembenézésre, katarzisra késztet. Ha mást nem köszönhetnénk Kertész Imrének, mint azt a felismerést, hogy az ideológiailag és társadalmilag programozott „sorstalansággal” szemben mégiscsak a méltó emberi sors adja létezésünk értelmét, már nem élt hiába.

Kertész Imre minden esendősége ellenére nem élt hiába: meggyőződésem, hogy terve volt vele a közös Istenünknek.

/Csontos János/