Illés Sándor

PIACON A MAMÁVAL

Anyám már hajnalban ébresztgetett. "Kelj már fel, ne menjünk későn! Reggel vannak jó vevők!"

Piacra indulunk anyámmal. Amikor egyévi távollét után ismét meglátogattam, s kisírta magát a karomban, rögtön bejelentette: "Elmegyünk majd az újvidéki piacra. Ott drágább a csirke, Rozi ángyod is mondta!"

Az újvidéki piac húsz kilométerre van tőlünk, Temerintől. Nálunk ezernégyszáz dinárt adtak az áprilisi rántani való csirke párjáért, de ott biztosan jobban megfizetnek érte. S van belőle bőven. Anyám ötven darabot nevelt. "Kell nektek, ha jöttök. Én már nemigen eszem csirkét. Csak egy galambocskát. Elég az nekem. De hogy te is csak tíz napig maradsz, eladok belőlük még néhányat..."

Úgy tett-vett, szorgoskodott körülöttem, mintha csak ötvenéves lenne, pedig szegény már a hetvenötödiket is túllépte. Meggörnyedt, nem tud kiegyenesedni. A sok munka! Mert hordja még most is a két nehéz moslékosvödröt. Disznókat hizlal. Tehenet tart. Csirkéket nevel. Lámpa melege mellett nevelgette őket.

Elmondta már mindenkinek az utcában: "Majd ha hazajön a fiam autón, akkor bevisszük a csirkéket Újvidékre!" S most gyorsan öltözöm, nem is borotválkozom, hideg van a konyhában. Reggelizni is elfelejtünk. Anyámat elfogta a piaci láz. Ismerem ezt, már gyerekkoromban megfigyeltem, mennyire szereti a piacot. Ünnepnapja volt, ha újvidékre mehetett. Apám befogta a szürkét, feltettük a féderes bőrülést, a szalmával bélelt kocsiderékban bevittük a tyúkokat, hízott libát, néha túrót, tejfölt vagy egy kis korai cseresznyét. Nem volt nekünk ilyesmire szükségünk, nem voltunk rászorulva annyira a pénzre, de ha már piacra megy az ember, városba, akkor vigyen is valamit, ne induljon üres kézzel.

Beraktuk a csomagtartóba a hat pár csirkét, és elindultunk. Már a sarkon meg kellett állnunk, mert anyám észrevett egy ismerős asszonyt. "Bevisszük!" - mondta határozottan, s a csirkék mellé került a néni kannája. Felszedtünk még két ismerőst, s be is értünk időben. Nekem külön öröm volt, hogy ott sétálhattam a piacon, a régi újvidéki gimnázium parkosított háta mögött, ahová valaha iskolába jártam. Kicsit hideg volt, szemerkélt az eső, de a mama kirakta a csirkéket az asztalra. Jött is nyomban a piaci ellenőr, kifizettük az árusítási díjat, s vártuk a vevőket.

De a vevők nem jöttek. Kedd rossz piaci nap. A péntek jobb lett volna, de hát a mama már nem bírta kivárni a pénteket. Megpróbálom felhívni a szép csirkékre a figyelmet. Nem ismer itt engem senki. Odaállok a mama elé, felemelem az egyik pár csirkét, meglóbálom. "Hogy a csirke, jó asszony?" - kérdezem.

A mama elszégyenli magát, elfordul, s nevet. Munkától görbe ujjait a szája elé tartja, s még jobban meggörnyed.

"De szép csirkék! Ezek megérnek ezerhatot is!" - mondom előbb magyarul, aztán szerbül, hogy mindenki értsen belőle, aki vásárolni akar. Jön is egy szemüveges asszony, sápadt bőrű, nagy cekkeres.

"Hogy adja?"

"Ezerötszáz párja!" - suttogja a mama boldogan. "Sok az nagyon!" - fitymálja a csirkéket az asszony, és odébbáll.

A mama megsértődik. A szemüveges néni már nem hallja régen, de ő csak mondogatja, egyre mérgesebben: "Hát sok annak, aki venni akar. De aki nevelte, annak kevés. Lámpa mellett nevelgettem én ezt, darával etettem, bugyoláltam kendőbe, ruhába... Még hogy sok értük? Nohát!"

Ismét közbeléptem: "Eladó a csirke, néni?" A mama ismét elfordult, de most nem jött vevő. A szomszéd standnál egy ember látta, hogy mi összetartozunk, nevet rajtunk, csapdossa térdét húsos, nagy tenyerével. Almát árul. Aztán ő is odajön és megkérdezi, szerbül: "Posto?" A mama nem ért szerbül, magyarul mondja az árát, mert érti a kérdést. Az ember csavargatja a fejét, s azt mondja tört magyarsággal: "Rossz ma piac van néni!"

"Ha rossz, hát rossz! Mit csináljunk?" - von vállat a mama. Közömbösséget színlel. De figyel maga körül, aztán int, hogy álljak oda egy kicsit, ő körülnéz, tájékozódik. Amikor visszajön, szomorú. Temerinben drágábban eladhattuk volna a csirkét. A fene vigye!

Veszek neki cukorkát, hozom a zacskóban, csörgetem. Rám nevet. Szereti a savanyúcukrot. A piacon mindig savanyúcukrot vett nekem. Most én veszek neki. Aztán juhtúrót hozok hártyapapírban. Majd hazavisszük. Fehér friss cipót! Zöldhagymát. Mert mire hazaérünk, megéhezünk. Vágunk majd hozzá, egy darab száraz kolbászt.

Közben feltámadt a szél, csapkodta az esőt. A mama lába már átfázott, könnyes volt a szeme, kék a keze, hiába dugta kis kabátja zsebébe. Kesztyűt ő sosem hordott, nem szerette.

"Akkor viszi?" - szólt rá keményebb hangon egy tétovázó fiatalasszonyra. "Ez nem akármilyen csirke, ez temerini!" A fiatalasszony gyorsan fizetett. Ezerháromszázat.

"Mi az?" - kérdem a mamát. - "Csak ennyit?"

"Hát. Ennyiért adom. Nem fagyoskodom én itt tovább! Megyünk haza!"

Áron alul eladtuk fél óra alatt a hat pár csirkét. Aztán beültünk a kocsiba, és irány Temerin! Útközben nem szóltunk. Figyeltem a mamát. Egyáltalán nem volt szomorú. Nem bántotta a dolog. S amikor hazaértünk, megterítette az asztalt, s felvágta a cipót, megkockáztattam a kérdést:

"Erre ráfizettünk, mama!"

"Ó, hát nem azért mentünk mi, édes fiam!" - mondta, s mosolygott. Kissé szégyenlősen, ahogy szokott, szája elé tartott kézzel.

Nem kérdeztem, hogy miért, hiszen ki tudja? Ki értené meg? Csak sejtettem: kerestünk mi ott, az újvidéki piacon valamit. Hogy mit? Tavaszt, nyarat, régi hajnalokat, ifjúságot.