Barsi Balázs

A LÉLEK TEREMTŐ EREJE

Ki az igazán szentlelkes?

Nem az, aki magát karizmatikusnak mondva nagy dérrel-dúrral nekiáll megújítani az Egyházat, hanem aki a Szentlelket utánozva háttérbe húzódik, észrevétlenné válik, mégis mindenütt ott van, mindenről gondoskodik, ahogy az édesanya teszi.

Mert az örök misztériumon, a Szentháromságon belül a Szentlélek az isteni termékenység, mégsem ered tőle egyetlen személy sem. A Szentlélek Isten alázata. Az Atyáé, aki benne adja magát teljesen a Fiúnak, és a Fiúé, aki benne szereti viszont az Atyát. Ő a kulcs, mely Isten titkát megnyitja, de nem ő az Atya képmása, hanem a Fiú, aki megtestesült, s akinek képére az ember teremtetett. A Lélek az Atya és a Fiú kapcsolatának kinyilatkoztatása, ő maga azonban kimondhatatlan marad. Az Atya és a Fiú így szól az Ó- és az Újszövetségben: én. A Szentlélek ezt nem mondja, ő mintegy inkognitóban működik

Az Atya küldi a Fiút és a Fiú által a Szentlelket, a Szentlélek azonban nem küld senkit. Ő az ajándék, nem az ajándékozó. Ő az örök dicsőség, mellyel az Atya megdicsőíti a Fiút, a Fiú pedig az Atyát. Ő a közösség, a találkozási hely, az a közeg, atmoszféra, amelyben az Atya és a Fiú, Isten és ember, valamint az Egyház tagjaként ember és ember találkozik. Levegő, amelyből mindenki él, anélkül, hogy észrevenné.

Ki az igazán szentlelkes?

Aki mer levegővé válni az emberek számára, és Isten életének örökké friss oxigénjét árasztani. 

***

Ki az, akivel egy életen, sőt egy örökkévalóságon át együtt kell lennem, ha akarom, ha nem? Ki az, aki, ha mindenki elhagyna is, velem marad? Ki ez az én, akit cipelek, vagy inkább aki engem hordoz? Ki az a személy, ez a valaki, aki én vagyok? Akit egy megkérdőjelezhetetlen törvény kényszerít szeretnem, még mielőtt hallanám az isteni parancsot: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”?

A Szentlélekről való beszéd egyeseknek talán nagyon távolinak, elvontnak és homályosnak tűnhet, holott éppenséggel nagyon közeli, konkrét és megfogható. Az őspünkösdről szeretnék beszélni, amely éppen az önszeretet tényében mutatkozik meg.

Mi foghatóbb annál, hogy szeretjük magunkat? Az önszeretet olyan tény, amelyre a kinyilatkoztató Isten is hivatkozik mint kétségbevonhatatlan, szilárd vonatkozási pontra, amikor azt a parancsot adja: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

**** 

Az első ember Isten belső életéből részesült, de még nem ismerte a Lelket, mégis kapott a Lélekből. Mert azért teremtette Isten az embert saját képére és hasonlatosságára, hogy egykor felvehesse örök, benső, isteni életébe. Isten az ember iránti szeretetét kezdettől fogva kiárasztotta az ember szívébe a Szentlélek által.

Minden Istentől elrugaszkodott hitetlen, önző és gonosztevő ember is csak azért tud élni, mert működik benne a kezdetben adott Lélek. Mert amit mint végső ajándékot ad az Isten, azt kezdettől fogva adja. Istennek az ember iránti szeretete a Szentlélek titokzatos jelenléte által már Ádám szívében, személyében megjelent, mint őseredeti, édes és végtelen vonzás.

A csigát gyerekkorunkban hívogató énekkel próbáltuk házából előcsalogatni. Az első embert az örök, feltétel nélküli isteni szeretet, a Szentlélek csalogatja ki önmagából. Erre a vonzásra az emberi személy kilép önmaga csigaházából, és mintegy kívülről pillantja meg önmagát. A teremtés művében ez a távoli képe az Atya, a Fiú és a Szentlélek kapcsolatának.

Az embernek csak azért lehet önmagáról képe, mert valaki szereti őt.

***

Az olyan humanizmus tehát, amely az embert Isten nélkül szemléli, gyökereiben beteg, romlott és romboló. Csak az Isten szeretetének mélységes megtapasztalása tehet képessé a helyes önszeretetre, de a felebaráti szeretetre is. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!, vagyis ha Istentől szeretve elfogadtam, megszerettem önmagamat, akkor odafordulhatok a többi teremtett személy felé is, akik hozzám hasonlóak, s úgy szerethetem őket, mint saját magam, mert a Szentlélek képessé tesz rá.

***

Mindez fényévnyi, sok ezer fényévnyi távolságnál mélyebben van bennünk, mint az a réteg, amelyet a pszichológia tudománya képes feltárni. Persze ennek a valóságnak elfogadása feltör a pszichológia által már kutatható rétegekbe, sőt a tudatos és gyakorlati életszférába is, de mindennek a történésnek a helye személyiségünk központja, amelyet a Biblia színnek nevez. Ez az ember legmélyebb mélye, amelyet csak Isten Lelke ismer. De azért, mert nagyon mélyen van, és mert természetfeletti, ne mondjuk, hogy nem konkrét, mert a legéletbevágóbb az, ami ott történik. Minthogy azonban egyedül Isten Lelke ismeri az emberszív mélységeit és Isten mélységeit egyaránt, a mélység a mélységet hívja (vö. Zsolt 42,8).

***

Nem elég tanulni a hitigazságokról, hanem életünket keményen és következetesen hozzájuk kell igazítanunk. így ahhoz az igazsághoz is, hogy Isten lelke bennünk lakik.

Mindezt Urunk, Jézus Krisztus megígérte az utolsó vacsorán. Az ember, ha utoljára szól szeretteihez, a lényeget mondja. És Jézus ezen a vacsorán végig a Szentlélekről beszél: A Lélek mindörökké veletek marad, mert bennetek marad. Bennünk, vagyis a szívünkben, abban a mélységben, amelyben a feltámasztás művét már elkezdte bennünk.

A Szentlélek mintegy az Isten szíve, legmélyebb valósága. A szív az ember számára azt a mélységet jelenti, ahol identitásunk, önazonosságunk valódi forrása rejtőzik, ahol egyre inkább önmagunkká válunk, vagyis a személyt a maga felfoghatatlan valóságában.

***

Annak tehát, aki a Szentlélek misztériumához kíván közeledni, tudnia kell, hogy a Lélek az ember szívében, lelkében, személyében beláthatatlan mélységben lakozik. Az a Szentlélek, aki nemcsak az ember legvégső titka, hanem az Istené is. Aki csak erre gondol, az a szemlélődő. Mert ezt nem lehet értelemmel „végiggondolni”. Valahogy, azt hiszem, itt a gyökere annak a parancsnak, hogy szüntelenül imádkozzatok. A Szentlélek Isten kimondhatatlan titkának mélysége, ő a valóság, a realitás. Istenben a legvégső titok a Szentlélek. Rajta kívül minden csak árnyék, látszat, halálra szánt, értelmetlen a földi világban is. Igazi valóságunk olyan realitás, amelyhez képest minden csak árnyék, s csak annyiban létezik, amennyiben ehhez köze van.

***

A minden: Isten végső titka, hogy ő maga a Szeretet, és a mi legvégső titkunk, hogy Lelkét, szeretetét árasztotta belénk. Enélkül viszont semmit sem tudunk és semmink sincs.

***

Akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van. Ha vallásosságunk, keresztény hitünk, nem ennek a végső misztériumnak boldog birtoklása, akkor szerencsétlenebbek leszünk egy nap mindenkinél, mert magunkban is csalódnunk kell, és abban az Istenben is, akit elképzeltünk magunknak. Pontosabban: képtelenek leszünk tovább szeretni magunkat, mert elveszítjük azt az Istent, aki feltétlenül és érdemek nélkül is szeret minket.

***

Ki az tehát, akivel egy életen, egy örökkévalóságon át együtt kell lennem, ha akarom, ha nem? Ki az, aki ha mindenki elhagyna is, mégis velem marad? Ki ez az én, akit cipelek, vagy inkább aki hordoz engem? Ki ez a személy, ez a valaki? Ki az, akiről azt állítom: „én vagyok”, akit egy megkérdőjelezhetetlen, kényszerítő törvény szeretnem parancsol, még vagyok”, akit egy megkérdőjelezhetetlen, kényszerítő törvény szeretnem parancsol, még mielőtt hallanám Isten szavát: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”?

A válasz: Isten Lelkétől, a Szentlélektől átjárt nyomorult létező, akit a végtelen Isten megmagyarázhatatlan módon öröktől fogva és mindörökké szeret.