VERESS DÁNIEL

GONDOLATTÖREDÉKEK

SZÉKELY JÁNOSRÓL

Nem volt a barátom. Legalábbis nem volt az a klasszikusnak tartott felfogás szerint, azaz a barátság az egymásba kapcsolódó azonos gondolatok, vélemények, ítéletek, akaratok állandósult köteléke. Nem voltunk "egyetlen lélek két testben", semmilyen "ki nem mondható és végzetes erő" nem kapcsolt össze, s azt sem merem leírni, hogy "annyira égő szeretettel figyeltük a másik útját és vívódásait, hogy jobban érzem saját gondjait az enyémnél is, és nagyobb bizalommal fordulok feléje, mint magamhoz". Kapcsolatunk nem volt "eggyé hangoló barátság"-ként jellemezhető.

Valóságszemléleti, gondolkodásbeli különbségeink, illetve különbözésünk ellenére Székely János a barátom, eszmetársam volt. Azáltal, hogy "Ő - ő volt, én - én voltam." A különbözőségünk kohéziója érvényesült, teljesedett ki egy véletlen szülte kapcsolat következtében:

1948 ősze és 1951 nyara között évfolyamtársak voltunk a kolozsvári Bolyai Egyetem filozófia-lélektan karán, azonos professzorok előadásainak, szemináriumainak résztvevőjeként, egy kis létszámú évfolyamon, mely 11 rendszeresen bejáró, valamint csak két vizsgázó hallgatóból állt. Ebben a kisközösségben néhányunkkal, közöttük Jánossal is közelebbi kapcsolatba, amolyan véletlen barátságba kerültem, anélkül, hogy - mielőtt ismertük - kerestük volna egymást. /… /

Egy szeminárium kezdésére várakozva skiccelte le észrevétlenül fizimiskámat Székely János, valamikor 1949 elején, talán még - de erre sem esküdnék meg! - az Arany János utcai épület könyvekkel bélelt falú előadótermében, aláírásával is hitelesítvén az általa láttatott portrét.

De térjek vissza a megpendített alapvető kérdéshez, a Székely Jánoshoz fűződő "barátság"-hoz. Abban az alapvető kérdésben különbözött a véleményünk, hogy korunkban mi az írás, a költészet szerepe, funkciója, sőt missziója.

Székely Jánostól az a felfogásbeli különbség választott el, hogy az irodalom, a versírás, a közlés feladatát eltérően értelmeztük. Én hittem a "társadalmi megrendelés"-ben, abban, hogy a költő kötelessége a dolgok menetét közvetlenül befolyásolni, hogy verseivel mozdítania kell - a társadalmi haladás érdekében - olvasóinak mentalitásán. Az "objektív valóság" tükrözése, a "társadalmi fejlődés szolgálata, az ez iránti elkötelezettség" kulcsfogalmakat jelentettek számomra, mely abban csúcsosodott ki, hogy a költő tehetségét állítsa a köz szolgálatába, személyes mondandóját rendelje alá a közügyiségnek, tehát a vers legyen világjobbító szándékú "hasznos akarat".

János viszont nem volt hajlandó - sok, köztük néhány nagy tehetségű idősebb kortársától is eltérően - a dolgok társadalmi vetületét befolyásoló verseket írni. Lényegében mindenestől elutasította az én felfogásomat.

(Most, sok évtizeddel később - nézzünk szembe valamikori önmagunkkal! - sok volt a messianisztikus dogmatizmus, a felfogásbeli primitívség - sőt miután politikailag manipuláltak -, a naivság, sőt balgaság.) Az ekként felfogott, ideologizált lírával szemben nyilvánvalóan Jánosnak a szubjektív, irodalomközpontúan esztétizáló hajlamának és hangvételének volt igaza.

Akarva-akaratlan elválasztott Gaál Gáborhoz fűződő kapcsolatunk különbsége is. Székely János a négy évfolyam közös Gál-szemináriumában, nem a diáktársakkal, hanem inkább a professzorával vitázott, akinek felfogása taszította, esetleg ingerelte, mindenképpen provokáló szándékú megjegyzésekhez vezette. Erről, úgy emlékszem, írt is.

De hadd kapcsoljak vissza az alaptémához. Az ólomsúlyú 1956-os év őszén, Sepsiszentgyörgyről Marosvásárhelyre levelet írtam Székely Jánosnak. Miután az egyetemről 1951 nyarán kizártak, ezt követően három éven át munkaszolgálatos katona voltam, Jánossal fél évtizede nem találkoztam. Az év nyarán két nagy olvasmányélményem volt. Németh László Égető Eszter című regénye és Tolsztoj inasaként című tanulmánya, valamint Illyés Gyula Kézfogások című verskötete, hozzá számítva az Irodalmi Újságban, augusztusban megjelent Hunyadi keze című nagy versét. Számomra az említett versgyűjtemény és vers jelentette az időszerű kortárs magyar lírát, egyben a Székely János-i költői koncepció tagadását, tehát egy lappangó polémia ingere váltotta ki megszólalásomat, hozzáfordulásomat.

Még egy másik tény is levélírásra késztetett. Ha kétfele is sodort sorsunk, valamelyest követtem írói pályáját. Addig egy kötete jelent meg, a Csillagfényben, melyet egy vihart vető szonettkoszorú, a Bolyai hagyatéka előzött meg az Igaz Szó 1955. évi 2. számában. /…/ Nos, levelem írásakor ez is bennem bujkált, ugyanis számomra a szonettkoszorú igen meggyőző költői teljesítmény volt, olvasóként elgondolkodtatott és gyönyörködtetett, s János költői jövője szempontjából igen ígéretesnek találtam. Utóbb azt is megírtam neki, hogy tehetségét nagyra értékelem, valamint igencsak hálás vagyok mindazért, amit tőle az irodalom megismerése vonatkozásában tanultam, hiszen egy sereg szerző felé ő fordította figyelmem.

Az elmélkedő és vitázó olvasmányőrlés, könyvfalás kényszere, az agy raktárainak feltöltése ifjúságunkban a legerősebb bennünk, hogy a könyvek tartalmának valamelyest értő feldolgozása után eljussunk az öregkori rezignált olvasásig, egyre inkább az újraolvasásig. A levélíráshoz a mélytudatból hozzájárult egy nagyon személyes vonatkozás is. Volt kettőnk között egy, a világ felé különösebben meg nem nyilvánuló - minek is nevezzem? - néma cinkosság. Az ugyanis, hogy azonos időben, lényegében azonos körülmények között és hatások alatt, mindketten - a monarchiából átvett szóhasználat szerint - "cőgerek", "kadétok" voltunk. Hivatalos megnevezés szerint János a marosvásárhelyi Csaba királyfi Gyorsfegyvernemű Hadapródiskola, én a budapesti M. Kir. Görgey Arthur Műszaki Hadapródiskola elsőéves növendéke. A tizennégy-tizenöt évesen katonai egyenruhában és drill alatt töltött mintegy másfél évnek mindkettőnk életében több negatív, de néhány pozitív hatása is volt. Így pl. János külleme, következetes ápoltsága, mindig fényesre pucolt cipője, kopottas, de nagyon rendben tartott öltönye, pontossága, szavatartása s hasonlók. Nem utolsósorban az, hogy a háború vége felé kikerültünk nyugatra, ő lovon, én vonaton és kerékpáron, végig a felperzselt Európán. János kalandozásairól kitűnő könyvet írt, A nyugati hadtestet. Száz szónak is egy a vége, mikor néki, épp néki írtam levelet, ez az egykori sorsközösség - nevezzem "bajtársi szellemnek"? - is közrejátszott, noha az írásom lényege nem a múltidézés, hanem irodalom-felfogásának megtárgyalása volt.

Először egy datálatlan, a postai körpecsét szerint 1956. 12. 13-án írt lapot kaptam tőle.

"Kedves Dani! Leveled régen megkaptam, s ne haragudj, hogy ilyen későre válaszolok. Előbb a világpolitika szólt bele, most pedig az egészségem. Hosszadalmas vizsgálatok után épp ma utaltak be a kórházba tüdőgyulladással. Meg vagyok áldva Allah valamennyi áldásával, s ne haragudj, ha nem is tudok egyébre gondolni. Írj nekem, mert jólesik olvasnom leveled. Címem változott! Ölel: János."

Én 1957. január derekán válaszoltam néki, ő - miután az én következő válaszom kelte március 2. - február hónap folyamán írta és küldte azt a levelet, melynek borítékja hiányzik és datálatlan. Ebből veszek ki egy kurta passzust, hiszen annyi kitűnő résztanulmány után valahol csak készül egy Székely János-monográfia, s írójának figyelembe kellene vennie ezt a korai ars poeticát:

"Kedves Dani!

Rendkívül hosszan írtál, látod én rövidebb leszek, már annál is inkább, mert itt az ágyban körmölni bajosabb. Dicsértél is, meg aztán tapintatosan szememre is vetettél egyes-mást. Most már mit szóljak én minderre? Ami a dicséretet illeti, bolond volnék, ha visszautasítanám; ami a szemrehányást: bolond volnék, ha nem kapálóznék ellene; hiszen tudhatod, mert magad is ember vagy.

Általában, hogy megértsd a dolgokat: szeretném a magam formanyelvét úgy kialakítani, hogy mindaz benne legyen, ami Sapphótól Rilkéig és Keatsig közös az ún. fausti kultúrkör költészetében. Vagyis nem engedek be verseimbe semmi olyan elemet, ami az európai poézis-fogalomtól távol van. Innen verseim halványabb nemzeti jellege és halványabb egyéni sajátságai, innen bizonyos személytelenségük, bár nem hiszem, hogy kellene és lehetséges volna teljesen száműzni belőlük az egyéni-démonikusat.

Mindenesetre föltétlenül zenére, európai zenére törekszem, s csak örülhetek annak, ha mások is kihallják soraimból ezt a zenét.

Azután meg gondolatiságra törekszem - s örülök, ha ezt észreveszik. Úgy tartom, hogy hét évszázad magyar költészetének épp ez volt a nyavalyája: európaiatlan zeneiség és európai értelemben nívótlan gondolatiság. Tisztelet a nagy kivételeknek.

Tévedsz azonban, mert Nerudát nem számítom elődeim közé, s nagyon meg lennék lepve, ha száz esztendő múlva feltámadnék, s ott találnám a nevét a világirodalom történetében. Baja neki is - mint annyi másnak - hogy nemzeti kultúrája nem készített elő neki filozófiai talajt; maga pedig nem képes megteremteni magának. Látod ez a legnagyobb nehézségem: eredeti poézis mellett külön és eredeti filozófiát is kell teremtenem magamnak. És ahol sikerül az ez - ott nem közölnek. Ölel: János"

Ettől az Európa-központú eszmeiségtől jutott el a következtetésig, hogy a költészet halott, hogy a költészet egyáltalán nem művelhető, miközben remek drámákat írt klasszikus veretű versekben./…/

Külön fejezet Székely János vonatkozásában a szerkesztő, az Igaz Szó költészeti rovatának a gondozója. Ezt a feladatát példaszerű lelkiismeretességgel töltötte be. Eszembe jutnak, fiammal, Gerzsonnal folytatott levélváltásai. Ezek az összegyűjtésre váró levelek rengeteget elárulnak az emberről, taktikai érzékéről, őszinteségéről is, valamint arról, hogy milyen gonddal egyengette a fiatal költők pályájának alakulását, milyen felelősségtudattal igyekezett akár "rázósabb" verseiket is közléshez juttatni. És ezt az áldatlan munkát többszörös nyomás alatt - belső és külső cenzúra, a költő elvárásai és érzékenysége stb. - végezte meglepő tapintattal. Egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy lírában, prózában, drámában, esszében rendkívüli tehetség volt, szerkesztőként is példamutató.