/Kossuth Lajos/

 Immár 168 esztendeje hogy így március idusán ama „márciusi ifjakra” emlékezünk. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy a pesti ifjúság győzelmét véres szabadságharc követte, amelyet 1849. augusztus 13-án hosszú esztendőkre megbélyegzett a világosi fegyverletétel. A bő másfél évszázad alatt nem mindig volt a nagyságához méltó ez az ünnepünk sem. Okai voltak, mint minden más időnként elhallgatott sorsfordító napjainknak.

Az elnyomatás iszonya, a Bach–korszak nem engedte ünnepelni, bár titokban mindig került egy-egy szál virág a vértanúk, az elesettek legtöbbször jeltelen sírjára. A győztes hatalom tiltakozott, a magyarság azonban a szívében hordozta annak a pár hónapnak a dicső emlékét, büszkén emlékezett 1848 nyarára, amikor a Kárpát-medence népe nemzetté kovácsolódott. Több nemzedék követendő példaképei lettei a szabadságharc neves és névtelen hősei. A "jószimatú politikusok” okos eszében bízva,  ma már mi is tudjuk, hogy a történelem egyfolytában ismétli önmagát…

Éppen ezért, rendhagyó módon nem ama márciust idézzük. Emlékező gondolatainkkal azoknak a heteknek a kezdetét, azokat a hősöket szeretnénk megidézni, akik először fegyvert fogtak a forradalom vívmányainak megőrzésért. Akik Kossuth Lajos szavára hallgatva a feléjük hajított kőre mennykővel válaszoltak. Azt az időt, amikor 1848. szeptember 11-én Jellachich, horvát bán - mint a bécsi udvar hűséges kiszolgálója bőséges jutalom reményében - megindult seregeivel a magyar forradalom/szabadságharc eltiprására. Nem is sejtette, hogy szeptember 29-e után gyáva menekülőként Bécs felé fog futni, mert a nemzeti összefogás mennykő erejével csap le rá és rendezettnek hitt seregére.

Tisztelgő sorainkkal a nemzeti összefogás magyarsága előtt szeretnénk fejet hajtani, példájukból erőt meríteni.

***

"A szakadozó párából, amely tejfehéren lebeg a folyó felett, veresköpenyes szerezsánok bukkannak elő. Kezükben aranyozott, keskeny csövű hosszú puska, széles övükben pisztoly és handzsár. A szálas, mord arcú katonaemberek sűrű sorokban, testőrként veszik körül a bécsi kamarilla dédelgetett kedvencét, Jellachich bánt, aki negyvennyolc szeptember 11-ének reggelén rendes sorhadból való húszezernyi katonán kívül tizenötezer zsákmányleső martalóccal kel át a Dráván, hogy fekete-sárga, kétfejű sasos lobogók alatt Magyarország szívébe hatoljon, az alig sarjadt szabadság csíráit eltiporja, s megsemmisítse az ország függetlenségét, s a népet a császári birodalom aklába terelje...

"Császárunkért...!" - ezt hirdetik Jellachich hadizászlói, de ha orvtámadása célját hamis nemzeti jelszavakkal leplezni próbálja is, nyomorult bécsi zsoldos mivoltának egész sereg bizonyítéka kerül napvilágra tábori postájából, amelyet három vakmerő somogyi juhász elfogott, s beszolgáltatott a magyar kormánynak. A "kedves bán" az osztrák hadügyminisztertől, Latour gróftól - kit röviddel utána a bécsi forradalmi nép majd lámpavasra húz - sokszázezer forintos költségalapot, kincstári ellátást, felszerelést és fegyvereket sürget "az Ausztria jogainak érvényesítése érdekében megkezdett hadműveletek támogatására."

A drávamelléki magyar sereg Béccsel egy húron pendülő főparancsnoka a császári betolakodók elől Keszthelyig hátráltatja katonáit. Jellachich gyújtogató, fosztogató, gyilkoló hordája kezdetben ellenállás nélkül nyomul északnak, néhány nap múlva eléri a Balatont, s Székesfehérváron túljutva veszedelmesen közeledik Buda felé.

"...azon nemzet nem fog élni, mely nemzet elvül nem választja azt, hogy aki őt kővel, ő azt mennykővel..." - nyilatkoztatja ki két nappal Jellachich betörése után, az országgyűlés tapsai közepette - Kossuth.

Most válik el a vér a víztől... "Az ármány és árulás nyíltan kimondja: én ármány és árulás vagyok, reactio és más semmi" - s akik eddig azzal áltatták magukat, hogy az udvarral valahogyan csak meg lehet egyezni, most készek erőszakkal visszatorolni a leplezetlenül előrontó erőszakot. Hullámzani, forrni, tajtékozni kezd az egész ország. Nem egy helyen a nép maga követel fegyvert és vezetőket, hogy szétzúzhassa a betolakodó ellenséget. Mire Pesten megalakul a forradalom új kormányszerve, a Honvédelmi Bizottmány,  a ceglédiek, a nagykőrösiekkel és kecskemétiekkel egyetértésben már követelik is a kormánytól, hogy "nyúljon a legrendkívülibb eszközökhöz...!", s vagyonukat, életüket ajánlják fel a haza védelmére.

Az első 15 000 felkelőt csakhamar újabb tízezrek követik, Buda alól pedig a Hunyadi és Zrínyi szabadcsapatok sorában a márciusi ifjak színe-java is a Dunántúlon garázdálkodók visszaverésére sereglik… Ekkorra már Zalában, Somogyban, Baranyában 30-40 000 kaszás, fejszés, vasvillás paraszt zavarja, űzi Jellachich hordáit. A haza függetlenségét, a forradalomban kivívott jogokat oltalmazó népháborúnak olyan hősei támadnak, mint a marcali gerillák vakmerő vezére, Noszlopy Gáspár; a tolnai nemzetőrök vitéz parancsnoka, Csapó Vilmos; Székesfehérvár felszabadításának indítója, Izmay János.

A későbbiek során is a szabadcsapatok élére olyan meg nem alkuvó, elszánt vezérek állnak, mint Oroszhegyi Józsa, aki Gömörben és Hevesben pusztítja majdan a betolakodókat, Cornides Lajos diák- és bányászgerillái a Szepességben támogatják a honvédek harcait. Egressy Gábor a Felsőmagyarországi Védsereg élén a hegyek között viaskodik, a Noszlopy-fivérek pedig Bácskán át Somogyba húzódva lobbantják fel a felkelés tüzét.

Föltámadott a tenger…

Szisszen a levegőben a szabadságharcossá lett pusztai betyár karikásának suhogója, repül a pányva, és az ellenséges katona hurokba akadt nyakkal zuhan le lováról… Pelyhesállú gyerkőcök pergetik rohamra a dobot, töltik az ágyút, gyújtják a kanócot, harcolnak a hazáért… Leányok, asszonyok honvédattilát öltenek, kardot kötnek, puskát fognak, és véres viadalokban együtt küzdenek a férfiakkal…

Az ország önállóságáért, a szabadságért folytatott harc dicső jelenetei, lélekemelő eseményei között a nép hazafisága tündöklik legfényesebben, a népé, amelynek fiai és leányai a harcok változó szerencséje közepette a hősiesség és az önfeláldozó hazaszeretet soha el nem múló példáit mutatják…"

Ma is - 2016 márciusának idusán - nekünk, mai magyaroknak, mindannyiunknak ez az önfeláldozó hazaszeretet erősítse meg a lelkét, hogy – ha szükségeltetik - készen álljunk hazánk, hitünk és a kivívott függetlenségünk megvédésére …!

/Szerk./