/Madarat tolláról, iskolát, tanárt érettségi tételsoráról…/

A MINŐSÉG ELLENFORRADALMA

avagy a pedagógushivatás elárulása?

„Azzal becsüljük meg legjobban az embert, ha a maximumot követeljük meg tőle.”

/A. Sz. M./

 „Minőség”… „ellenforradalom”… hogyan kerülnek ezek a fogalmak egymás mellé?

Nos, A minőség forradalma, ez a szóösszetétel Németh László 1933-as tanulmánya óta ismert ebben a formában. (Félek, a mai diákok még így az érettségihez közeledvén sem tudják, miről van szó, és az őket tanító magyartanárokért sem teszem a tűzbe a kezem.)

Pedig tudjuk jól, minden tevékenységünk alapja a minőség követelménye. Egész életünk a minőség elvárása.

Valljuk be, mi magunk is minőségi autóba szeretünk beülni (vakon megbízunk az autó gyártójában), minőségi tudást várunk a minket gyógyító orvostól, a gyermekünket tanító-nevelő tanártól, de a piacon megvásárolt gyümölcsöt is a legjobbként szeretnénk elfogyasztani. Minőséget pedig csak kellő odafigyeléssel, kitartó munkával, a feladat szeretetével, a követelmények szigorú betartatásával lehet elérni.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy így március idusa táján a középiskolákban közzéteszik tantárgyanként az évi szóbeli érettségi tételeket. Mielőtt egy-egy szélsőségesen kirívó esetre hívnám fel a figyelmet, el kell mondanom, hogy a 2005-ben bevezetett „kétszintű érettségi vizsga” emelt szintű tételeit maga az Oktatási Hivatal teszi közzé. Ez utóbbit tehát tekinthetjük valamiféle központi elvárásnak, zsinórmértéknek is (nagy úr az internet világa, egy kis kereséssel sok iskolát össze lehet hasonlítani).

Megnézvén ezeket a tételsorokat, sajnos nem a minőség az első fogalom, ami a szakember szemébe ötlik.

Természetesen mindenkinek arról legyen véleménye, amihez ő maga legalább olyan szinten ért, mint amit kritizál - ez is a demokrácia feltétele! -, így én, mint  közel negyven éven át gyakorló magyar-történelem szakos középiskolai tanár, megmaradok a szakterületemen. Elszomorító, már-már pesszimista következtetéseimet a magyar nyelv és irodalom érettségi tárgy irodalmi tételeiből vontam le.

Vajon miféle tanárok azok, akik ma a diákok „túlterheléséről” beszélnek? Az érettségi követelmények nem jelzik ennek okát, inkább az ellenkezőjét olvashatjuk ki azokból. A manapság oly divatos kompetenciafejlesztés, amolyan „abrakadabra”, amivel jól el lehet tölteni az időt az iskolában úgy, hogy se a tanárnak, se a diáknak ne jelentsen nagy erőbefektetést. Ahhoz, hogy bizonyos képességeink, készségeink kialakuljanak, először nagyon szilárd és alapos tárgyi tudást kell szereznünk, ami egyáltalán nem könnyű időtöltés. (Agykutatók kimutatták, hogy a tanulás a legnehezebb fizikai munka – a favágás - energiáját veszi el a szervezettől.) Tehát a játékos, könnyed, „avatar-módszerű” alternatív iskola nem a minőségi munkára nevel, az élet ugyanakkor ezt követeli egyre inkább, ha csak nem a segédmunkás szintet célozzuk meg.

Tapasztalatom szerint minden szülő azért igyekszik gyermeke számára a legjobb iskolát választani, hogy az úgy adjon neki szárnyakat, hogy közben kellően terheli tudással, felkészültséggel, jellem- és szellembeli példaadással, hogy az érettségi küszöbére érkezvén kellően intelligens, sokoldalú tudással, ha kell kompatenciakész fiatalember legyen belőle. Olyan, aki megállja a helyét a felsőfokú tanulmányokban, vagy amennyiben kétkezi mesterséget választ, annak megbízható tekintélyű, elismert szakembere legyen.

Ehhez képest mit kap ma az átlagos középiskoláktól?

Megkapja azokat a tanárokat, akik - tisztelet a kivételnek - a munkájukat szakmának és nem hivatásnak tekintik. (Szakma és hivatás ugyanis két különböző dolog. Az utóbbihoz teljes odaadás és főképp lélek szükségeltetik.) Nos, megkapja azokat a tanárokat, akik még ösztönösen sem érzik, hogy a sikeres tanári munka lényege: szeretni a saját tudományunkat, és szeretni a tanítandó gyermekeket.

/A mai középiskolák tanári kara jórészt azokból a 90-es években végzett, majd az ezredforduló után kikerült egyszakos tanárokból áll, akik nem elhivatottságból, hanem „jobb híján” mentek a tanári pályára. A bolognai rendszernek köszönhetően az értelmiséget jelentő felsőfokú intézmények közül oda lehetett a legkevesebb tudással a legkönnyebben bekerülni. Természetesen számos kivétel van, ők jelentik a mai napig a minőségi kisebbséget./ Még rosszabb a helyzet a szakközépiskolákban, ahová a rendszerváltoztatáskor munkanélkülivé lett műszaki emberek – mérnökök - (akik a versenyszférában a legkevésbé voltak képesek megállni a helyüket) elmehettek tanítani - később elvégezve a kiegészítő tanári szakot. A többség azonban szemléletében soha nem lett pedagógussá, a tanár ethosza fogalmát talán mai napig sem értik. Valójában ez nem is bűnük, hisz fiatalon nem tanárnak készültek, az élet kényszerítette a katedrára őket. /Nyilvánvaló, hogy közülük is többen váltak tudományukat és a tanítványaikat egyaránt szerető elhivatott pedagógiai szakemberekké, de jelenlétük nem igazán meghatározó a szakoktatásban./

 Nos, nem meglepő, hogy ezek a tanárok - kivételt képeznek talán az egyházi iskolák elhivatott tanárai - soknak tartják a megtanítandó tananyagot, a diákok zöme pedig a könnyebb ellenállás felé tartva, ezt örömmel veszi.

Az értelmesebbek különórákra járva zenét, néptáncot, idegen nyelveket tanulnak, sportolnak magas szinten - ők lesznek a jövő igazi értelmiségei. Ők a különórákat sem érzik tehernek, mert komoly céljaik vannak. A szüleiktől, a családi környezetükből tudják, hogy eljövendő életük alapja a minél több tanulás, a konkrét ismeretek megszerzése, és nem a  happy hangulatú „avatar-szerű” iskolai kreatívkodás. Tudják, hogy az életben - már az érettségi vizsgán is, majd az egyetemi felvételein, a többiről már nem is beszélve - a saját szerepükben, saját személyiségükkel, a saját tudásukkal kell helyt állniuk. Ők ezt pengeélesen tudják.

Vajon a tanáraik miért nem? Vagy ha tudják, és mégsem erre készítik fel tanítványaikat, akkor tudniuk kell, hogy komoly etikai bűnt követnek el a maguk kényelme érdekében.

 Rátérve az irodalmi tételsorokra, követelményekre, illetve azok hiányára, felmerül a kérdés: hogyan lehet az, hogy a mai középiskolásnak nehéz az évfolyamonkénti 200 sor memoriter?  „Ember- és diákkínzató” valamint szörnyen elavult az érettségire megtanulandó mintegy 800 sornyi citátum - hallom újabb időkben. És le is tudnak érettségizni a jelen diákjai úgy, hogy nem tudnak Petőfitől, Aranytól hosszan idézni, és nem mindenki tudná elmondani a Szózatot elejétől a végéig. De az előírt tételsorok sem kívánják meg, hogy akár legnagyobb magyar írók, költők teljes pályafutását ismerjék a maturandusok.

Azt mondják az „alternatívok”, ott a digitális lexikon, ott a Wikipédia.

Az tény, hogy a fejünk nem arra való, hogy szecskával megtömjük, hanem gondolkodásra. De semmiből nem lesz semmi! Gondolkodni is csak az tud, akinek gondolatai, ismeretei vannak. Ha Radnóti nem lett volna tisztában az antik irodalommal, az időmértékes verselés szabályaival, soha nem írhatta volna meg eclogáit. Arany Jánossal sem együtt születtek azok a verstani alapismeretek, amelyekkel oly szemléletesen meséli el Toldi Miklós tetteit. Isten adta tehetsége mellé szorgos tanulmányok során megtanulta a poétika tudományát éppúgy, mint tette Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Áprily Lajos vagy Szabó Lőrinc (Legalább itt szerepeljen a nevük, ha egy-egy tételsorba már nem kerülhettek be!).

Ha világirodalomból elég Franz Kafka ismerete az Odüsszeián kívül - az igényesebbeknél még talán Tolsztoj bekerülhetett -, akkor kívülálló számára is elszomorító a kép.

És hogy van az, hogy nagyon bölcsen több millió forintot és nemes szándékot áldoz a magyar kormány, hogy minden iskola minden osztálya eljusson a határainkon túli területekre, ugyanakkor az általam áttekintett irodalmi követelményrendszerben/tételsorokban - a 2016-os emelt szintűt is megnézve - se Wass Albert, se Nyírő József, se Reményik Sándor, de még Tamási Áron vagy Dsida Jenő sem szerepel. A magyarság megmaradásáért a félszemét is kiverető marosváshelyi drámaíróról, Sütő Andrásról nem is beszélve.

Ismeret vagy jószándék hiányának a következménye, hogy az oly gazdag kortárs magyar irodalom témakörébe elképesztő „alkotók” kerülhettek be érettségi tételként.

(Semmi bajom Tóth Krisztinával mint hölggyel, de mint meghatározó író/költő, akinek a „Pillanatragasztó” című regénye önálló érettségi tétel, kissé abszurd és groteszk. Egy egyperces erejéig még Örkény István is megrezdülne a tényre, Székely János az általa megjósolt művészet halálát látná beigazolódni, Németh László pedig megbocsátó irgalommal a fejéhez kapna.)

 Tudni kell, hogy az a bizonyos NAT (Nemzetei Alaptanterv) meglehetősen nagy szabadságot ad az érettségiztető pedagógusnak, mert ab ovo a minőségi válogatást, a minőségi oktatást feltételezi minden jószándékú szaktanártól, mindenkit kellően felkészült kollégának tekint. (A NAT-ban ugyanis benne vannak a fent hiányolt lehetőségek, és a szaktanár minden ellenkező panaszkodás ellenére, válogathat bizonyos keretek között. Ám a választás egyben a stílust, a szakmai igényt, az ízlést, a pedagógiai odafigyelést vagy éppen annak hiányát is megmutatja.

Mert mindeközben (álságosan) mindenki arra hivatkozik manapság is, hogy a legutolsó kisiskola tanulóját is minőségi oktatásban kell részesítenünk az egyenlő esélyek jegyében, mert ez lehet az egyetlen záloga az európai kitörésünknek, felzárkózásunknak, azaz a jövőnknek. (Klebelsberg Kuno volt az, aki ezt pontosabban megfogalmazta, és meg is valósította a két világháború között kultuszminiszterként, de ma már ott tartunk, hogy neve „szitokszó” lett.)

Nos, addig, amíg azért lehet „berzenkedni” egy-egy iskolatípusban, hogy sok a tananyag, hogy a diákok túlterheltek, és az érettségi tételsorok követelményeit lefelé szállítjuk mi magunk, mert ez kevesebb munkát igényel tanártól, diáktól egyaránt, addig ne is várjuk, hogy a legtöbb középiskolát az átlagemberek minőségi iskolának tartsák!

A minőségi iskola ugyanis a minőségi tanári kar által lesz azzá, élen a mindenben példát mutató és követelő, hivatásának elkötelezett tanári ethoszú igazgatóval. Ha elérjük, hogy a középiskolákban is tudós tanárok, kutató tanárok - netán akadémikusok -, de elég, ha „csak tanári hivatással megáldott” tanárok - és nem megélhetési pedagógusok, netán mozgalmárok - tanítsák a gyermekeinket, akkor nyugodt lélekkel adhatjuk át az iskolának a jövő nemzedékét.

A tapasztalatom nem túl optimista, de a Németh László-i elvet vallva pedagógiai hitem azt sugallja, hogy az egykor Nobel-díjasairól híres Magyarországon újra feltámad és győz a minőség forradalma.

/ZE/