IRODALMI KITEKINTŐ

  VERESS DÁNIEL

(1929. június 2. - 2002. március 29.)

„Afelől hogy a talentumos és jellemmel bíró férfiak közül kik legyenek nagyok, mindig a helyzet határoz. A nagyság a sorsé; csak a tehetség az emberé” - olvashatjuk annál a Kemény Zsigmondnál, akinek életét munkásságát senki nem ismerte jobban a 20. században mint a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház néhai dramaturgja, Veress Dániel.

Székely Jánossal nem csupán azonos esztendőben született, de egyetemi társak is voltak a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán.

Születésétől haláláig (tanulmányait kivéve)  Sepsiszentgyörgyön - az erdélyi végeken - vívta az anyanyelv, a magyar történelem és irodalom, a magyarság megtartásának legtöbbször keserűen kemény harcát.

Drámáiban feldolgozta báró Wesselényi Miklós alakját éppúgy, mint Mikes Kelemenét, és a nagy ideál, Kemény Zsigmond életét is színpadra varázsolta.

Veress Dániel az erdélyi Kovászna megyei - régi nevén Háromszéki - Sepsiszentgyörgyön született 1929. június 2-án.

 A források szerint a 12 km-re lévő Dálnok településről származott a Veress-család, akik a XIII. századig tudták visszavezetni sorsukat. A nemesi címet később II. Rákóczi Györgytől kapták.  A 20. századi családtörténet meghatározó egyénisége volt az az apai nagybácsi, Veress Lajos magyar királyi honvéd vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka, akinek 1944. őszén - a kiugrási kísérlet előtt -, a kormányzó akadályoztatása esetére átadta a hatalmat.

(A háború befejezése után kötél általi halálra ítélték, amiből életfogytiglan lett, majd 1956-ban szabadult, és Londonba emigrált).

Veress Dániel gyermekkorát majd egész életét is meghatározta ez a légkör, a családi neveltetés. A 30-as-40-es években a hazáért elkötelezett katonatiszti világ, majd a bűnhődés és rettegés a hajdani magasrangú katonatiszt, később emigráns nagybácsi miatt.

De a magyar történelem nagyjainak tisztelete, az anyanyelv ápolása, a magyarságáért érzett elkötelezettsége a kisebbségi sorsban is mindhalálig megmaradt.

A háború első éveiben még a budapesti Magyar Királyi. Görgey Arthur Műszaki Hadapródiskola hallgatója volt.

Hadapródiskolásként épp úgy hadifogságba került, mint Székely János a marosvásárhelyi hadapródiskola növendékeként. 20 évvel későbbi levelében erről így írt maga az író:

 (Volt kettőnk között egy, a világ felé különösebben meg nem nyilvánuló - minek is nevezzem? - néma cinkosság. Az ugyanis, hogy azonos időben, lényegében azonos körülmények között és hatások alatt, mindketten - a monarchiából átvett szóhasználat szerint - "cőgerek", "kadétok" voltunk. Hivatalos megnevezés szerint János a marosvásárhelyi Csaba királyfi Gyorsfegyvernemű Hadapródiskola, én a budapesti M. Kir. Görgey Arthur Műszaki Hadapródiskola elsőéves növendéke. A tizennégy-tizenöt évesen katonai egyenruhában és drill alatt töltött mintegy másfél évnek mindkettőnk életében több negatív, de néhány pozitív hatása is volt. Így pl. János külleme, következetes ápoltsága, mindig fényesre pucolt cipője, kopottas, de nagyon rendben tartott öltönye, pontossága, szavatartása s hasonlók. Nem utolsósorban az, hogy a háború vége felé kikerültünk nyugatra, ő lovon, én vonaton és kerékpáron, végig a felperzselt Európán.)

Hazakerülve 1948-ban tehetett érettségi vizsgát Sepsiszentgyörgyön a híres Székely Mikó Kollégiumban.

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia–lélektan szakán kezdte meg tanulmányait (valószínű ekkor még nem tudtak a származásáról). Az 50-es évek elején „osztályidegen származása” miatt kizárták az egyetemről, majd néhány év kihagyás után 1957-ben magyartanári diplomát szerezhetett, de katedrát soha nem kapott. Közben a legkülönbözőbb, sokszor igen méltatlan körülmények közötti munkát is kénytelen volt elvállalni.

  A diploma megszerzése után már újságíróként tartotta el magát és családját, majd 1970-től 1992-ig, nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház - későbbi nevén Tamási Áron Színház - dramaturgja volt.

2002. március 29-én bekövetkezett haláláig dolgozott azért, hogy a szélesebb olvasóközönséggel olvasmányosan is megismertesse és megszerettesse magyar történelem és irodalom nagyjainak az életét.

Róla is elmondható, hogy alkotóereje teljében, bartóki hasonlattal: ,,tele bőrönddel" ment el, noha élete utolsó, viszonylag nyugodtabb évtizedében sok mindent megvalósított nagyra törő elképzeléseiből, amelyek oly kitartóan foglalkoztatták.

Voltak nagy, visszatérő témái, mindenekelőtt Mikes Kelemen életműve, akiről drámát, kismonográfiát, egy Magyarországon kiadott, gyönyörűen illusztrált, sikeres biográfiát és több kötetre menő résztanulmányt írt, bábáskodván a hazai Mikes-kiadásoknál is.

Másik nagy visszatérő hőse Kemény Zsigmond volt; drámát és kismonográfiát írhatott róla.

Élénken foglalkoztatta a politikus és író Wesselényi Miklós életműve, a dráma után néhány évtizeddel, halála előtt, már nyugodtabb körülmények között írhatta Wesselényi-könyvét.

 Érdekelte az erdélyi memoárirodalom is, a Vékára tett mécses című könyvnyi esszéje emlékirat-irodalmunkról szintén élete utolsó éveiben jelent meg a Pallas-Akadémia Kiadónál, akárcsak fontos, sok levelet, dokumentumot tartalmazó Németh László-könyve, a Benned rovom erdélyi adómat…

S ugyancsak a kilencvenes években, életének az alkotás szempontjából bizonyára legnyugodtabb évtizedében, jelentette meg levelezését és emlékezéseit.

Noha írt nagy sikerrel játszott drámákat, és egy időben, a hatvanas években elbeszéléseket is, sőt, van egy fiókban maradt regénye is, elsősorban mégis esszéírónak hitte magát, és joggal. Első nagy esszégyűjteményével, a Vándorútonnal tette le névjegyét.

Irodalomtörténettel is foglalkozott, visszatérő kutatási témái az erdélyi emlékiratírók, a reálpolitikus Wesselényi Miklós, vagy a világirodalomban Martin du Gard. Több könyvet írt és szerkesztett Mikes Kelemenről, az ő gondozásában és előszavával jelent meg a Törökországi levelek román nyelvű fordítása.

1996-ban Látó-nívódíj elismerésben részesült. Baráti kapcsolatban állt választott mesterével, Németh Lászlóval, Cs. Szabó Lászlóval.

Magyarországi méltatói szerint is „írói munkásságának az adott karaktert, hogy elkötelezetten ragaszkodott szülőföldjének hagyományaihoz, ez írói nézőpontját is meghatározta, ugyanakkor széles látókörben fogta át a magyar és európai kultúra értékeit, emellett mindig megkereste azt a kifejezésmódot, legyen az színpadi alkotás, esszé vagy irodalomtörténeti tanulmány, amely által a leghitelesebben nyilváníthatja ki mondanivalóját.”

Befejezésül álljon itt az író születésének 80. évfordulóján elmondott emlékbeszéd részlete:

„Amikor Dálnok község az emelt fővel élő ember alkotásának emlékszobát rendez be és nyit meg mindannyiunk gazdagodására, sepsiszentgyörgyiként egy kicsit szégyellem magam, hogy a Bod Péter nevét viselő könyvtárban ezt nekünk nem sikerült megvalósítanunk. De az Erzsébet-parkban kialakítandó, Sepsiszentgyörgy szülötteit ábrázoló szoborgalériában ott lesz Veress Dániel mellszobra, hiszen amint a várostól 1999-ben elnyert Pro Urbe-díj oklevelének szövegében olvasható: Zord időben szülővárosába visszavettetve, Mikes Kelemen hűségével, Kemény Zsigmond szigorával és Németh László minőségmércéjével végezte alkotómunkáját.”

/ZE/