"Az méltó csak az emberhez, ha már

/Székely János/

NAGYCSÜTÖRTÖK

Az olajfák között egy ember térdepel, kezét a sziklára támasztja, fejét lehajtja.

Nem messze tőle néhány felnőtt férfi alszik. Csend van, éjszaka van, csütörtököt mutat a naptár. A helyszín Jeruzsálem, Getsemáné-kert, időpont: Krisztus után 33.

A krisztusi életút legdrámaibb pillanata ez.

Jézusnak döntenie kell itt és most: vállalja-e a számára kijelölt életút további részét, a kereszthalált a Golgotán – beteljesítve ezzel mindazt, amiért megszületett, amiért élt, amit hirdetett, s amiért most rendeltetésszerűen meg kell halnia, ha már emberként küldetett erre a világra -, vagy pedig valamilyen módon megpróbál kihátrálni ebből az értelmetlennek látszó kötelezettségből.

(Miért van az, hogy az igazán nagy eszmék képviselőinek mindig meg kell halnia ahhoz, hogy az emberiség - vagy annak egy része - számára hiteles legyen az eszme? Miféle emberi gyarlóság ez, hogy mindent, ami igazán fontos, csak a halál hitelesít?)

Jézus magával visz néhány tanítványt. A nagy döntéseknél az embernek szüksége van társakra - legalább egyre mindenképp! -, aki rábólint az eldöntött, helyesnek vélt megoldásra. De Jézus távolabb megy tőlük: tudja, Isten előtt mindig egyedül kell megállni; Vele csak magányosan lehet személyes kontaktusba kerülni.

(Mindig hamisnak éreztem a tömeges istenkereséseket; látványnak csodálatos, az egyházaknak bizonyosan nagyon hasznos is, de leginkább csak szenzációs tömegrendezvény. Meg lehet hallani Isten szavát egy harsány tömegben? Jézus miért vonul félre még a legkedvesebb tanítványaitól is, amikor Istenhez fordul?)

És Jézus gyarló emberi módon kétségbe esik a tudott, előtte álló feladattól, és megpróbál felmentést kérni: "Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem, amint Te!" Emberi módon reménykedik. Ismeri Ábrahám megpróbáltatásának történetét, akit megpróbált az Isten, de az utolsó pillanatban mégsem kérte tőle a fia feláldozását, küldött helyette egy áldozati állatot. Ő is reménykedik, hogy az utolsó pillanatban felmentést kap a kereszthalál alól. És jön is valaki, egy angyal. Isten küldötte ő, de nem felmentést hoz, hanem Isten bátorító üzenetét.

És ekkor Jézus a tanítványokhoz megy, akiket alva talál. Rá kell döbbennie, hogy emberi segítségre, együttérzésre nem számíthat. A tanítványok itt vannak, követték ide is Jézust, de nem értik a helyzet sorsdöntő mivoltát, és amikor Jézus újra eltávolodik tőlük, újra elalszanak.

(Miért van az, hogy a hozzánk legközelebb álló, legjobbnak hitt embereink sem értik lelkünk legmélyebb vívódásait? És miért nem értik? Mégsem állnak hozzánk olyan közel, mint hittük? A legnehezebb döntéseknél miért mindig csak magunkra számíthatunk? És magunkra számíthatunk valójában?)

Jézus újra imádkozik. Vajon mit mond az Atyjának? És az Úristen vajon mit mondhat neki azon kívül, hogy szereti őt? De kell-e ennél többet mondania ahhoz, hogy Jézus megértse, vállalnia kell azt a sorsot, amit az Úristen emberként reá mért?

Nem kell többet mondani ennél: Jézus dönt, és visszamegy az újra csak elszenderedett tanítványokhoz, és így szól: "Eljött az óra... Keljetek fel, menjünk; ímé elközelgett, aki engem elárul!" És Júdás odalép Jézushoz, és megcsókolja Őt; ezzel mutatván a vele lévő katonáknak, hogy kit kell elfogniuk.

(Miért kell mindig árulás a mártíromsághoz? A halál önmagában nem elég az eszme hitelesítéséhez? Miért a csók - a legintimebb kapcsolat két ember között - az árulkodó jel? Miért mindig olyan ember árulja el az eszmét, a másik embert, aki a legbizalmasabbak közül való?)

És Jézust láncra verik, és megkezdődik emberi szenvedése és megaláztatása, amit Ő emberként - a vállalt élet méltóságával - elvisel egészen a kereszthalálig.

Mérlegelt, döntött és ennek megfelelően cselekedett.

Nagycsütörtök Jézusa a vállalt élet örök példája mindannyiunk számára. E döntés eredménye lett a feltámadás, bűneink megbocsátása és az örök élet reménysége.

(Megértjük-e a nagypénteki áldozathozatal emberi nagyságát? Méltók vagyunk-e erre az értünk vállalt áldozathozatalra? Tisztában vagyunk-e a feltámadás misztériumának fontosságával? Megérdemeljük mi ezt egyáltalán...?)

/PPL/