Áprily
Lajos
A
FEJEDELEMHEZ
Erdélyországi őszi
rónaságon,
ütközetekben megfáradt
hadak,
Fejedelem, ma néma
hódolattal
színed előtt, imhol,
megállanak.
A századok felhőiből tekints
ránk,
dédelgető sugárral, mint a
nap.
Tekintetedre hattyús
lobogóink
mély bókolással földre
hajlanak.
Nemcsak magunk vagyunk: ma
felvonulnak
jeledre roppant
szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze
Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.
Ma mind, akiknek múltban és
jelenben
Te adtál messzehordó
szárnyakat,
fészekbe visszavágyó
szárnyalással
seregszemlédre
visszaszállanak.
Imhol Diákod, kit rokont
keresni
egy más világrész titka
csábitott,
adóját hozza... lobogó
szemében
ma is kísért az oldatlan
titok.
Imé, Tanítód, gyújtó
fáklya-szellem,
meghajtja halvány
mártír-homlokát,
ki a tudásnak büszke
forradalmát
alvó szívekbe tűzzel vitte
át.
És jön Tudósod, számok
óriása,
s hálát leróni, ím, elédbe
lép,
a számlálatlan csillagokból
hozza
a végtelenség szent
üdvözletét.
És jön Poétád, éjkomor
szemének
tekintetét hálával szegzi
Rád,
ki annyiszor sötét márványba
véste
a végzetes magyar tragédiát.
Seregek jönnek néma
áhítattal!
Ha szótlan ajkuk dalra
nyílana,
Fejedelem, fel az egekre
szállna
a hála óriási dallama.
Seregek jönnek Hozzád
megköszönni,
Fejedelem, a százados
csodát,
hogy milliónyi magrejtő
rögödből
virtust nevelt "vitézlő
oskolád".
Hogy új erőket sarjadzott az
erdő,
hitet lelkedzett a termő
határ,
s a napsütésen porladó
barázdán
tudás-kalászt vetett a
búzaszár.
Ó, égre zendülő, sötét
viharban
hányszor tiporva állt a
drága rög!
Arany kalász helyén hányszor
sötétlett
szélfújta perje s hamvadó
üszök!
Szent kincsedből hányszor
nem maradt más,
csak múltra emlékeztető
romok,
hányszor torzulva dermedett
az űrbe
villám sújtotta
béke-templomod!
De tűz kilobbant, villám
elviharzott,
ritkult szívekben megfakult
a gyász,
s az új tavasszal új
vetéseidben
hitet termett a győzelmes
kalász.
Az újrakezdés vakmerő
reménye
legyőzte itt az ostromló
halált,
s daccal vágott a mindig új
jövőnek -
Fejedelem, a fundamentum
állt!...
Színed előtt ma is riadva
állunk,
sírból kiszállt az ősi
félelem:
árvízzel csap ki
fundamentumodra
a száguldó világtörténelem.
Hullámait már templomodra
küldi,
zivatarából pusztulás
süvölt,
lábunk alatt ijesztő
rendüléssel
indul a régi fejedelmi föld.
A századok felhőiből tekints
ránk,
vigasztaló sugárral, mint a
nap.
Tekintetedre hattyús
lobogóink
a megrendülő földre
hajlanak.
Te vonsz majd minket végső
számadásra,
Te hallgass meg, ha
végzetünk siket.
Ütközetekben megfáradt
hadaknak
adj meg nem rendülő, erős
szívet.
Erős hitet, hogy hattyúidnak
ajkán
sokára csendül még a
hattyúdal -
s a szellem elrendeltetése:
élet,
feltámadás és örök diadal!