Székely János

MI A SZERENCSE?

Nem tudom, személy szerint kinek az agyából pattant ki az ötlet; akkor még nem voltam olyan tapasztalt, ma már nem emlékszem olyan jól a szakaszra, hogy eldönthessem: melyikünktől telt ki ilyesmi; szó sem lehet arról, hogy fel tudnám idézni a pillanatot, amikor elhangzott a különös, zseniális, ámbár első hallásra még csak játékosnak tűnő javaslat – de lélektani genezisét, mélységét, indokoltságát mindmáig nagyon jól értem.

1. Mert először is végtelenül sok időnk volt.

Ott éltünk „Szamárpuszta” kellős közepén, a kétszeres szögesdrót kerítéssel, őrökkel, őrtornyokkal körülvett fogolytáborban, amelyet még a németek létesítettek kifejezetten erre a célra, de később, a háború végén, már csak afféle kolbásztöltőnek használtak: eleven embereket tömtek beléje elölről, s hátul foszladozó holttestek jöttek ki rajta. Nem bántottak ők senkit, csak a létszámra vigyáztak, csak a holtak megürült helyét töltötték fel mindig elevenekkel. A bejárattal szemben emelt emlékoszlop háromnyelvű felirata szerint (ezek közül, sajátos módon, épp csak a német hiányzott!) hetvenezer szövetséges hadifoglyot daráltattak meg így a tífusszal. Ott éltünk, ugyanazokban az odúkban, amelyekben kevéssel előbb meghalt az a rengeteg ember; ott, a hevenyészve rendbe hozott, éppen csak fertőtlenített, vörös és fekete barakkok mélyén (az egyik rókavörösre rozsdázott hullámbádogból épült, a másik fenyődeszkából, kátránytetővel); ott éltünk Eselheidében, a vonalzóval kirajzolt, lapos, sakktáblaszerű barakkvilágban, hatodik hónapja immár, és egyáltalán semmi dolgunk sem volt.

Egész álló nap unatkoztunk, heverésztünk. Az étkezés, még ha szándékosan húztuk-halogattuk, sem vett igénybe tíz percnél többet. Az emeletes priccsek bevetése, az öltözködés: legfeljebb ötöt. Ott lett volna még az ételhordás, a kondérok kisikálása, a sepregetés, de mindezt csak a napos végezte; két hét is beletelt, míg az ember a naposszolgálatban még egyszer sorra került. Számítsunk még ehhez, sokat mondok, öt percet sorban állásra (az ebédosztásnál) – az összesen húsz perc. Húsz percünk volt foglalt a napból, mindössze húsz; húsz percig akadt némi gépies tennivalónk, a fennmaradó ezernégyszázhúszat gyötrelmes semmittevéssel töltöttük el.

Ha legalább nézelődni lehetett volna! De köröskörül, a rozsdavörös drótokon, kátrányfekete őrtornyokon túl, míg a szem ellátott, puszta homok, homoktenger, homoksivatag terpeszkedett; épp csak a nyugati szemhatáron rémlett fel valamely távoli fenyves. Igaz, az örökösen sivító szél, amely ágyunkat, ingünket, szánkat, szemünket is folyton-folyvást telehordta homokkal, naponta átformálta körülöttünk a tájat, hol itt, hol ott tűnt el róla egy hullám, egy bucka, s keletkezett helyette másik, de nagy változatosságot a szemnek ez sem hozott. Mert naponta más volt ugyan körülöttünk a táj, de végeredményben mindig ugyanaz volt; ahogyan kezünk és lábunk, azonképpen szemünk is fölöslegesnek bizonyult – naphosszat nem akadt dolga.

Idekint, a dróton kívül (mondhatni Európában) egyik fő gondunk épp az idő: hogyan osszuk be, használjuk ki, hogyan zsúfoljuk belé rengeteg tennivalónkat. Odabent, a dróton belül (mondhatni Keleten) az volt a kérdés: mit kezdjünk vele? Miképpen üssük agyon, rövidítsük meg, miképpen töltsük ki valamivel, akármivel, mert iszonyatosan üres volt, üres és hosszú, akár egy kiapadt folyómeder, vagy ellenkezőleg, mint egy felduzzadt holtág: ott pangott, bugyborgott, böfögött körülöttünk, sehogy sem akart lecsorogni.

Elképesztő, mi mindent agyaltunk ki, hogy ezt a rengeteg üres időt mégiscsak kitöltsük valahogyan. Nem a hadifoglyok közt szokásos ábrándozásokra gondolok itt mindenféle jó falatokról, nem is a meddő vitákra, vége nincs kártyacsatákra, hanem céltudatosan megszervezett időtöltő akcióinkra, mint például a skótok felhergelése. Ugyanis skótok őriztek minket. Skótok álldogáltak állig felfegyverkezve, rágógumit majszolva, a kapuk előtt; skótok váltogatták egymást (rágógumit majszolva) az élesre töltött géppuskák mögött, az őrtornyokon; skótok telepítették a tábor köré az aknamezőt, ők feszítettek a szögesdrót mentén cirkáló harckocsikon; skótok élelmeztek, hajtottak ki létszámellenőrzésre; ők gondoskodtak rólunk, ők packáztak velünk. Még a barakkjaink között fel-felbukkanó, apró, öregecske táborparancsnok, Glen vezérőrnagy is skót volt; ha történetesen ünnepnap jutott eszébe belátogatni – ami megesett néha –, mindig óriási feltűnést keltett takaros szoknyácskájával, tarka térdzoknijával (amelyre két hatalmas zöld bojt meg egy pompás, nikkelezett biztosítótű volt odatűzve) – de kivált fehér, ösztövér lábával, amely pikánsan és esendően villant ki olykor a szoknya alól. Nos, ezek a skótok, ezek a nemzeti látszatfüggetlenségüket fitogtató operettkatonák, akiket már kockás, folklorisztikus díszegyenruhájuk miatt sem lehetett egészen komolyan venni, ezek a bolondos, röhejes skótok egyáltalán nem hazudtolták meg a hírük! Fukarok voltak a végtelenségig. Többször megesett, hogy utolsó kincsünkért, a végső szorultság esetére félretett óránkért, töltőtollunkért egyszerűen nem fizették meg a kialkudott árat. „Oké” – vigyorogtak át cinikusan a drótkerítésen, s bojtos barettjüket hátrapöccintve vágták zsebre a bizalommal kihajított órát is, meg azt a néhány pakk cigarettát is, amelyet be kellett volna hajigálniuk érte.

Nincs nyomorultabb csaló, mint aki nyomorultakat csal meg. El sem tudom mondani, hányszor éltek vissza bizalmunkkal, szorultságunkkal, szegénységünkkel, nem csoda hát, hogy legkedvesebb időtöltésünk épp az ő hergelésük lett.

Két sor sűrű szögesdrót vette körül a tábort, azokon kívül némi szabad tér maradt üresen (folyosóképpen az őrjáratoknak), azon is túl kezdődött aztán az aknamező. Gondosan álcázott riasztóaknák lapultak ott a homokban; inkább csak fényükkel, mintsem rombolóerejükkel hatottak; mihelyt valaki drótjukba botlott, nagy mennydörgés és magnéziumfény, valóságos tűzijáték tört ki belőlük. Mi tehát mindenféle rossz madzagokból hosszú kötelet toldoztunk össze, egyik végére súlyos vaskampót kötöztünk, a másikat lecövekeltük, s megvártuk az alkonyt. Mihelyt elég sötét lett, hogy a tűzijáték a homályba vesző nagy pusztaságon kellőképpen érvényesüljön, kötelénél fogva jól megpörgettük fejünk fölött a vasat, s a lendület erejével, mint valami sorhorgot, átdobtuk a két kerítésen, át a semleges zónán, messze ki, az aknamezőre. És akkor, a kötél lecövekelt végénél fogva, elkezdtük bevonni a kampót. Sohasem esett meg, hogy horgunk ne akadjon bele valamelyik akna botlasztójába, és akkor ripsz és ropsz és pudiribumm: fülrepesztő dörej, észbontó, vakító, félelmetes lángnyelv csapott a magasba, mint valami fordított villámcsapás; bevilágította a pusztát, a tábort, a felhők alját, az őrtornyokat – és máris felüvöltöttek a szirénák, kigyúltak a fények, jajgattak az önindítók; a katonai riadók zűrzavarával telt meg az éj; homokfelhőt kavaró, lánctalpas járőrkocsik érkeztek vészesen berregve-csikorogva, fel-alá bukdácsoló reflektorokkal; aztán megjöttek a járőrök is; húsz, ötven, száz skót loholt a helyszínre, némelyik ingben-gatyában; lélekszakadva, káromkodva futkostak a szögesdrót mentén meg az aknamezőn túl, hogy elfogják és visszatoloncolják a feltételezett szökevényt.

Mi pedig ott álldogáltunk százával a dróton belül, és hangosan röhögtük őket.

Soha még olyan tehetetlen, könnyekig elkeseredett embereket! Máig csodálom, hogy nem lőttek közénk dühükben. Lehetett volna... lehettek volna bizony akár áldozatai is ennek a gyakran ismételt, gyermekes szórakozásnak, mégsem tudtunk lemondani róla, mert – ismétlem – halálosan fontos volt számunkra cselekményessé tenni, kitölteni valahogyan az üres időt. Ha nem történt semmi, hát tettünk róla, hogy mégis történjen; ha történt valami, hát azt a lehetőségek szélső határáig nyújtottuk, tágítottuk, hogy magát az időt viszont megrövidítsük.

Ez lett volna tehát első és legfontosabb lelki oka annak a különös ötletnek, amelyről már szóltam, de amelyet egyelőre még nem nevezek meg.

2. Az inspiráció másik forrása, amennyire meg tudom ítélni, sok hajnalba nyúló kártyacsatánk volt. Ezekre is az üres idő kényszerített rá természetesen, de aztán visszájukra fordultak, megbosszulták magukat, kisajátították nappalainkat és éjszakáinkat, s végül már pihenni sem hagytak. A kép, amely legmélyebben vésődött belém a szamárpusztai kártyacsatákról (úgyhogy bármelyik pillanatban fel tudom idézni, sőt magamagától is felidéződik): egy verejtékező homlok. Tessék elképzelni valamely sötét szobát az éjszaka kellős közepén, alig derengő asztallal, paddal, kilenc, sorba állított, emeletes priccsel. Tessék elképzelni két egymás mellé tolt emeletes priccs földszintjét, ezt az alacsony, nyomasztó, koporsószerű odút, amelyben felülni is alig lehet. Tessék elképzelni ebben a kétszeresen sötét kriptaodúban egy pislogó gyertyát (házi gyártmányú faggyúgyertyáról van szó, amelyet saját anyagával ragasztottak, egy felfordított vödör fenekére) s a gyertya körül hét–nyolc, oldalvást kuporgó vagy törökülésben görnyedező sötét alakot, amint zsúfoltan, titokzatosan, fantasztikus árnyakat vetve mocorog, hajladozik. Ugye eléggé látható a kép, ugye eléggé hasonlít valamely gaztetteit tervezgető rablóbandához? És most, a tabló legközepén, mondhatni kompozíciós centrumában, egészen közel a gyertyához (úgyhogy az teljesen bevilágítja) tessék elképzelni ráadásul egy homlokot is. Széles, értelmes, noha feltűnően sápadt emberi homlok, amelynek minden részlete, redője, anyajegye élesen kirajzolódik a közelről ráeső fényben. És ezen a finom, sápadt homlokon apró verejtékcseppek jelennek meg itt is, amott is; szinte szemmel követhetően buggyannak elő a pórusokon; lassacskán híznak, növekednek; pár percig szépen ragyognak a gyertyavilágban; aztán fészkelődni kezdenek, érintkezésbe lépnek egymással, összeolvadnak, s az útjukba esőket is egytől egyig magukkal sodorva, nagy hirtelen lecsorognak. De máris megjelenik helyettük a másik; szivárványosan tündöklik tőlük a homlok, mintha csak harmatos volna; s gazdájának annyi ideje sincs, hogy időnként letörölje keze fejével.

Ez a memóriámba mélyen bevésődött nyirkos bőrfelület, amelyet már sosem felejtek (s becsvágyam, hogy más se felejtse), ez a hökkentő elevenséggel és plaszticitással felidézhető homlok a Keisz Ricusé volt. Ő ült középen, ő adta a bankot. Amikor ennyire izzadni kezdett, sok ezer márka, két-három emeletes ház ára volt éppen a bankban. Nem állítom persze, hogy valóban meg is lehetett volna venni a házakat azon a pénzen, hisz odabent a táborban a márkának nem volt értéke (hanem csak a kenyérnek meg a cigarettának), de odakint, a dróton kívül, igenis vagyont ért! Mondhatni az egész tábor bankjegykészlete, aggályosan kifizetett több havi zsoldja ott tornyosult már, laza kupacban, Ricus előtt; másfél napja szakadatlanul gyűlt a halom, harminchat órája szaporodott és növekedett; azóta tartott egyfolytában a harc – és nem tudott vége szakadni.

Mert Ricus nyert, örökké nyert, ördöngösen, varázslatosan nyert; ha a többiek tizenkilencet mutattak fel, ő legalább húszat; ha amazok hú- szat, őneki huszonegy jött be; sőt ha épp huszonegyet gyűjtöttek össze alsókból, hetesekből, hát ő habozás nélkül kivágta a két ászt; úgyszólván csak ászokat, tízeseket osztott magának, úgyszólván csakis magának osztotta az ászokat, tízeseket; pedig hát nem csalt, ezzel nem is vá- dolta senki: úgy kevert, úgy emeltetett–osztott, hogy pontosan megfigyelhető legyen minden mozdulata; s mégis nyert, érthetetlenül, minden valószínűséget, minden statisztikai törvényt meghazudtolva nyert harminchat órája immár, mint akihez egyszer s mindenkorra hozzászegődött, mint akihez feleségül is ment már a szerencse.

Feleségül-e? Hiszen az volt a legkülönösebb, hogy miközben ilyen óriási szerencsével játszott, ugyanakkor valósággal üldözte a balsors! Jöttek az újabb és újabb zsugások, jöttek a hírre, hogy megint megduplázódott nálunk a bank; hajtotta őket a mohó remény, hogy mekkora vagyont lehetne itt egyszerre nyerni; kölcsönvették barakkjuk egész pénzállományát, hogy megüthessék és diadalmasan felmarkolhassák a bankot vagy annak legalább egy töredékét (mert végül már nem akadt krőzus, aki az egészet megüthette volna); Ricus pedig tündéri könnyedséggel nyerte el mindenüket, újra meg újra megkétszerezte a bankját – és óráról órára nyomorultabb lett.

Mert hiába tornyosult előtte az irtózatos bank, sohasem tudta lefölözni.

Huszonegyet játszottunk mindig. Ebben a játékban az a szabály, hogy a bankár csak akkor vághatja zsebre nyereségét (csakis akkor veheti ki a felgyűlt bankból a pénzt, akkor „fölözhet”), ha hetest oszt magának vagy alsót. Osztott magának szegény Ricus tízest meg ászt eleget, de hetest vagy alsót sohasem osztott, azok mindig másoknak jutottak, akiket viszont a tízesek, ászok kerültek el. Különös patthelyzet alakult ki, különös circulus; mintha valamiféle szelepet vagy egyenirányítót szereltek volna a bankra: állandóan, megállás nélkül növekedett, és sohasem csökkent; jelentéktelen összegecskéket, az óvatos duhajok egy-kétszáz márkáját leszámítva, semmit sem lehetett kihalászni belőle.

Hát ezért lepte el akkor Keisz Ricus homlokát a veríték. Másfél napig küzdött, hogy lefölözhesse a bankját és meggazdagodjék (s ezzel mintegy holtáig megalapozza jövőjét), másfél napig minden alkalommal csalódnia kellett. Tízesek jöttek és ászok, alsó vagy hetes soha. Bevallotta utólag, hogy végül már azt sem bánta volna, ha valakinek sikerül elnyernie a bankját, csak abbahagyhassa a harcot és lefeküdhessen. De mihelyt a bank túlnőtt azon, ami tábori viszonylatokban még megüthető, már erre sem maradt reménye. Pokoli játszma volt, mondom, egyszerűen nem tudott abbamaradni. Ha valamelyik gatyáig eladósodott vesztes nem értesíti végül dühében a parancsnokságot (mert a táborban minden szerencsejáték tilos volt – ezért is játszottunk gyertya világnál), ha reggel felé dühös robajjal ránk nem törnek a skótok, s mellünknek szegezve géppisztolyukat (s még eközben is folyton rágógumit rágva) el nem kobozzák, szegény Ricustól a pénzt, tán ma is ott ülnénk és huszonegyeznénk.

Csakugyan rettenetes pech, ha meggondolom! S ez a rettenetes pech egy időben (mondhatni egyszerre és párhuzamosan) érvényesült óriási, példátlan, hihetetlen szerencséjével. Ki hát a szerencsés és ki a peches; mi a pech és mi a szerencse; lehetséges-e egyáltalán, hogy egyazon személyhez egyszerre mindkettő hozzászegődjék? Hiszen tudtuk mi jól, nemegyszer tapasztalhattuk, hogy némelyeknek minden sikerül, amibe csak belefognak, de ezt inkább ügyességüknek, gátlástalanságuknak, életismeretüknek (szóval személyiségüknek és az abból következő sorsnak) tulajdonítottuk. Tudtuk, hogy mások viszont minden dolgukban kudarcot vallanak, mivelhogy kriplik. Most azonban be kellett látnunk, hogy egyáltalán nem a személyes tulajdonságok, nem az ügyetlenség vagy ügyesség, nem az érdemtelenség vagy érdem, hanem igenis kizárólag a szerencse az, aminek az emberfia élete sikerét vagy nyomorúságát köszönheti. S ráadásul mindkettő egyszerre is utolérheti az  Utólag emlékeztetnek, hogy ugyanez a motívum a Svejkben is előfordul, méghozzá igen nagy plaszticitással. Nem tehetek róla: velünk is pontosan ez esett meg. Szerencse és pech ugyanaz is lehet; egyetlen kártyalap két oldala, egyazon lapjárás két jelentése. Hát álljunk csak meg: hogy is van ez, mi is ez? Véletlen ez tulajdonképpen? Személyhez kötöttsége sokkal nyilvánvalóbb volt, semhogy pusztán a véletlenre foghattuk volna. De akkor mire fogjuk? Mondjuk egyszerűen: c’est la vie; hivatkozzunk a gondviselésre? Senki sem akadt közöttünk akkoriban, aki ne ezeken a mély értelmű hiábavalóságokon töprengett volna – s belátásom szerint ez lett a második, nem kevésbé fontos lelki oka annak a furcsa ötletnek, amelyet kétszer is említettem már, de amelyet még mindig nem nevezek meg.

3. Az inspiráció harmadik forrása minden bizonnyal a kenyérosztás volt.

Hatodik hónapja éheztünk már akkor. Hatodik hónapja csak a gyomrunkra, csak arra a bizonyos sivár, emésztő hiányérzetre gondoltunk reggeltől estig. Amit a skótok adni tudtak, az az éhenhaláshoz sok volt ugyan, de az élethez édeskevés. Hiszen, mint tudjuk, az ő családjuk is bálnaszalonnán tengődött akkoriban, maguk is hosszú szükséget láttak a háború végén, nem mint a jenkik, akik mindvégig Marlborót szíttak, és homárt meg ananászt ettek. A nagy győzelem – úgy látszik – jóvátehetetlen nyomorba döntötte az egész brit birodalmat, s mire Németország megadta magát, itt sem akadt, régesrég nem akadt már semmi ehető.

Ezerszáz kalóriát kaptunk naponta, legalábbis papiroson, tehát annak híján, amit a szállítók, szakácsok, raktárosok nap mint nap elloptak belőle. Ezerszáz kalóriát, tehát egy csajka keserű pótkávét reggelire; egy csajka levest ebédre (káposzta, krumpli, tök, karalábé s némi burizs fordult elő benne); másfél deka margarint vacsorára. Mindehhez hozzájött még két–három naponként egy sózott hering. Apró, legfeljebb arasznyi hal volt, telis–tele sóval, amit úgy–ahogy kikapartunk belőle, s a maradékot, nagy öklendezések és undorodások közepette, azon nyersen eszegettük meg.

Ellátásunk valódi tétele azonban a naponta szabályosan kiosztott harminc deka kenyér volt. Tulajdonképpen ezen éltünk. Lehetett a csajka leves sűrűbb vagy hígabb, lehetett a hering, a margarinkocka nagyobb vagy kisebb: kenyerünket darabszámra osztották, azt pontosan megkaptuk mindig, abból ellopni nem lehetett. Elmondhatatlan, mit jelentett számunkra ez a darab kenyér! Ha olykor lemondtunk róla, mert teszem föl, kilyukadt a bakancsunk talpa, s flekket kellett tétetni rá, avagy elvásott az ingünk, s másikat kellett szerezni (cigaretta híján mindezt csak kenyérrel fizethettük meg) – szóval ha emberi tartásunk végett olykor meg kellett válnunk kenyerünktől, hát aznap részünkről már szó sem lehetett másról, mint elgyöngült heverészésről a priccsen és végenincs ábrándozásról.

Hosszú szál szárazkolbászok jelentek meg ilyenkor ábrándjainkban, szerecsenbarnák, rücskösek, ízletesek. Nagy darab, művésziesen behasogatott, vörösre sült kofapecsenyék (még sercegett rajtuk a zsír), kovászos uborkával, ropogós héjú fehér kenyérrel. Egészben kisütött récék jelentek meg cukorborsóval; másodszor is megrotyogtatott töltött káposzták rusztikus cserépfazekakban; vadnyulak vadasan; pisztrángok citromosan; mindenféle finom pörköltek, paprikások, gulyások, mennyei levük bő fölöslegében! Minthogy ezek közül semmi sem látszott elérhetőnek, volt úgy, hogy alább is adtuk. Nagy tál túrós galuskát képzeltünk például, gazdagon meghintve töpörtyűvel; óriási fazék fuszulykalevest, belefőzött csülkökkel, oldalasokkal; túrós puliszkát káposztacikával. Minthogy ezek sem mutattak hajlandóságot átvándorolni képzeletünkből a tények birodalmába, végül megelégedtünk kocsonyával, sóba főttel, sőt legvégül, az éhség és alázat mélypontján, bizony már rakott krumplival is!

S ha mindezt csak gondoltuk volna – de hangosan meg is neveztük! egy-egy ilyen, priccsén heverésző, kenyérben szűkölködő társunk pár perc alatt képes volt a képzelgés hagymázába dönteni úgyszólván az egész barakkot. Mint valami misztikus keleti varázsigék, mint valami mozgósító jelszavak csattantak fel ilyenkor egymás után az ételnevek, sorra mindegyikünk bemondta a maga javaslatát, a többiek pedig befele néző szemmel képzelték maguk elé az ételt, idézték meg ízeit, illatait, még ha tán azelőtt nem is ettek olyasmit. Kun Feri mániája például a birkatokány volt, ezt ordította be, valahányszor alkalma nyílt rá, én pedig, aki sohasem állhattam a juhhúst, s úgyszólván tapasztalatom sem lehetett róla (a szagától is undorodom), most mégis számban éreztem az ízét, orromban a gőzét, s bármit odaadtam volna, hogy csakugyan megízlelhessem.

Hogy mennyire ki lehettünk mi éhezve akkor, azt legjobban a szeretetcsomag esete igazolja.

Mert kaptunk mi egyszer szeretetcsomagot is, kaptunk bizony, maga az Egyesült Nemzetek szánt meg vele, húsvét hetében, negyvenhat tavaszán. Kis csomag volt, az tagadhatatlan; találtunk benne öt darab kekszet, egy tasak zizit, két tábla gyümölcskocsonyát celofánban meg egy szép darabocska valódi Suchard csokoládét! Úgy hírlett, egyéb is volt még a csomagban, sok mindent tett még bele az UNRRA, úgymint disznóhúskonzervet, kockacukrot, füstölt szalonnát, dióbelet, csakhogy előrelátó parancsnokságunk mindezt kiszedette és tartalékolta, saját javunkra, úgymond, nehogy elrontsuk vele a gyomrunk. Ígéretet kaptunk persze, hogy a kiszedett jókat hiánytalanul belefőzik majd levesünkbe, s egy–két napig mintha csakugyan tartalmasabb lett volna a csajka leves, édesebb a reggeli kávé, egy ízben mintha tényleg osztottak volna diós laskát is, de aztán minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba; semmi kétség: az ENSZ ajándékát, annak fontosabb részét, egyetlen tételben lopták el tőlünk.

Sosem derült ki, vajon előrelátó parancsnokságunk eleve azért bontatta-e fel csomagjainkat, hogy a javát megtartsa magának, vagy csak a konyhaszemélyzet tette meg később ugyanezt, de átlátszó ürügye (a gyomorrontással), belátom, most már, nagyon is indokoltnak bizonyult. Amilyen nyomorultak voltunk, nem lehetett tőlünk annyit ellopni, hogy ami maradt, még mindig sok ne legyen!

Akik csak magát a csomagot fogyasztották el – egy ültükben persze –, azok tényleg megúszták gyomorrontással. Sorvadó bélrendszerünk nem bírta el még azt a csekély megterhelést sem, aminek a birsalmasajt, a csokoládé kitette, úgyhogy negyvenhat húsvét hétfőjén reggeltől estig hosszú sorok álldogáltak Eselheidében a klozettbarakkok előtt, egyszerre két-háromszáz vézna hadifogoly remélte ott toporogva, görnyedezve, a tébolyig elkeseredve, hogy még idejében sorra kerül, amit – illő tapintattal kell ezt bevallanom – végül nem is mindegyikünknek sikerült kivárnia. De akadtak mások, akik arra spekuláltak, hogy na, most aztán jóllaknak egyszer; akadtak bizony, nem is kevesen, akik egész adag levesekre, méghozzá megjavult minőségű levesekre cserélték el csomagjukat (egy tábla gyümölcskocsonyáért egy csajka levest kértek, egy tábla csokoládéért kettőt); ily módon három–négy csajka levest is összegyűjtöttek, s egyszerre beverték mindet – szép számmal akadtak ilyenek, s ezeken már roppant nehéz volt segíteni. Négyen haltak meg akkor közülünk, mindössze négyen, de ez csak a skótok előrelátó egészségügyi készültségének köszönhető: a koncentrációs táborok felszámolása után, mint hallom, ezrivel haltak meg hasonló esetekben. Ellenben legalább kétszáz halálra zabált magyart haladéktalanul kórházba kellett akkor szállítani; máig is csodálom derék szoknyásainkat, hogy megbirkóztak ezzel a rendkívül sürgős feladattal.

Mindebből csak annyi a fontos, hogy irtózatosan éheztünk akkor; minden kincsünk, életünk egyetlen biztosítéka az a darabocska kenyér volt. Odakint Vesztfáliában (míg be nem tereltek a drótok mögé) még csak megvoltunk nélküle is: mindig akadt a mezőn egy krumpli, egy répa, amivel pótolni tudtuk. Emlékszem, egyszer – ez tán még Borghorstban történt – megint meg kellett válnom kenyeremtől, mivelhogy lemberdzseket varrattam, Így aztán nem maradt mire felkennem aznapi margarinadagomat. Kerítettem tehát a mezőn egy elég jó karban levő, lehántott káposztalaput, arra kentem fel, s igaz ugyan, hogy soha életemben nem ettem még olyan rossz ízű ételt, de végül is sikerült elrágicsálnom. Idebent, a táborban viszont már semmivel sem pótolhattuk, itt már csak homokot rághattunk volna helyette; hiába közhely és nyelvi klisé: idebent már csakugyan az a darab kenyér jelentette számunkra a hazatérést.

Senki se képzeljen persze valami pompás, friss, ropogós kenyeret! Ilyesmi legfeljebb ábrándjainkban fordult elő. Napokig raktározott, közönséges fekete komiszkenyér volt, kemény és száraz, olykor bizony ragacsos is, formájára nézve pontosan olyan, mint két egymásra helyezett tégla, aminthogy a reményeiben csalatkozott német nép (amely már régóta ugyanezt ette) valóban Hitler-téglának nevezte el. Hiába sütötték azonban Hitler tégláját szegletes alakúra, mégsem volt könnyű elosztani. Gondolják meg, kérem, ez a kenyér volt ellátásunk egyetlen valódi tétele, ez tartott lábon, ezen éltünk – mennyire fontos lehetett számunkra, hogy pontosan kapjuk meg belőle a részünk! Nemcsak úgy–ahogy, nemcsak nagyjából pontosan, hanem hiánytalanul, grammra és milliméterre! De a sütés geometriája sohasem lehetett egészen pontos, a tészta mindig kidagadt kissé a téglaformából, teteje denivellálódott, szélei legömbölyödtek: nem volt mód elkerülni, hogy elosztáskor némi különbségek is adódjanak.

Ezért Eselheidében a következő szokás alakult ki.

Öten kaptunk, ötfelé kellett vágnunk egy másfél kilós kenyeret. Mi tehát ötös csoportokat alakítottunk, s ezek mindvégig megmaradtak, úgyszólván sejtjei lettek a táboréletnek. A csoport önmagán belül pontos és kötelező sorrendet állapított meg: egyik nap Nagy Miki osztja el a kenyeret, másnap Együd, harmadnap Monostori és így tovább. Ugyanebben a pontos és kötelező sorrendben választottunk aztán az ötfelé vágott kenyérből, de – figyelmet kérek, mert ez volt a szokásban a legszebb! – mindig az osztó választott utoljára. Illetve hát nem is választott, hisz mire sorra került, éppen kifogytak az alternatívák: azzal kellett beérnie, ami megmaradt, amire senki sem tartott igényt. így aztán a választás terén sem került hátrányba senki, s az osztó is rákényszerült, hogy pontosan, minél pontosabban, a lehető legpontosabban végezze a dolgát, hogy minden képességét latba vetve igyekezzék halálosan egyenlő adagokat vágni, mert ha csak egy is akadt a többinél kisebb, az biztosan neki jutott.

„Az osztó választ utoljára.” Ez a nyelvileg talán kifogásolható, de egyszerű, evidens, ősi alapelv – Salamon király alapelve – teremtette meg Eselheidében az oly igen kívánatos tábori békét és egyenlőséget; ebben az egyszerű formulában olvadt össze minálunk a közösségi meg a személyes érdek. Afféle bölcsek kövének bizonyult ez az elv: mindenki azt hihette közülünk, hogy önzetlen és becsületes, miközben csak magára gondolt; mindenki elismerhette, hogy önző, miközben csak becsületes volt. A kö- zösség szerkezete mindenkor meghatározza erkölcseit. Teremts olyan világot, amelyben a csalás, a törtetés, a hazudozás érvényesül, s másnap már mindenki gaz lesz; teremts olyat, ahol a becsület juthat előnyhöz, s másnap már mindenki becsületes. Csak látták volna a gondterhelt homlokokat, amelyek a felelősség súlyától verejtékezve hajoltak ott az elosztásra váró kenyér fölél Nem izzadhatott azoknál jobban a bankját védelmező Keisz Ricus homloka sem! Csak látták volna a borotvaélesre fent kések remegését, amint tétovázva méricskélték ki (még a levegőben), majd vékony karcolásokkal jelölték meg a kenyér héján a tervezett metszéseket, s azután, a négy megejtett metszés után, látták volna a hártyavékonyságú, fél milliméternyi korrekciókat, amelyekkel a kisebbre sikerült adagokat az osztók megpótolgatták! Soha olyan felelősségteljes, olyan pontos, olyan becsületes emberi munkát, mint a kenyérosztóké Eselheidében!

Az osztó választ utoljára. Belátásom szerint ez az igen szép, nemes, világos, demokratikus alapelv lett a harmadik (éppolyan fontos) lelki oka annak a furcsa ötletnek, amelyre most már harmadszor hivatkozom, s amelyet – ennyi céltudatos várakoztatás és késleltetés után – illenék végre meg is neveznem.

De előbb még el kell mondanom, mi volt a kérdés tulajdonképpen.

A skótok, a naponta kiröhögött és felhergelt skótok, ezek a gumirágó, pepita szoknyás operettkatonák, akiknek a nagy győzelem után nyakukba szakadt egész Vesztfália gondja (ők látták el a lakosságot, a sok ezer hadifoglyot, a hadsereget), a mi hitvány, derék skótjaink, úgy látszik, becsületesen vállalni akarták a győzelem minden következményét. Noha győzelmük teljes volt, s noha későbbi számonkérésről szó sem lehetett, szigorúan tiszteletben tartották például a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi szabályokat. Ennünk adtak, noha maguk is szükséget láttak; kezelték, kórházba szállították betegeinket; vérhasnak vagy éppen tífusznak (amely kevéssel előbb hetvenezer szövetséges hadifoglyot őrölt meg a szamárpusztai kolbásztöltőben), miután ők belülről kívülre kerültek, többé már a gondolata sem merülhetett fel! Nos, a hadijog előírta, hogy a fogolytartónak pótolnia kell a foglyok elrongyolódott ruházatát, és skótjaink megint méltóknak bizonyultak diadalukra, ezt a kötelességet is mindvégig komolyan vették. De hát hogyan? A raktárak – kivéve tán épp Amerikában – világszerte üresen álltak (ha álltak még egyáltalán); itt pedig negyvenötezer toprongyos alak ténfergett félig mezítláb, félig meztelenül a barakkok között, a télben, a szélben, a laza homokban; némelyiknek csakugyan kilátszott a feneke is, mert zubbonyát is képes volt eladni, nadrágját is rosszabbra cserélni azért a darab kenyérért! Hogyan ruházhattak volna fel akkori szegénységükből negyven- ötezer embert?

Adtak, amit tudtak. Egyszer pár négyzetméternyi flanellt barakkszobánként (kapcának), máskor egy-egy gatyát, egy-egy viseltes nadrágot, egy-két pár foltozott zoknit. Most azonban, azon a csütörtökön, amelyről szó lesz, egészen hihetetlen ajándékkal leptek meg minket. Egy pár vadonatúj német katonai bakancsot osztottak ki barakkszobánként. Egy pár bakancs, méghozzá vadonatúj – elmondani, felfogni sem lehet, micsoda érték volt az akkor! Kincs volt, vagyon volt, semennyi pénzért, Keisz Ricus egész bankjáért sem lehetett volna megvásárolni! Hasonlatképpen azt is mondhatnám, olyan volt akkor egy pár új bakancs Eselheidében, mint Leonardo vagy Van Gogh művei manapság a képpiacon: senki sem kínált ilyesmit eladásra; egyszerűen nem volt árfolyama.

És most minden barakkszobának jutott belőle egy pár. Vagy megfordítva a hangsúlyt: minden szobának jutott – de csak egyetlenegy.

A nagy kérdés tehát a következő volt: hogyan osszuk el magunk között, kinek adjuk?

A skótok csak annyit üzentek, hogy sajnálják, nem adhatnak többet, mert nincsen nekik; mi jobban meg tudjuk ítélni, kit illet; jusson a leginkább rászorulónak. Csakhogy mindenkinek régeges–rég lyukas vagy foltos volt már a lábbelije, mindenki rászorult, mindenkit megilletett; azonkívül nem is lehetett épp csak a bakancsok szerint ítélni: attól, hogy bakancsa pillanatnyilag a leglyukasabb volt, még számíthatott az a társunk viszonylag jómódúnak vagy éppen gazdagnak is. Hát hogyan ítéljük mi oda ezt a roppant értéket például annak, aki egyszerűen hanyag vagy falánk vagy kupori volt bakancsát egy-két napi kenyéradag árán rendbe hozatni? Az a veszély fenyegetett, hogy a leginkább rászorulónak szánt adományt, mint történni szokott, megint a legkevésbé rászoruló nyeri el.

Igazságosan kellett eljárni, ez kétségtelen, csakhogy az igazságnak épp akkor nemigen akadtak kritériumai. Ott állt a gyönyörű bakancs az asztalon, a szoba közepén, a lámpavilágban; ott állt azon makulátlanul, ahogy kijött a gyárból, még boksz sem ért hozzá; sárga, nemes, lágy fénnyel derengett a bőre, simán barnállott a talpa (akár a héjukból kihántott vadgesztenyék); ott állt, mint valami eleven lény, mint holmi hetyke ikerpár; csokorra kötött fűzője két görbe bajuszként meredezett; mi pedig mindnyájan odacsődültünk, szorosan körülálltuk, sóvár szemmel néztük, mohó kézzel tapogattuk – és fogalmunk sem volt, mit kezdjünk vele.

Mindenki rászorult, mindenki igényt tartott rá, mindenkit megilletett, ezt vita nélkül is tudtuk, ezen nem is veszekedtünk. De akkor mit tegyünk, kire osszuk, hiszen mégsem maradhat gazdátlanul, valakinek mégiscsak jutnia kell! Felmerült a gondolat, hogy próbáljuk eladni, s osztozzunk meg az árán; ez igazságos lett volna, csakhogy kivihetetlen: a bakancs értéke felülmúlt minden józan mértéket, bárki réges-rég éhen halt volna, mire kenyéradagokkal kifizeti.

Világos volt: a szerencsére kell bíznunk ezt az ügyünket: döntsön a sors.

És akkor, az utolsó percben, mondhatni a szorultság tetőfokán pattant elő valakinek, nem tudom én már, kinek, az asztal körül szorongók egyikének agyából az a különös ötlet, amely megmentett attól, hogy ügyünket csakugyan rá- bízzuk a jelentés nélküli vakvéletlenre; akkor hangzott el az a furcsa javaslat, amelyre éppen negyedszer hivatkozom, s amelyet most már el is árulok végre.

– Jól van, gyerekek, sorsoljuk ki – csattant fel egy hang a tömegből. – De ne az elsőnek jusson, hanem a legutolsónak.

Vagyis: sorsoljuk ki a bakancsot annak rendje és módja szerint, ám ne annak adjuk, akinek sorsjegye elsőnek kerül elő a katonasapkából, hanem akié utoljára marad, akié elő sem kerül tulajdonképpen. Csapjuk be a szerencsét; ne annak jusson a bakancs, akit legjobban szeret (mert az nem is szorul rá igazán), hanem annak, akit nem szeret, akit kimondottan utál: az lesz az igazi rászoruló!

Zseniális, ugye? És különös: mindenki rögtön megértette, felfogta, mindenki azonnal helyeselte ezt a javaslatot. Mert –

1. a körülöttünk pangó rengeteg üres idő (amelyet ki kellett tölteni valahogyan);

2. a szerencse konok igazságtalansága (amely kártyacsatáinkban lepleződött le);

3. a kenyérosztás gyönyörű alapelve (hogy az osztó választ utoljára) –

szóval alapvető kollektív élményeink együtt és egyszerre fejeződtek ki – mert maga a sorsunk szólalt meg benne.

Senki sem akadt köztünk, aki át ne látta volna az ötlet teljes mélységét, sorsfirtató méltányosságát, senki, aki ellenezte vagy vitatta volna. Mondhat mindenki, amit akar: valódi egység, szokásbeli, gondolkodásbeli, lélekbeli egység, primitív, de valódi kultúra volt az ott Eselheidében!

Mit tehát felvágtunk egy füzetlapot – halálosan egyforma szeletekre vágtuk, akárcsak a kenyeret. Lázár Jancsi, akinek kézírása a legolvashatóbb volt, sorra rájuk írta a nevünket, s mindegyiket gondosan négybe hajtotta. Megvoltak tehát a sorscédulák. Akkor fogtuk az urnát, egy közönséges, lehajtható fülű magyar katonasapkát, csakugyan le is hajtottuk körös-körül a fülét, hogy annál mélyebb legyen az öble, s aggályosan újraszámolva – egy, kettő, három –, egyenként beledobáltuk a sorsjegyeket. Akkor felráztuk a sapka tartalmát, nehogy az alul levő cédulák előnybe kerüljenek; hosszan, kitartóan ráztuk, át is vettük egymástól, mindenki rázott rajta egy keveset; így ráztuk felváltva, egyfolytában, legalább negyedóráig. Akkor áthívtunk valakit a szomszéd barakkból, egy ütődött, félnótás fiatalembert, aki tökéletesen pártatlan és érdektelen volt, bekötöttük a szemét, s eléje dugtuk a sapkát.

Megkezdődött a húzás.

Sohasem vállalkoznék annak a lélegzetállítóan fontos és izgalmas sorshúzásnak a leírására, nem érzek rá magamban elég írói erőt. A tét – ismétlem – irtózatos volt. Nem is magának a bakancsnak az értékét vettük már számba, mert azt egyszerűen irreálisnak tudtuk (abban az értelemben, hogy nem lehetett „realizálni”); magával a bakanccsal úgysem kezdhetett semmit a nyertes, kivéve, hogy felhúzza és viseli. Hanem a felszabaduló bakancs ára! A viseltes bakancs ára, a lyukasé vagy gorombán kifoltozotté, amelyet a nyertes most majd ledobhat, és eladhat számtalan adag kenyérért! Úgy számítottuk, négy–öt adagot, de az esedékes árfolyamcsökkenést figyelembe véve is legalább hármat kaphat majd érte; és önök már tudják, mit jelentett ott Eselheidében akár egyetlen adag kenyér! Szóval a felszabaduló bakancs ára kenyérben – ez izgatott és kecsegtetett minket, emiatt kordult meg a gyomrunk, szorult össze a torkunk; a gyönyörű új pár bakancsot már nem is számítva, ez lett az igazi tét!

Az ütődött fiú kihúzta a első nevet, Mondják meg, kérem, látatlanban, de a körülmények ismeretében találják ki, kérem: kinek a neve volt? Természetesen a Keisz Ricusé. Óriási, példátlan, hihetetlen szerencséje ezúttal is érvényesült, de ezúttal sem volt köszönet benne, most is együtt járt a legképtelenebb balszerencsével. Ha előbb, a tanácstalanság tetőfokán nem hangzik el az a furcsa javaslat, Ricus most megszokott könnyedségével, mindjárt a legelső húzásra nyerhette volna el a bakancsot, rögtön fel is húzhatta volna, s még ha utóbb tán el is cseréli valamelyik másik nyertessel, hogy ne lötyögjön a lábán, vagy ne szorítsa, most gangosan sétálhatott volna vele föl és alá. Csakhogy elhangzott a javaslat. Hát megálljunk csak, az isten szerelmére, hogy van ez, micsoda ez? Miképpen lehetséges, hogy az embert soha, véletlenül sem, egy pillanatra sem hagyja cserben a sorsa? Hiszen ezúttal nem kevert, nem osztott, nem emeltetett, hiszen hozzá sem ért a sorscédulákhoz, ő volt tán az egyetlen, aki a sapkarázásban sem vett részt, hát hogyan befolyásolhatta mégis szerencséje vagy peche (a szerencse látszatát öltő, irtózatos peche) odabent a sapkában a cédulák elhelyezését vagy idekint az az ütődött fiú kézmozdulatát? Mi ez, hihető ez, lehetséges ez egyáltalán? Ott állt Ricus lehajtott fővel a bekötött szemű fiú előtt, újra meg újra elolvasta, tanácstalanul pödörgette sorscéduláját, aztán megfordult, helyére ment, s szó nélkül priccsére hullt.

Még egy név került elő a sapkából, még egy és még egy. A körülöttünk tátongó üres idő pedig kezdett kitelni, megjegecesedni, mint amikor gyümölcsízt vagy szirupot főznek, s az egyre sűrűbb lesz, egyre tömörebb, tartalmasabb. Már alig győztük átélni, már szörnyen zsúfoltnak, rövidnek vagy ellenkezőleg, roppant hosszúnak, élmény gazdagnak éreztük minden pillanatát. Most tűnt ki, mennyire sorsunkból (hathónapi tartalmatlan várakozásunkból) fakadt az a különös ötlet! Mert ha úgy döntünk, hogy az nyer, akinek neve elsőnek kerül elő a sapkából, hát megoszlott volna a nyerés valószínűsége, eléggé csekély eséllyel indultunk volna mindannyian, s rögtön a legelső húzással véget is ért volna a játék. Így azonban, amikor kihúztak egy-egy nevet, azzal csak egyetlen pályázó vesztette el radikálisan minden esélyét, a többiek, a bent maradottak esélye éppen hogy megnőtt, s ennek megfelelően a feszültség is fokozódott. A versenyben levők állandó fogyatkozása növekvő valószínűséget, a növekvő valószínűség növekvő feszültséget vont maga után; kitelt, jelentékennyé, cselekményessé vált az idő; az izgalom, a drukk, a remény megállás nélkül, egészen a paroxizmusig fokozódott – legalábbis azok körében, akiknek a neve még nem lepleződött le, hanem odabent lapult a sapkahomályban.

Hogy szerencsések voltak-e ezek vagy szerencsétlenek, nem lehet tudni. A dolgok jelenlegi állása szerint szerencséseknek kellett tartani őket, hiszen esélyük volt a nyerésre, csakhogy el ne felejtsük! – ez a dolgoknak nem a valódi, hanem éppenséggel a fordított állása volt. A sorshúzás normális rendje szerint, amikor is a szerencse kedvére érvényesülhet (kinyilváníthatja, kit választ elsőnek, kit szeret igazán), mondom, a dolgok valódi állása szerint ezeket az utoljára maradókat, sapkahomályban lapulókat a szerencse nemhogy szerette volna, hanem kimondottan utálta.

Öten, majd négyen, aztán már csak hárman maradtak ezek a legszerencsétlenebbek vagy legszerencsésebbek – vagy minek is nevezzem őket? –, közöttük voltam magam is. Elvonultam a helyemre, leültem a priccsre, két összekulcsolt kezemet térdeim közé szorítottam, úgy drukkoltam ott. Homlokomon egyszer csak hűvös verejtékcsepp gurult le, s hullt a kezemre. S én máris Ricus homlokát láttam magam előtt, Ricus homlokát a gyertyavilágban, szegény szerencsétlen Keisz Ricusét, amint verejtékezve növelte, védte, de sehogy sem tudta lefölözni a bankját. Döbbenetes plaszticitással jelent meg szemhéjam alatt a kép; bennem magamban buggyantak elő, híztak, növekedtek a verejtékcseppek; aztán fészkelődni kezdtek, érintkezésbe léptek egymással, összeolvadtak, s az útjukba esőket is egytől egyig magukkal sodorva, nagy hirtelen lecsorogtak. S attól hogy Ricus homloka ilyen élénken merült fel memóriámban, egyszerre megjelent előttem a magamé is: saját verejtékező homlokom pontosan, szabatosan, részletesen, mintha csak módom lett volna kívülről szemügyre venni. Úgy van, félek, és restellem bevallani: akkor, az izgalom tetőfokán csakugyan kívülről láttam önmagamat. Hát ki vagyok én, mit keresek én itt? Hogyan is képzelem én, hogy kiválaszt engem, hogy egyáltalán tudomásul vesz a szerencse? Láttam magam, kívülről láttam, amint verejtékezve izgulok valamiért, ami talán eleve idegen tőlem, amit talán eleve kizár a sorsom. Pontosan olyan voltam, mint egykor Ricus. Arra gondoltam, le kellene törülnöm homlokomat, hogy megszüntessem a hasonlóságot, de hát ki ért rá akkor ilyesmire? Hiszen nemcsak a bakancs forgott ott kockán, egyáltalán nem a bakancs, még csak a viseltes bakancsért járó néhány adag komiszkenyér sem, hanem valami mérhetetlenül fontosabb, mélyebb: sorsom készült ott megvallani magamagát; sorsom, vagy ha úgy tetszik, szerencsém; az készült ott kiderülni, hogy szerencsés vagyok-e tehát vagy peches, mire számíthatok életem során, jó avagy balszerencsére; szóval hogy az a valami, az a ki tudja, mi, amit szerencsének hívunk, szeret-e hát engem, vagy kimondottan utál.

A bekötött szemű fiú közönyösen szedegette ki egymás után a sapkából a sorscédulákat, Lázár pedig (akinek esélye már az elsők között oda lett) leolvasta róluk a saját kezűleg fölírt neveket, s elnézést kérő vállrándítással mindegyiket átadta tulajdonosának. A húzás nagy csendben és rendben haladt tovább; barakkunk végzettel terhes áhítatát épp csak egy-egy reménykedő nyögés, egy-egy csalódott hördülés zavarta meg. Már csak négyen, már csak hárman maradtunk esélyesek, a győzelem valószínűsége minden mértéket meghaladott már, kezdeti csekély értékét 1/4, majd 1/3 váltotta fel. Mások is izgultak bizonyára, azok is, akiknek már nem volt esélyük, hiszen a játék tétben és intenzitásban (s legfőképpen valódiságban) felülmúlt bármely kalandregényt. Ők is izgultak, mindenki izgult, hát még én hogy izgulhattam! Töredelmes imák, viharos fogadkozások nyargaltak át agyamon; mélységesen megirigyeltem vetélytársaimat ugyanazért az esélyért, ami még nekem is megvolt; mindenféle utálatos lehetőségek jutottak eszembe, amelyek most mindjárt utolérhetnék és kikapcsolhatnák őket a vetélkedésből – tán még a haláluk is!

És akkor –

amikor már csak ketten maradtunk esélyesek;

amikor a döntés mesterségesen megnyújtott ideje megint másodpercekké zsugorodott;

amikor hatályát vesztette sorsfirtató mesterkedésünk, úgyhogy végeredményben mégiscsak egyetlen kézmozdulatnak kellett eldöntenie, ki nyer, ki veszít;

szóval amikor már csak egyetlen húzáson múlott, betelnek-e óriási reményeim, vagy mind odalesznek –

akkor, az izgalom tetőfokán, egyszerre csodálatos béke, nagy nyugalom szállott meg engem. Tudtam, biztosan tudtam, hogy most már nem érhet csalódás, most már enyém a bakancs. Honnét éreztem, tudtam ezt olyan halálos bizonyossággal, máig sem értem. Mintha valaki megsúgta volna. Mihelyt csak másodmagammal maradtam esélyes (talán Nagy Mikivel), én már fel is tápászkodtam a priccsről, s letörölve verejtékező homlokomat, már indultam is, hogy átvegyem jogos járandóságom.

Jogos járandóságot mondok, s ezzel nem mai véleményemet próbálom megfogalmazni, hanem akkori érzésemet. Annyira bizonyos voltam abban, hogy mindez korántsem véletlen, olyan szilárdan tudtam, hogy az adott feltételek közt igenis engem, csakis engem illet meg (úgy is mondhatnám: egyes-egyedül az én lábamra illik) a bakancs, amilyen biztosan semmit sem tudtam még addig! Akkor sem tudtam, ma sem tudom viszont, s holtomig tűnődhetek most már, vajon szerencsém vagy balszerencsém folytán jutott-e nekem az a gyönyörű tét. Mit éreztem meg én akkor olyan halálos bizonyossággal: jó vagy balsorsomat-e? Mert elmondtam már, most elmondom ismét: hiába nyertem meg én akkor a versenyt, voltaképpen elveszítettem. Ha a dolgok normális rendje érvényesül, ha a szerencse szabadon mutat rá választottjára, dehogyis nyerek én: utolsónak, az utolsók között is legutolsónak húzzák ki a nevem; mit mondok? – ki sem húzzák, mindörökre ott hagyják dohosodni a sapkahomályban! Nem az igazi, hanem a fordított szerencse, nem a szabad, hanem a kenyérosztás alapelvével kordában tartott, becsapott szerencse működött akkor, s ez az, ami olyan kétértelművé, felemássá, bánatos zengésűvé hangolta győzelmemet.

De vajon lehet-e becsapni őt? Mondják meg, kérem: lehet-e rászedni a sorsot? Keisz Ricus példája mintha egészen mást igazolna. Mert nem húzták-e ki most is elsőnek a céduláját, nem mutatott-e rá megint a szerencse, s ez nem bizonyult-e megint csak balszerencsének? Pontosan úgy bánt el szegény Ricussal, ahogy addig is mindig, s ez éppenséggel nem arra utal, mintha becsapható lenne. Ki tudja, vajon nem jött–e rá a szerencse, micsoda kelepcét állítottunk neki, nem látott-e át szándékainkon, s nem választott-e mégis, mesterkedésünk ellenére is szabadon, kedve szerint? Többet kérdek. Vajon nem ő maga sugallta-e nekünk ezt az egész ötletet saját rászedésére, hogy megteremthesse Keisz Ricus ellenpéldáját, s bemutathassa: milyen ő, amikor a balszerencse látszatát ölti – milyen ő igazából?! Ó, istenem, vajon nem azért ajándékozta-e mégis nekem azt a szép pár bakancsot, amelyet aztán haza is hoztam, amelyben két kerek évig még itthon is gangosán jártam, mert csakugyan szeretett engem?

De hátha nem? De hátha igen? Belátom, már-már a ködösbe, a mágikusba és értelmetlenbe torkollnak kérdéseim. Nem is torkollnak, csak torkolltak egykor. Mert olyan volt a világ, úgy láttuk mi akkor ott Eselheidében, a homokbuckák, őrtornyok, drótok, a vörös és fekete barakkok között, mintha minden, de minden személyes viszonyban állna az emberfiával, mindent, de mindent emberi vágyak, érzelmek, szándékok vezérelnének; mintha eleven személy volna a sors, tudatos lény a szerencse. így láttuk ott mindannyian, így láttam én is. Holott hát nyilvánvalóan semmi sem akad egész történetemben, ami ne a jelentés nélküli vakvéletlen műve lett volna, s ne férne el a józan valóság lehetőségei közt.

Elfér bizonyára. Mégse csodálkozzék senki, ha én még most is, harminc év után is, józan, kitanult fővel is, valamiféle ködös sejtelmet, tétova, távoli jóslatot vélek kiolvasni azokból a hajdani eseményekből. Sejtelmet, amely a magam és a magamfajta vékony babérú szegénylegények („én és enyéim”) legmélyebb mivoltát fejezi ki; jóslatot, amely ha egyszer már megfogant bennünk, mélyen kezd hatni jövőnkre, mintegy a maga képére formálja azt; sejtelmet, jóslatot és talán fogadalmat –

– hogy ezentúl is mindig úgy nyerek én, ha veszítek; ezentúl is mindig akkor viszem el a nagy, az igazi tétet, amikor mindenki elém vág; s úgy leszek első, hogy utolsó leszek.