KARÁCSONYI VENDÉGEK

Az egyre rövidebbé váló nappalú, ugyanakkor hosszabbodó estéjű decemberben  különös jövevények jelennek meg a ház körüli kert fáin, bokrain.

A hónap elején először egyedül jön, és a nagy orgonaágról  kíváncsian szemlélődve néz szét a sárgamellényes, kékbóbitás cinke. Az ablakból nézzük egymást, aztán ő megnyugodva tapasztalja, megvan a tavalyról oly jól ismert etető. Még bőven van a természetben is ennivaló, de a biztonság a kis barátomnak is fontos. Az első fagyos reggel után azonban már magok is kerülnek csemegeként az odalátogatóknak, mintegy szíves invitálásul. A kis hírnök szinte vezényszóra értesíti a társait, egy óra sem telik el, és színes kis gombócok röpködnek a levelüket immár teljesen elhullató bokrok ágain. Örömmel beszélik meg a nyár élményeit, de főképp azon szorgoskodnak, hogy minél több csemegével telepedjenek meg egy közeli biztos ágacskán. Ilyenkor zajlik a „helyfoglalás". Megfigyeltem hosszú éveken át, minden kis kétlábú apróságnak meglesz a kiválasztott „ebédlő gallya”, ahol békésen megtöri, majd elfogyasztja a megszerzett magocskát.

A cinkék után hírét kapják a vörösbegyek is a lehetőségnek, sőt hamarosan megjelennek a csuszkák és a feketerigók, sőt a bátrabb rozsdafarkúak is. Jönnének a csuri verebek is, de őket valahogy nem szívelik a kutyák. Valószínű túl hangosnak találják őket, állandóan pletykálnak, és azt sem szeretik, hogy csapatostól nagy ricsajjal lepnek meg egy-egy udvari bokrot. Ilyenkor van egy kis ugatás, madárhajszolás, de a színes kis cinke- és egyéb madárgombócok ezt nem veszik komolyan, tudják, nem nekik szól a riogatás. A feketerigók és a négylábúak pedig sajátos barátságba kerültek már évekkel ezelőtt. Egy tálból iszogatnak, és a kutyák maradékát is nyugodtam összecsipegethetik. Szó sincs „irigykutyaságról” az esetükben. Kölcsönös és érdekmentes barátság már ez a javából!

Egyébként órát lehetne hozzájuk igazítani, egy nap háromszor nagyon pontos időben jelennek meg a kis repülő kosztosaim. Reggelizni úgy nyolc táján szeretnek, az ebédidő a madaraknál pontban egykor van. Délután, mielőtt az esti álmukra térnének, úgy három és négy között visszanéznek, van-e valami csipegetni való. Biztosak a vendéglátásban.

Nos, a decemberi adventet az udvaron egyértelműen ők, az oltalomra szoruló madárkák jelentik. A bokorlakók ezt bizonyosan nem tudják, de azt érzik, hogy egyre kevesebb a kertekben a fellelhető ennivaló, egyre fagyosabbak a reggelek, a tollruha nem mindig nyújt menedéket, egyre kiszolgáltatottabbak nekünk, embereknek. Valójában tőlünk függ apró madáréletük. És amikor leesik az első hó a gyermekek nagy örömére, a madárcsapat megsokasodik az ablak alatt. Látják, hogy az ablakon túli világ, ott bent egyre fényesebb, hisz fényes égők gyúlnak ki sorra, a négylábú udvariak pedig nagyokat szimatolnak a kiáradó  sütemények vanília– és fahéjfelhőjéből.

Ilyenkor már nagyon közel az ünnep, az ajándékok becsomagolva a titokhelyen várják az örömös arcokat.

Természetes, hogy az udvari vendégek is megkapják az ajándékukat. Színes és ízletes cinkegolyókkal, tarkába váltó gyümölcsökkel díszítjük föl számukra a kerti fákat az etető körül. Van ott piros alma, újabb időben ágra húzott mandarin, az illatos beigliből egy kis maradék darált dióbél, de még a szalonna sem hiányozhat.

Ekkor már teljes az ünnep bent, de a kinti is. Az egyre hamarább sötétedő világban, repdeső kis barátaink tele beggyel, a hideget nem is érezve húzódnak vissza az évszázados diófa  ágainak védelmébe.

Valószínű, ők is érzik, ma különleges este van így december végéhez közeledve. Mi pedig kicsit fényesebb, elégedettebb lélekkel ülünk a karácsonyi  terített vacsoraasztalhoz, hisz a kedves kis „örökbarátaink” is békésen térhettek nyugovóra. Karácsony első napján - de még a tizediken is -, bizonyosan ők fognak elsőként köszönteni és minden jót kívánni az ablakot finoman megkocogtatva reggeliváró pici csőrükkel.

Mifelénk a jóillatú karácsony és az előtte lévő  fenyőkoszorús várakozás - az advent - ezekkel a pici udvari vendégekkel teljes immár évek óta.

 /ZE/