Dallos Sándor

KARÁCSONY ÉJJELÉN

/részlet/

Ott vártak mintegy másfél óráig. Megszoptatták a bárányokat, kifejték a megmaradt tejet az állatok tőgyéből, majd megették a vacsorájukat, kis sajtot kenyérrel, s úgy nyolc óra felé megpillantották megint az előbb látott két embert, amint jöttek az úton visszafelé. A férfi megint vezette a szamarat és az asszony az előbbi fehér köntösében ült az állat hátán. Odasiettek hozzájuk.

- Békesség nektek - mondta a férfi, és megállt a pásztorok előtt.

- Békesség - felelték azok és ránéztek.

- Megkéstünk vándorlásunkban -mondotta az embereknek. - Minden helyet megtöltöttek már a városban az előttünk jövők és csaknem minden házban újszülöttek vannak. Kérlek benneteket, adjatok valami fedelet nekem, ahova elvonuljak éjszakára a feleségemmel, aki nehéz órájának néz elébe.

- Ki vagy te? – kérdezték megdöbbenve.

- Ács vagyok - felelte a férfi -, és Galileából jövök. Augustus parancsára jöttünk ide, ki születésünk helyén akarja megszámolni a tartomány népeit.

- Nem valami próféta vagy te? – fordultak hozzá gyanakodva a pásztorok. - Nézd a jeleket, amelyek körülötted történnek. Minden megváltozott, ahogy szóltál. És lám, a feleséged orcája fehér mint a hó, az orcája csaknem vakít, a kezéből béke száll és a testéből valami igézet árad. Az ég is kitisztult felettetek és igazán minden olyan, mintha titeket figyelne. Mondjátok meg, kik vagytok!

- Ó – mondta férfi –, higgyétek el, hogy egyszerű emberek, akik békében élünk egymás mellett és kényszerűségből keltünk vándorútra. Ne féljetek. Jószándékúak vagyunk, és csak fedelet kérünk.

A pásztorok álltak előttük és lassan valami sohase érzett félelemmel telt el minden parányuk. Szinte meg se mertek mozdulni, és ha van a közelben valami rejtek, talán elbújtak volna mögéje. De domb alján, a mezőség szélén állottak, nem volt hová menniök. Végre előlépett közülök a vén pásztor.

- Uram – mondta neki alázatos hangon –, kérlek, ne ártsatok nekünk, mi mind szegény emberek vagyunk. Szállást kértél, de mi csak nagyon szerény szállást adhatunk, nem tudom, megelégesztek-e vele. De másunk nincs. Fogd meg az állatod kantárát, és indulj el a város felé. Balra az első kaputól mintegy kődobásnyira találsz egy sziklabarlangot, amely a miénk; kihajtás előtt szoktuk összegyűjteni és megszámlálni benne az állatokat. Menjetek oda. Tiszta hely, tegnap takarították. Szedj szalmát, hintsd meg vele vastagon a fekvőhelyet, takard le pokrócainkkal, vidd a feleségedet békességgel! Kérlek azonban, emlékezzetek meg rólunk a mi Istenünk előtt!

A férfi megköszönte, s elmentek. A pásztorok meg ottmaradtak, és szorongva kérdezték:

- Kik voltak ezek? Ugyan kik lehettek? Nem olyanok voltak mint, mint a többi ember!

Összehúzódtak, felpiszkálták a tüzeket, de aggodalmas érzés csak nem múlt el belőlük.

Az idő valamivel hét óra után járt ekkor. És tizenegy órakor éjszaka, mikor már kihunytak a tüzek, és csak zsarátnok világított hunyorogva a hamu alól, egyszerre csak olyan hang támadt, mely hasonlított a szélzúgáshoz, s bár a pásztorok határozottan érezték arcukon a szél érintését, egyetlen falevél se mozdult, egyetlen fűszál se rezdült, a bárányok gyapjának egyetlen szála se borzolódott, és a hamu se lebbent meg az alatta még izzó parázs felett. Egyszerre talpon voltak valamennyien. Az égre néztek, mert egyöntetűen érezték, hogy az ég felől jön a szél. S ahogy felnéztek, egyszerre látták, hogy fent kipattan egy csillag, s hullni kezd lefelé. Zuhantában ragyogó sávot húzott maga után, egyre nőtt, ahogy közelebb ért, és már szinte nappali világosságot árasztott, úgy hogy már minden dolog mögött ott volt az árnyéka.

S ekkor hangot hallottak. Világosan érthető hangot, mintha felettük kiabálnának.

- Az Istennek dicsőség, az embernek béke! Legyenek áldottak az emberek minden munkájukban, legyen barátjuk a föld, a fa, a gyep a levegő! Legyenek áldottak a foganásban és a szenvedésben! A mindennapokban és az ünnepekben! Az életben és a halálban a mai napért! Dicsőség és béke!