Epilógus

a reformáció 500. évfordulójához

Áprily Lajos

KÁLVIN, 1535.

Aetatis suae 26.

Ott ül a tornyos, vén Basileában,

fiatalon, a zord idők fokán.

Helvét magasság ég a messzeségben

s a kor viharsugára homlokán.

Páris felől piros máglyák lobognak,

jajgatva sír egy messzi, tompa kar.

Ádám esendő, átkozott fajában

lázad a bűn és zúg a zűrzavar.

Vergődve látja lázmeleg szemével,

igazság annyi hőse hogy zuhan.

S kitör a jajszó nyugtalan szívéből:

Meddig a próba, meddig még, Uram?

A vörös Münster várja már Erasmust,

az őszt, ki hullva is világtudás.

De Pál apostol óriás alakja

fölébe nő, mint égő látomás.

S feleletül mögötte felmagaslik

a véres testű embernek-fia:

fény hull sebéből és a fény zenéje:

Egyedül Istené a glória.

S két szót kiált a bibliás magasság,

hogy megkondul belé a végtelen:

Eleve-elrendeltetés az egyik,

s megváltó arcú társa: kegyelem.

S megered tolla lázas éjszakákon,

és növekedve ír és írva nő.

Amit leír, a századokba csendül,

sors lesz belőle, szellem és erő.

Acélos új rend, győzelmes tanítás,

világformáló s mégis ősi szó.

S teremtve hull a szomjazó szívekbe:

Igaz Tudomány. Institutio.