ÁLOMISKOLA

Arcképek az elmúló idő tükrében...

„Egy arcot látok valahol magamban.

Hallgat. S mi mindent mond a hallgatása!

Kihallgatom…

Lehet, hogy mindezt nem gondolta, s hogyha

Gondolta is, hát máshogyan gondolta.

De én így hallom, én így emlékezem.”

MISI BÁCSI

Vannak emberek, akiknek a megélt élete — bármilyen viszontagságos volt az — nem szűnik meg az eltávozásukkal.

Nem lesznek soha fakuló emlék, mindig lesznek, akik meg tudják idézni egyéniségüket, kedves szavukat, örökké biztató mosolygós tekintetüket, becsületes, az emberi humánumot, azt a bizonyos „VOX HUMANA"-t sugárzó életüket. A Sors különös fintora, hogy ezeket az embereket — noha mindenki szereti, tiszteli, titkon még irigyli is — életükben nem sok elismerés éri. A mindenkori hivatal, fogalmazhatnék „főhatalom” soha nem is szerette, inkább csak megtűrte az efféle, az átlagtól jócskán eltérő egyéniségeket.

Egyszerűen nem értették a pozitív életszemléletét. A segíteni akarás, a mindenkori jó szó mögött keresték a soha meg nem található önnön érdeket. Mivel ezt nem találták, ún. „nehéz emberként” tekintettek az ilyen habitusra, miközben a velük kapcsolatba kerültek csakhamar példaként, biztos fogódzóként tekinthettek rájuk.

Ilyen ember volt Misi bácsi.

TANÁR ÚR (csupa nagybetűvel!) volt mindenki szemében, de az iskolában és a városban is mindenki Misi bácsinak szólította. Ő volt mindenki Misi bácsija.

Jómagam először a Bakonyban hallottam a nevét, amikor a 70-es évek derekán - eléggé meggondolatlanul - kezdőtanárként 20 kamasszal nekivágtam egy kéthetes gyalogtúrának a Bakony rengetegét bejárandó. Egy külön történetet megérdemlő „kényszer kitérőnk” után (a szovjet csapatok tartottak nagygyakorlatot a Bakonyban!) fogalmunk sem volt, hogy hová jutottunk. Nem volt még mobiltelefon, GPS, csak egy elrongyolódott térképünk és a kétségbeesésünk. Ekkor az egyik, viszonylag hallgatag fiúcska pontosan megmondta, szerinte merre van a keresett út. Csodálkozásunkra elmondta, ő minden hétvégén egy „öreg barátjával” jár túrázni, és tőle sok-sok fortélyt megtanult, hogyan kell az ismeretlen erdőben tájékozódni. Mint később megtudtam, Misi bácsi volt a hétvégi túratársa az én régi kedves tanítványomnak, Réthy Pistinek.

A hírét tehát jóval előbb ismertem meg. Személyesen 1977 augusztusában találkoztam vele, amikor annak a középiskolának a tanára lettem, ahol ő is tanított. Az első iskolai nap nehézségein ő segített át végtelen kedvességével, figyelmes udvariasságával. Akkor még nem rajzolódott ki bennem a kép, hogy ő lehet az évekkel korábban emlegetett „túrázó Misi bácsi”.

Mindig kék köpenyt viselt – akkor még minden tanár munkaköpenyben járt, a elméleti tárgyakat tanítók többnyire fehérben, a műszakiak drappban, barnában -, de hogy ő miért éppen kéket viselt, ezt a titkot nem sikerült megfejtenem – igaz, soha nem is kérdeztem. (Utólag azt vélem sejteni, hogy a diákok által viselt — akkor még kötelező - kék köpenyt szívesebben vallotta magáénak.)

Ami nagyon hamar feltűnt, hogy „szakoktatói” státusza ellenére osztályfőnök volt, sőt valamiféle rangot jelentett az osztályába járni, de még tanítani is.

Az emlékezés megkívánja, hogy tisztázzam, abban az időben ez a megbízatás bizonyos státuszszimbólum, rang volt ebben az iskolában. Egyetemi, de legalább főiskolai pedagógiai végzettséget adó diploma által is igazolt pedagógiai felkészültség alapfeltétele volt az osztályfőnöki megbízatásnak. Misi bácsi kivétel volt, hittem sokáig én is, mint ahogy a kollégáim többsége sem sokat tudott a „reputációjáról”. Évek múltán is csak néhányan hallhattunk tőle személyesen életéről. Arról, hogy hadifogolyként megjárta a Szovjetuniót. Majd később a kiválasztottaknak (büszkén írom le, hogy én is közöttük lehettem) elmesélte, hogyan került hadifogságba. Azt, hogy az 1939. október 1-jén megalapított a Magyar Királyi Bolyai János Honvéd Műszaki Akadémia végzős hallgatója volt, amikor a főváros ostromakor fogságba került, és oly sok hősiesen harcoló katonatársával együtt a Szovjetunióba terelték hosszú és gyötrelmes esztendőkre, amelyeken emberi tartása, ereje és hite segítette át. De ezt a „titkot” a családján kívül valószínű csak ketten-hárman tudtuk az iskolában. Mint ahogy azt is, hogy később a Budapesti Műegyetemen tanult kiváló eredménnyel, melyet aztán időnek előtte egészségügyi okok miatt kényszerült abbahagyni...

Azt viszont láttuk nap mint nap, hogy a mosolygós, kedves szavú gépész szakoktató Misi bácsit szinte minden szünetben négy-öt diák kísérte a folyosón. Akinek valamilyen gondja-baja volt, tőle várta a megoldást. És neki mindig mindenkire volt ideje, hisz’ legtöbbször éppen egy elvégzett feladat visszaigazolását hozták a diákok, vagy éppen a következő vasárnapi túra – akkor még a szombat munkanap volt – programját egyeztették vele. Ugyanis Misi bácsi minden vasárnap túrázni vitte az ifjúságot. No, nem messzire, csak a környék hegyeire, völgyeibe, de elve az volt, hogy egy túra nem lehet kevesebb tizenhat kilométernél. És közben hatalmas ismerettárából, amit csak tudott, megosztott a fiatalokkal. Főként a kollégista-gyerekeket vitte, de mehetett vele bárki, így a fiúk vitték a más iskolába járó barátnőjüket, a haverokat, de szívesen látta az ifjú kollégákat és kolléganőket is. (Állandó túratársa felesége, Ida néni volt, akit a gyerekek a háta mögött egyszerűen Misi néniként emlegettek.)

Amikor én is osztályfőnök lettem - már volt mögöttem néhány esztendő pedagógiai gyakorlat és követendő példa is (bár megjegyzem, az Egyetemen nem tanították meg, hogyan kell tanítani, főképp nevelni, sokkal fontosabb volt akkor még a tudományegyetemeken a tudományos szocializmus vagy éppen a ma már nem is ismert dialektikus materializmus szigorú elsajátítása) -, de az igazi „osztályfőnöki/tanári munkát” Misi bácsitól leshettem el.

Ezt a nem mindennapi munkáját, példaértékű tanáregyéniségét, az Embert csak úgy tudom valamennyire „megidézni”, ha mozaikszerű történéseket villantok föl abból a közel 10 esztendőből, amikor kollégája, tanártársa lehettem. Ahogy Németh László Tolsztoj inasaként írta meg gondolatait a nagy íróról, én - szerénytelenül - Misi bácsi inasaként próbálok vallani az általam megismert életéről, pedagógiájáról. Vallani - mert meggyőződésem, hogy bár kevesen voltunk hasonlóan gondolkodó tanárok az iskolában, de én is azok közé tartozhattam, akik vallották és vállalták az ő értékrendjét. Azokhoz, akiknek az oly sokszor hangzavaros iskolában a kiinduló pont a csendes szavú, de mindig az emberi jóságra, az alapigazságokra fókuszáló Misi bácsi volt.

***

Legtöbbször a kollégista gyerekek osztályfőnökségét kapta/vállalta. Tudatosan és ösztönösen érezte, hogy ezeknek a fiúknak, nem csak tanár, de mindenre odafigyelő pótédesapa is kell. Az első naptól kezdve szárnyai alá vette a megriadt kis elsősöket (14 éves kiskamaszokat), hogy négy esztendő emberi szavával, aprólékos körültekintetésével (olykor még a javítóvizsgán is közbenjárva), időnként, ha kellett bölcs keménységgel, de mindig sok-sok szeretettel jól felkészült szakembereket, de ennél is fontosabb, az élet minden területén emberségből és magyarságból jelesre vizsgázó igazi úriembereket bocsásson ki az iskola a falai közül. A ma már jócskán felnőtt korú tanítványain – akik még ma is ráköszönnek volt tanáraikra -, még sok év távlatából is meglátszik a hajdani osztályfőnöküktől tanult tartás, a „Misi bácsi-féle udvariasság, kötelességtudó hazaszeretet és helytállás”.

Csak később tudtam meg - véletlenül -, hogy amikor szeptemberre új osztályt kapott, már a júniusi beiratkozás után elkérte az irodán a leendő tanítványainak a jelentkezési lapját. Nyáron szó szerint „felkészült” a leendő osztályából. Amikor azok először lépték át a tanterem ajtaját, osztályfőnökük számára nem voltak ismeretlenek. Ekkor már ott volt előtte az elkészült spirálfüzet, benne a névsor, amit hamarosan egy-egy diákfotó tett igazán élővé. A diákokat is meglepte (valószínű jólesően), hogy ilyen gondos, odafigyelő szeretettel várták őket ebben az iskolában.

A következő ellesett meglepetés volt számomra, hogy az első szülői értekezletre a szülők mellett meghívta az osztály tanulóit és az esetleg ráérő – az osztályában tanító - kollégákat is. Bemutatott mindenkit, és pár mondattal, röviden bemutatkoztak az újdonsült középiskolások is nem csupán egymásnak, hanem főképp a padokban ülő szülőknek.

Gyakorló osztályfőnökként - követve a példát - a következő években pontosan átérezhettem ennek emberi, pedagógiai jelentőségét. Gondoljuk végig a helyzetet! A szülők számára ettől a naptól nem ismeretlen az a közösség, ahová gyermeke négy esztendeig tartozik. Látja, ha még meg sem jegyzi a jóarcú Pistát, a vékonyka Ábelt; kicsit pironkodik, hogy az ő fiacskája a gyűrött délelőtti ruhában van, a többiek meg mintha ünneplősebbek lennének… Számtalan apró pont, de egy életre meghatározó délután.

***

A közösség, amit az iskolában osztálynak hívunk, Misi bácsi módszerével már az első héten kialakulóban volt.

Az első hónapban nagyon figyelt mindenkit, ügyelt rá, hogy mindenkihez legyen jó szava, mindenkit megismerjen. Az előzetes tájékozódás, majd a személyes megismerés után biztos szemmel adta ki a feladatokat, a megbízatásokat. Pontosan tudta, az osztály csak úgy lesz „hadra fogható”, ha mindenki tehetségéhez mért feladatot kap. Feladatot, amit pontosan el kell végezni, mert időben mindenkitől számon kérte a tanár úr. Egyszer még el lehetett felejteni, de Misi bácsi kedvesen is szigorú tekintetét, dorgáló szavait, lelki tanmeséjét nem. Büntetésre szinte alig került sor, mert hamarosan minden diákja becsületbeli ügynek érezte a megfelelést.

Ugyanilyen biztos szemmel választotta ki a „helyettesét” (a legjobb tanulót), a pénzügyek kezelőjét, a túrafelelőst, és így tovább. Szeptember végén már mindenkinek volt feladata és tisztsége az általa irányított osztályban. Ekkor már mindenkit keresztnevén szólított, és legalább kettő közös ismerkedő kiránduláson és egy túrán túl voltak. Senki nem nyafogott, hogy minden vasárnap program van, sőt a negyediket már reklamálták a fiúk. Emellett persze a komoly gépészeti és anyagismereti alapokat is meg kellett tanulni az óráira, el kellett végezni a nagy precizitást és sok türelmet igénylő mechanikai méréseket. A pontosság és az igényesség alapkövetelmény volt a szakmai elméleti és gyakorlati óráin egyaránt.

Egykori tanítványai jóval túl az ötvenen máig emlegetik (szeretettel) a harmadszorra is visszaadott mérési jegyzőkönyvet - Misi bácsi szelíd dorgálásával körítve.

De ne szaladjunk ennyire előre!

***

Valójában 1968-ban került az akkor alig egy éve alapított szakközépiskolába. Tanműhely még nem létezett, hisz magát az épületet közgazdasági középiskolának szánták eredendően. A műhelyek, mérőlaborok csak több mint öt évvel később, szinte a semmiből épültek meg.

A magyartanárnak, a matematikusnak „könnyű dolga van”, mert a tábla, a kréta, no és a tudománya éppen elegendő az okításhoz a műszaki középiskolában is. De nem így van ez a szakmai tantárgyak esetében, ahol gépek, eszközök, műszerek, alapanyagok alapvető feltételként szükségesek a tantervi előírások teljesítéséhez.

Tény, hogy 1973-ban átadtak egy hatalmas műhelycsarnokot az iskola mellett, de üresen. Mindenki háborgott, hogy így nem lehet tanítani. Misi bácsi nem háborgott, hanem nekiállt, és a tanórák keretében a tanulókkal asztalokat, lemezszekrényeket gyártott, miközben minden diák megtanult fűrészelni, reszelni, fúrni, hegeszteni, pontosan mérni; de ami a legfontosabb, megtanulta szeretni a hasznos munkát, mert tudta, érezte, hogy magának is csinálja. Példája nyomán a többiek is hasonló módon jártak el, így az iskola tanműhelye egy esztendei sajátos "szakmai" tanórai munka eredményeképpen immár nem volt üres többé.

Egy későbbi alkalommal, amikor nem volt pénz alapanyagra, amin a tanulók elsajátíthatták volna a feladatokat, Misi bácsi összeszedte az lomraktárból az elhasználódott padokat, székeket, és a tanóra keretében madárodúkat és gólyafészek-magasítókat gyártottak, majd vasárnaponként - mintegy mellékesen - a túrákon ezeket el is helyezték az erdőkben ill. az elektromos művek segítségével a villanyoszlopokon.

***

Közösségalakító osztályfőnöki munkájából újabb emlékképek tolulnak föl.

Számára természetes volt, hogy az osztályközösségnek ő maga is tagja. Az nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy ő az, aki irányít, célokat fogalmaz meg, feladatokat ad, és azokat segít végrehajtani, de mindenki számára egyértelmű volt, hogy ő is részt vesz azokban, ha kell élenjárva, ha kell a háttérből szemlélve, láthatatlanul is irányítva. Így természetes volt, hogy Ő ugyanúgy befizette havonta az osztálypénztár költségeit, mint minden diákja. A pénztáros ezt is pontosan könyvelte, a szülők pedig gondoskodtak a naprakész nyilvántartásról. Így hajszálnyi kétség sem merült föl senkiben, amikor  harmadikban nagy, többnapos osztálykirándulásra került sor, hogy miből rendezik az osztályfőnök szállás- és egyéb költségeit. Az ő megtakarított pénze is ott volt a közös „nagy osztálykasszában”.

***

Szomorúan alakult az egyik nyár dereka a 70-es évek közepén, amikor jött a döbbenetes hír: egy közeli kis faluból való diákja életét vesztette tragikus körülmények között. A halál mindig szívet facsaró, de még inkább, ha egy fiatal életről van szó. A döbbenet a nyári szünet ellenére minden osztálytárshoz eljutott (hol volt akkor még internet, mobil?..., még vonalas telefonja is csak a kiváltságosoknak volt), és a fiúk az osztályfőnökük csendes irányításával tették azt, ami felnőtt, meglett férfiaknak is becsületére vált volna. Abban az időben vidéken még háztól temettek. Így az igen megszomorodott falusi portán, az udvar közepén felállított ravatal mellett az immár örökre hiányos osztály valamennyi tagja, négyesével felváltva, fehér ingben fekete nadrágban díszőrséget állt, majd a temetőbe ők vitték végig a vállukon az utolsó útján az immár néhaivá lett osztálytársukat.

Ezek a hirtelen felnőtté váló fiatalemberek Misi bácsi megkomolyodó halk szavára, szomorúvá váló tekintetére hogyan rendeződtek zárt, gyászoló közösségé, hogyan jutottak el a megriadt kis faluba? - az az osztályfőnökük „titka” maradt. De megcselekedte, és megcselekedték a tanítványai is: megpróbáltak méltó és emberi módon elbúcsúzni társuktól, vigaszt nyújtani a vigasztalhatatlan szülőknek.

A két esztendő múlva elballagó osztály tablóképe az alma mater folyosóján mindmáig őrzi a második év végén elveszített társuk fényképét. Az osztálytársak és osztályfőnökük fájóan természetesnek érezték, hogy csak így teljes az immár érettségizett osztály.

De Misi bácsi ugyanilyen természetesnek érezte, hogy emberi kötelessége a szabolcsi kis településre hosszú úton elvonatozni két megbízható negyedikes diákjával (a 70-es években vagyunk, a személygépkocsi még ritka volt), amikor hírét kapta, hogy az iskolába alig két hónapja beiratkozott elsős fiúcskának hirtelen elhunyt az édesapja. Ő „csak” a műszaki mérések óráról ismerte a diákot, de úgy vélte, tragikus elárvulásában osztoznia kell az iskolának is. Nem az osztályfőnöke, nem az osztálytársai és nem az igazgató - bár a faluban mindenki ezt vélte -, hanem Misi bácsi együttérző tekintete jelenthette a megriadt gyermek és család számára az emberi fogódzót onnan a távoli iskolából.

***

Egyik igazán jóravaló végzős osztályában - bár mindegyik az volt - sokat mesélt a régi diákhagyományokról. Arról, hogy befejezvén a tanulmányaikat, valami nemes cselekedettel járultak hozzá a hajdani maturálók a hírük megőrzéséhez. Nos, ez a bizonyos jóravaló osztály minden tagja beadta a ballagására összegyűjtött megtakarított pénzét, felajánlva az akkor még valóban árvákat nevelő Fóti Gyermekotthon szülők nélkül maradt gyerekeinek.

Misi bácsi az osztállyal együtt fogalmazott egy levelet. Ezt a levelet és a pénzt (ami mai értéken legalább 100 ezer Ft-t lehetett), két ünneplőbe öltözött diák vonatra ülve elvitte Fótra. Bekopogtak az igazgatóhoz, illően bemutatkoztak, elmondták jövetelük célját, majd átadták a levelet és az ajándékul szánt pénzt. El lehet képzelni az igazgató meglepődését, aztán az ottani gyerekek örömét, és a végzős osztály diákjainak lelki katarzisát, amikor társaik megtérve a Gyermekotthonból, beszámoltak az élményeikről, hozták az ismeretlen árvák háláját és köszönetét.

A ballagási ünnepségükre érkezett meg a Fóti Gyermekotthon igazgatójának személyes hangú levele, köszönete és gratulációja. „Büszke lehet az az iskola, amelynek ilyen nagyszerű diákjai vannak, de főképp az Osztályfőnök Úrra lehet büszke, aki ilyen nagyszerű fiatalembereket nevelt”- hallhattuk mindnyájan az igazgatói ünnepi beszédben a felolvasott levél sorait. Azokban a pillanatokban kicsit mindenki magáénak érezte a köszönő szavakat, az elismerést. Ő ekkor is a szokásos szerény mosolyával fogadta a gratulációkat. „Megtettem a kötelességemet” — valami ilyen ki nem mondott gondolat járhatott a fejében, de főképp a lelkében.

***

Sajátos, teljesen egyedi pedagógiai szemléletét, az eseményekhez, de főképp a neveléshez — diákhoz, kollégához - való örökösen pozitív hozzáállását jelzi az alábbi epizód.

Sokáig ismerős gyakorlat volt a középiskolák életében az őszi mezőgazdasági munka. Ilyenkor két hétre az egész iskola valamelyik kertészet, gazdaság „vendége” volt -  megsegítve a betakarítási munkát. Nem volt könnyű feladat a tanárok számára sem, hisz legalább 300 diákot „felügyelni” kellett napi 24 órában, munkára késztetni őket, a szabad idejükben pedig programról gondoskodni, a maradék időben pedig szó szerint „felvigyázni rájuk” valahol egy Isten háta mögötti gyümölcsös elég áldatlan tábori körülményei között.

Pár kilométerre persze akadt nagyobb település, amit az iskolai rendből kiszabadult fiatalok az első napokban fel is fedeztek. Számukra nem volt távolság, ha akadt egy kis idő, meglátogatták a közeli boltokat, netán szórakozó helyeket is, ahol a magukkal hozott zsebpénzt nem minden esetben édességre költötték.

Valamikor, már vagy az 5. napon, mi, tanárok is szét akartunk nézni ezen a bizonyos településen. Misi bácsi megnyugtatóan vállalta, ő egyedül is őrzi a maradék „tábor” rendjét, menjünk nyugodtan.

Amikor este – némi lelkifurdalással — megérkeztünk, érdeklődésünkre szinte derűsen „jelentette”, nem történt semmi különös, amíg odavoltunk. Kő esett le a szívünkről.

Majd úgy 10 perc múlva megjegyezte, az egyik gyereket ne keressük, mert némi csínytevés közben megütötte a kezét, ami sajnos eltörött, és elvitte a mentő, de megígérték, hogy vissza is hozzák, miután begipszelik a karját.

Újabb negyedóra múlva halk kopogással jelezte, szeretne egy kis segítséget kérni. Egy kis illatos pipereszappanra lenne szüksége, az övé ugyanis nem elég hatásos. No, vajon mire kellett a pipere? Hát arra, hogy ha lehet, egy pohár jó meleg vízben egy részét oldjam fel, tegyünk bele egy kanál étkezési sót. Mindezt azért, mert az este folyamán az egyik hős másodikos (alig 16 éves legény) annyi pálinkát megivott fogadásból, hogy eszméletlen állapotban fekszik, és őt kellene ezzel a csodaszerrel talpra állítani. Ekkor az én gyomrom már görcsben volt - más kollégáimmal egyetemben -, hisz a fiúcskát az én meglátásom szerint azonnal detoxikálóba kellett volna szállítani.

Misi bácsi majdnem derűsen, de valami angyali nyugalommal odaszólította két felsőbbéves diákját segítendő. Megfogták két oldalról az alélt delikvenst, ő pedig szelíd szóval belediktálta a bűnrossz, de mint később kiderült, igen hatásos löttyöt. Nem szeretném részletezni a hatást, de megoldotta a természetes gyomormosást. Másnap reggel kábán ugyan, de teljesen egészségesen jelentkezett a munkára az este alaposan bepálinkázott fiatalember.

Akkor leckét kaptam nem csupán az elsősegélynyújtás rejtelmeiből, de abból is, hogy a vakondtúrást ne láttassam hegynek még akkor sem, ha én annak látom. A későbbi tanári pályafutásom alatt, ha bármi történt, próbáltam annak az estének emlékét felidézni,  s annak tükrében megfontoltan, nyugodtan, szelíd derűvel, de határozottan cselekedni.

***

Mint említettem, Misi bácsi számára a közösség volt a meghatározó tanárként, kollégaként egyaránt. Nem csupán hirdette, de minden megnyilvánulása egyértelműen sugallta, az ember a közösségben lehet teljes. Vallotta és élte életét ezzel a meggyőződéssel annak ellenére, hogy komoly csalódások is érték.

A Szibériában, egy kis orosz falucskában töltött hadifogságáról nem sokat mesélt, de néha egy–egy meghatározó emlékképét megosztotta néhány jó emberével.

Elmesélte az ottani embertelen, elmaradott körülményeket, mesélt az ott élő becsületes, a foglyokkal együttérző orosz parasztok iszonyú szegénységéről. Így elképzelhető, hogy nekik, a hadifoglyoknak milyen sorsuk lehetett. Enni csak annyit kaptak, hogy éhen ne haljanak, hogy másnap reggel is ki tudjanak menni az estig tartó munkára.

A tábor lakói egy alkalommal megbeszélték, ha nem emelik meg legalább a kenyéradagot, akkor reggel nem állnak munkába. Azon az estén mindenki helyeslően igenelt a szélfútta, hideget árasztó  barakkban.

- Reggel, bizony így lesz… - fogadkozott az otthon melegétől, a terített asztaltól oly távol került katonákból lett foglyok sora. Bizony, nem veszik fel a munkát, ha nem adnak több élelmet!

A reggeli készülődésnél is még határozottan elszánt tekintettel néztek egymásra, aztán szokás szerint felsorakoztak a napi parancshoz a sok-sok mínuszban dideregve. A közösség döntésének közlését Misi bácsi vállalta magára. Ahogy katonához illik, kiállt, és emelt fővel elmondta jogos követelésüket, megállapodásukat. Aztán visszaállt a helyére. Várta a következményeket. Úgy érezte, megtette az elvállalt kötelességét és társaival együtt bízhat a közösség kérésének megértésben.

A szovjet parancsnok türelmesen végighallgatta, majd felszólította az egységet: - Lépjen ki, aki valóban így gondolja!

Az első sor öt embere Misi bácsi tekintetébe kapaszkodva határozottan kettőt lépett előre, és ekkor - Szakadj le januári hideg ég, nyílj meg jeges, havas szovjet földanyácska -,  a mögöttük állók, az este még bátornak tűnő fogolytábor lakói lesütötték a szemüket, de nem mozdultak. A második felszólításkor még lejjebb hajtották a fejüket, de lépésüket a félelem megdermesztette. Így öten maradtak „parancsmegtagadók”. Ekkor az őrség az elgyávult táborlakókat kemény vezényszóval kihajtotta a megszokott munkára, őket ötüket pedig a szovjet lágerparancsnok magához rendelte.

A mai ember el sem tudja képzelni ezt a helyzetet. Háború van, lázadó hadifoglyok, aki közül az egyik ráadásul kiáll a többiekért, akik viszont gyáván meghunyászkodnak. Ebben az esetben egyértelmű lett volna akár az azonnali főbelövetés is — ahogy a fogolytársak hitték is ezt.

A Gondviselés azonban másképp akarta. A lágerparancsnok civilben egy kaukázusi tanító volt, aki tökéletesen átérezte ennek az öt embernek, de különösen a szószólónak a helyzetét. A lelke mélyén még becsülte is őket, de tisztként fogdába záratta mind az ötüket, de előtte elmondta nekik: „egy életre jegyezzék meg, az ember csak magáért álljon ki, a közösség ugyanis, ha erősebb ellenfelet lát, és a létét érzi veszélyben, elgyávul, és a pillanatnyi érdeke szerint cselekszik!”

Örök igazságot mondott ki ez a számomra csak az elbeszélésből ismert kaukázusi tanító. (Gondoljunk csak a nagypénteki Pilátus előtti tömegre !)

Nos, ennek a megrendítő élménynek az ellenére is Misi bácsi egy életen át szolgálta, képviselte azt a közösséget, ahová a Sorsa rendelte. Honnan volt ehhez ereje? Mi adta az emberi tartását ?

Valószínű a belső hite, az a bizonyos Vox humana, ami lelkében eredendően kezdetektől ott volt.

Ezzel a belső tartással, egyetlen ki nem mondott elégedetlen szóval vette tudomásul azt is, amikor elérve a hivatalos nyugalmazotti kort, megköszönték iskolai munkáját - pedig köztudott volt, hogy még szívesen folytatná...

Az utolsó alkalomkor mindenkihez volt egy rá jellemző nagyon kedves mondata, emlékekkel és egy-egy könyvvel ajándékozott meg mindnyájunkat. Aztán már csak az iskolai ünnepségekre érkezett üdvözleteit olvashattuk, pedig jó egészségnek örvendett, de az iskolát nem kívánta többé meglátogatni.

***

Közben fordult a világ még itt a Kárpát-medencében is, megtörtént a rendszerváltoztatás. Negyvenöt év múltán olyan történésekről lehetett szólni, amiket korábban elrejtett a hazugság múltja. Lehetett beszélni a a világháborúk igazi hőseiről, a hadifogságról, a „gulágról”, a hazai internáló táborokról, a zsarnokság két nemzedéknyi megsemmisítő éveiről.

Ebben a frissülő levegőjű hangulatban kaptuk a sokunk számára örömhírt: Misi bácsinak az első szabadon választott független kormány Honvédelmi Minisztériuma - Für Lajossal az élen — ünnepi állománygyűlés keretében visszaadta hadnagyi rangját, és díszoklevéllel elismerve megköszönte a haza iránti töretlen szolgálatát, elhivatott tanári munkáját.

***

Egy emberöltő távolából én így emlékezem hajdani, immár néhai kedves jó kollégámra, atyai barátomra, pedagógiai Mesteremre.

Tudom, sokan vagyunk így ezekkel az emlékekkel.

/ZE/