"Mindenik gyökér a Föld szivétől húzva, visszatér..."

Ütő Endre

operaénekes vallomása

Szüleim háromszéki székelyek. Apai nagyapám unitárius esperes, apám jogászember, bíró, aki az ötvenes évek gyilkos légkörében, egzisztenciavesztése árán is igaz ember tudott maradni. Anyai felmenőim református székelyek, ügyes kezű, tehetséges mesteremberek. Anyai nagyapám világot járt műbútorasztalosként intarziát oktatott erre szakosodott iskolákban a harmincas években. Az első bécsi döntés után kerültek Magyarországra, menekülve a borús erdélyi jövő elől. Így születtem én itt, Budapesten, és nevelkedtem Kőbányán, erős unitárius és demokrata-plebejus szellemben. A vallásom büszkévé, gondolkodásomat illetően pedig bátorrá tett. "Isten benned van", hallom ma is. Hiszek tehát az emberben, de nem hiszek minden embernek.

A flaszterkoptató, kőbányai vagányként megélt gyermek- és ifjúi évek a plebejusszellemet, a sportszerűséget mélyítették el bennem. A Szent László Gimnázium nagyszerű tanárai és az otthonról hozott szellemi batyu az átlagosnál nagyobb tisztánlátást és szellemi szabadságot nyújtottak.

Belekeveredtem a politikába is, mint hal a hálóba. Szerencsére nem lettem "partra vetett", idejében kibújtam a hínárból, bár nem úsztam meg sérülések nélkül. Az én egzisztenciám ugyanis soha nem fonódott össze a politikával. Belső nyugalmamat tökéletesen biztosította a belém nevelt és felismert tény, hogy a politikai hatalomnál mindig nagyobb a szellem, a kultúra, a művészet hatalma. A politika és a költségvetés szűk látókörű döntnökei csak látszólag lehetnek győztesek. Nem fogják fel ugyanis, hogy egy nemzet kulturális elszegényítése milyen veszedelmesen kártékony lehet. Nem látják be, hogy a kultúrnemzeti lét mennyivel magasabb minőségű, mint a politika. Első és utolsó munkahelyemről 58 évesen mentem - küldtek! - nyugdíjba. Azóta Lovasberényben élek feleségemmel kettesben.

Zárszó:

Az ember attól Isten képmása, hogy szerény és gyarló eszközeivel megpróbálja az Ő alkotásait kiteljesíteni. Minél többet végez, annál inkább betölti feladatát, főleg akkor, ha mindent igyekszik tudásához mérten a legjobban csinálni. Ez a gondolkodásmód persze manapság nem korszerű. Ahol a kultúra "árucikké, termékké" válik, aligha teljesedhet ki az ember személyisége. Ma ezt tapasztalom mindenütt itthon és Európában. Különösen fájdalmas ezt Magyarországon megélni. A legkevesebb, amit mondhatok: nem ez lesz történelmünk legszebb korszaka.