SOROK A GONDVISELÉSRŐL

Van ember, akit mindenki segít, félt, pártol, akinek minden a kezére jár. Van, akinek semmi sem árthat. Juthat a legnyomorúságosabb viszonyok közé, ő maga lehet a legnyomorultabb, mégis minden a javára válik. Valamiféle konok szerencse szegődik hozzá, varázskör veszi körül, maga a természet protezsálja; ezt nevezhették régebben gondviselésnek. Vannak szerencsefiak, akikről úgy pereg le a baj, mint a víz a rucáról, rosszul mondom: akiket tulajdonképpen nem is érhet baj, hanem csupa áldás – mivelhogy burokban születtek.

Elmondhatatlan, engem is mi minden ért kölyökkoromban, micsoda kudarcok, csődök, milyen szörnyű csapások; kívülről nézve pokol volt egész fiatalságom! És aztán kitűnt: véges-végig a szerencse markában éltem. Ott van mindjárt az az emberi ésszel fel sem fogható, egészen valószínűtlen ostobaság, hogy a háború vége felé, amikor minden józan eszű gyermek (de még a hülye is) jól tudta már, mi a helyzet; a háború negyedik évében, mondom, a mindenfelől közelgő frontok szorításában, én még mindig hivatásos katona akartam lenni: a hadapródiskolába felvételiztem. Ha szántszándékkal nézem ki magamnak a legkilátástalanabb pályát, a legjövőtlenebb hivatást, ha programszerűen tervezem meg életem derékba törését, akkor is pontosan így kellett volna cselekednem. És mi lett belőle?

Hát először is beletanultam a rendbe.

Lusta, lágy gyermek voltam én addig; szétszórt figyelmű, ábrándos, tehetetlen; örökös káoszban éltem, örökös időzavarban. Most, az újonckiképzés gyötrelmei közepette, a legkülönbözőbb rendű és rangú fölötteseknek kiszolgáltatva, egyszer csak arra ébredtem, hogy mindent idejében megoldok (s ezért mindenre jut már időm), mindig a soron következő feladatra összpontosítok, semmitől meg nem hőkölök, le nem török – szóval eredendő lustaságom ellenére mindig pontos vagyok és rendes. Arra eszméltem, hogy amire bárki más képes, arra képes vagyok én is; amit ember el tud viselni, azt én is elviselem. Tartásnak mondják ezt katonanyelven, s körülbelül annyit jelent, hogy soha semmilyen körülmények között se hagyd el magad. Nem játszva, nem könnyen (hanem vért izzadva és keservesen), ezt a tartást tanultam meg én a katonaságnál, mégpedig végleg, úgyhogy ma is mindig bevetem az ágyam, mielőtt otthonról elindulok, cipőm mindmáig fényes, íróasztalomon mindmáig rend van; semmi sem állhat távolabb tőlem a művésznépségre jellemző bohémiánál. Elmondhatatlan, mennyi időt és energiát takarított meg nekem életem során ez a beidegződött rendszeretet, még ha azt, amit megtakarított, természetem szerint többnyire nem is használtam egyébre, mint ábrándos lustálkodásra.

De ezen kívül valami sokkal fontosabbat is megtanultamén ott a katonaságnál.

Adva van az ember belső világa, a maga erkölcsével, értékeivel, fogalmaival: egyetlen, senki máséval sem azonosítható, külön világ. Abból érkeznek a sugallatok, hogy mi a jó és mi a rossz; adott körülmények közt hogyan kell cselekedni.

Adva van másrészt a fegyelem világa, az előírásoké, parancsoké, magyarán: a szolgálati szabályzaté, amely egységesen és kötelezően írja elő ugyanezt – tudniillik, hogy mi a jó és mi a rossz,adott feltételek közt hogyan kell cselekedni.

A katonaság éppen az az intézmény, amely megtanít különbséget tenni a személyiség belsőautonómiája és az esküvel vállalt külső játékszabályok között. Hiába érkezik belülről félreérthetetlen, biztos sugallat, hogy itt vagy ott, ekkor vagy akkor mi a teendő, a katona mégis azonnal és reflexszerűen az előírások szerint cselekszik. Tulajdonképpen sajnálni lehetne ezért, hiszen külső és belső indítéka a legritkább esetben fedi egymást: a katona sohasem engedelmeskedhetik mivolta parancsszavának, örökös tudathasadásban él, létformája a meghasonlottság. Csakhogy ez nincs így. A katona előtt kétféle kiút is nyílik az egérfogóból:

Ha alkalmazkodó, praktikus alkat, habozás nélkül feladja külön világát, a belsőt is a külsővel helyettesíti (mintegy internacionálja az esküvel vállalt szabályzatot), úgyhogy ezentúl eleve egyetért minden paranccsal: pontosan programált végrehajtó gép, közönséges sakkfigura válik belőle.

Ha viszont ragaszkodik önmagához, hát igen sok szorultság, vívódás és konfliktus árán végül is elsajátítja a nagy tudományt (amely nemcsak a katonaság, hanem általában a társadalmi lét alaptörvénye): mindig engedni a külső kényszerűségnek, betartani mindig a szabályokat, de sohasem adni fel a jogot, hogy odabent ítéletet alkossunk ugyanezekről a szabályokról, szóval hogy a gondolat erejével mintegy úrrá is legyünk azokon. Az ilyen katona egyszerre két ember életét éli: teste a játékszabályok szerint cselekszik (becsületesen betart minden előírást), értelme viszont szuverén módon eszmél, értelmez, ítélkezik, ekképpen emelkedve jelül akár tulajdon tettein is. És senki se higgye, hogy ez az állapot azonos az előbb említett tudathasadással! Ellenkezőleg: a bensőség győzelme ez a külső világon; az értelemé a kényszerűségen; úgy is mondhatnám: a szellem elfojt hatatlan szabadsága ül itt diadalt a külsődleges (testi) fegyelmen. Tetteinket, szavainkat előírhatják – gondolataink szabadok.

Hát ezt a roppant lényegbevágó különbségtevést (ezt a modus vivendit) tanultam meg én a katonaságnál – hogy mekkora hasznomra vált később, azt bárki elgondolhatja.

És még ennél is többet!

Hanyag, figyelmetlen, rossz diák voltam én addig; ha bukásra éppen sosem került sor, az inkább tanáraim jóindulatán, semmint igyekvésemen múlott. Nyakig merültem a kellemesbe, sőt élvezetesbe, játékosan fantáziáltam reggeltől estig; arra, ami erőfeszítést igényelt volna, valahogy sohasem futott időm. Most, a katonaságnál, megtanítottak tanulni is.

Pedig hát nem volt azoknak semmiféle külön módszerük erre. Egyszerűen betereltek az osztályterembe, s ott napi két óra csendes tanulásra kényszerítettek. Ha most már azt kérdezné valaki, miképpen kényszeríthető eleven ember olyan, természete szerint önkéntes vállalkozásra, mint a tanulás, azt válaszolnám: le kell ültetni a feladat mellé, s megakadályozni, hogy bármi egyébbel foglalkozhassék. Mivelünk legalábbis így cselekedtek. Betereltek az osztályba, kirakatták velünk a könyvet a padra, s aztán árgusszemmel őrködtek rajtunk, nehogy játszhassunk, levelezhessünk, vagy kalandregényt csempésszünk a tankönyv alá. Mi tehát kénytelen kelletlen, már csak unalmunkban is, átnéztük a leckét. És csodálatos: miközben csaknem belerokkantam ebbe a napi kétórás unalomba, évharmad végén arra ébredtem, hogy majd minden tárgyból jelesem van! A lecke egyetlen felületes átnézése, a feladat játékos, unaloműző megoldása elegendőnek bizonyult, hogy kiderüljön: az összes elméleti tárgyakból fölényesen megállom a helyem. Ha minderre akkor (már-már erőszakosan) rá nem vezetnek, sohasem szerzek kellő türelmet a további felkészüléshez – holtomig rossz tanuló maradok. Így azonban mindig minden iskolában, ahová később beiratkoztam, könnyedén, erőfeszítés nélkül, mintegy magától értetődően lettem a legjobb.

Tartásomat –

belső autonómiámat –

szellemi képességeim felismerését –

nagyjából ezt a három nagy áldást köszönhetem én a katonaságnak; hát mondják meg, kérem: kaphattam volna-e hasznosabb útravalókat bárkitől is? És figyelmet kérek, mert a legérdekesebb még csak ezután következik. Amikor már úgy látszott, hogy a kezdeti bajok ellenére nemcsak megállom, hanem meg is találom helyem a katonaságnál, amikor tehát az a veszély fenyegetett, hogy mindenestül (belsőleg is) katonává leszek, akkor egyszerre, mintegy magamagától elmúlt a veszély. Megérkezett hozzánk a keleti-front, a háború végét járta, majd befejeződött, s én máris megszabadultam a katonaságtól nem kellett megfizetnem adományaiért; ott maradtam a tiszta nyereséggel.

Így vált javamra az óriási ostobaság is (hogy háború idején katonának mentem), az óriási csődtömeg is (mármint a háború elveszítése), így változott áldássá akkor minden egyéni és kollektív tragédiám!

Persze még közben is számtalan tragikus szerencseért. Mi egyébnek nevezzem például azt, hogy menekülés közben, a dunántúli táborozáson, amikor parancsnokságunk megpróbálta újraszervezni a tanítást, de én a zaklatott körülmények miatt már nem tudtam odafigyelni feladatomra - s egymás után kaptam a négyeseket – hogy ebben a válságos helyzetben egyszerre ágyúszót, géppuskaropogást kezdett felénk sodornia szél, a keleti front megint utolért, nekünk megint szaladnunk kellett, s az én önérzetem megint csak megmenekült a bukdácsolástól? Ez az állandó átok (az örökösen közeledő keleti front) rám nézve különben is szüntelenáldásnak bizonyult. Mikor jutok el én Lengyelországba, a Hanza-városokba, a Keleti-, majd az Északi-tenger partján, fel Dániáig és Ditmarschenig, mikor járom be én Európát – méghozzá lóháton, sőt gyalogosan! –, ha nem üldöz mindig a front? Az üldöztetés lett az én tanulmányutam, a menekülés a neveltetésem; minél több baj és csapás ért, annál kiváltságosabb lettem.

Hogy egyebet ne mondjak, ott a menekülésben (illetve hát a rákövetkező hadifogságban) fanyalodtam rá a könyvekre is.

Egyetlen könyvet sem olvastam én addig, még kalandregényt sem; az ifjúság csodavilága, Verne Gyula, May Károly, Jókai Mór mindmáig hiányzik műveltségemből. A legelső könyv, amelyhez hozzájutottam, s amelyet idő bővében el is olvastam – no, találják ki, kérem, melyik volt az a könyv? Torkom szorul el a hálától, meghatottságtól, amikor rágondolok: Tolsztoj Háború és békéje volt az! Nem tudom, miképpen jutott be a fogolytáborba, ki lehetett a megszállott, aki becipelte, hiszen hat súlyos kötetet tett ki (ugyanabban a csúf, piros vászonkötésben, amelyben most nekem is megvan), de ott kölcsön is adták szívesen, s ez lett életem legelső olvasmánya. Hát mondják meg, kérem, hogy lehet ez? Hogy valaki az elképzelhető legrosszabb körülmények között mindjárt a legjobbhoz jusson?

Mindig mindenből a legjobb jutott nekem, sohasem a hitvány vagy közepes. És minden épp idejében! Nem túl korán, amikor még semmit sem érthettem volna belőle, nem is túl későn, amikor a megromlott ízlés már csak fanyalogva fogadta volna, hanem pontosan akkor, amikor megérthettem, magamévá tehettem –amikor szükségem volt rá. Röstellem, de néha csakugyan olyan érzés fog el, mintha valaki gondomat viselte volna!

Amikor például a hammi laktanyában tengődtünk, sűrű szögesdrót mögött, már hadifoglyokként, amikor társaimmal együtt már-már belehülyültem a tétlenkedésbe, egyszer csak kinyílt szobánk ajtaja, s egy kese bajszú, gyámoltalanul pislogó hadastyán lépett be rajta, öregnek láttam, pedig – bárki kiszámíthatja – éppen csak negyvenéves volt: hadapród őrmesteri rangjelzést viselt; zubbonya gyűrött, ő maga fáradt, kedves szemében nagyfokú tanácstalanság. Most érkezett az új szállítmánnyal, magyarázta, nincs még kijelölt szálláshelye, igen szépen kér, fogadjuk be, míg szállása elrendeződik. Amúgy is zsúfoltan éltünk (negyvenen egy üres szobában), de azért szűkebbre vontam parkettes fekhelyemet, s helyet mutattam neki. Akkor ő bemutatkozott:

– Szervátiusz Jenő kolozsvári szobrász vagyok – mondta.

Hát szóljanak hozzá! Ezentúl persze szó sem lehetett többé tétlenkedésről, unalomról; ezentúl reggeltől estig sürgős és fontos tennivalóm volt; megtanított rajzolni, majd később mintázni is; ha most, harminchárom év múltán van némi fogalmam formákról, konstrukciókról, ha egyáltalán használni tudom a szememet, az végső soron őneki köszönhető.

Mindenből a legjobbat adta nekem a sors, és mindent épp idejében! Hiszen ha akkor, taknyos kölyökkoromban egyenesen a képzőművészeti főiskolára iratkozom be, akkor sem juthatott volna nekem különb mester, mint Szervátiusz!

De a legfrappánsabban, leghátborzongatóbban a gyűjtőkörzetben éreztem megnyilvánulni ezt a gondviselést. Odafent Ditmarschenben esett meg, ahová minket, magyar hadifoglyokat az angolok mind összetereltek, hogy aztán zárt táborokba dughassanak. Ott történt, egészen közel a Tönningi-öbölhöz (másfelől Wesselburenhez, Hebbel szülőfalujához), pontosan azon a tájon, ahol Storm viharlovasa kísértett valamikor. A vidék eredetileg tengerfenék volt; két gigászi gáttal szorították ott vissza az Északi-tengert, akárcsak Hollandiában, hogy földet hódítsanak tőle. Mint valami nagy, szürke tengernyújtózott az a lapály, mint valami szeszélyes körvonalú, zöld szigetek lebegtek rajta a messzi tanyácskák téglavörös tetejükkel, bozontos szilvásaikkal s a tetők és lombok fölé tornyosuló, hatalmas, ónémet hárskoronákkal. A tanyák között, dróttal körülkerített kis parcellákon feketetarka tehénkék legeltek. Más parcellákon katonás rendben, magasan, hamvas kéken feszített a rozs; itt-ott egy-egy búzavirág hunyorgott közte, elegáns sirálycsapatok navigáltak fölötte – s olyan pompás volt mindez, olyan megrendítően békés és jellegzetes, hogy szépsége láttán én bizony nemegyszer sírva fakadtam.

De csak a gát, csak a gátak voltak ott igazán szépek! A hosszú, emeletmagas földgátak, amelyek nagyjából párhuzamosan kanyarogtak sok-sok kilométeren át, a ködbe vesző horizontig, s amelyeken érintetlenül, szabadon, istenadta rendetlenségben tenyészett a fű. Termett, tenyészett, szépen hullámzott, illatozott, minden széllökésre készségesen tárta fel virágzásának sokszínes emeletét, s ha olykor hanyatt vágódtam benne, s karomra támasztott fővel jobbra is, balra is elnézelődtem, hát egyfelől a nagy, szürke tenger, másfelől az örök német táj tárult elém.

Itt sátoroztunk mi negyvenöt nyarán hetekig, hónapokig, itt, ezen a tengerfenéken, nem messze a gáttól, valamely sűrű szilvásban, valamely piros tetejű tanyácska mellett. Egy-egy tetű felbukkanása fehérneműnkben, egy-egy váratlanul ránk törő tengeri orkán, amelytől beáztak (s néha el is repültek) a sátrak – íme, egyhangú életünk szenzációi! Két kézzel kaptunk a szórakozás vagy legalább a változatosság minden lehetősége után.

Így eshetett meg, hogy amikor a közeli Hemmerwurth templomában hangversenyt hirdettek, mi szívesen ellátogattunk oda is, noha a zenéhez kevés közünk volt, én például elképzelni sem tudtam, mi fán teremhet egy templomi koncert. Afféle jámbor ájtatosságra, csendes zsoltározásra számítottunk, egyébre nem, mindamellett vígan baktattunk az embermagas rozsba-taposott ösvényeken, csak úgy, toronyiránt, mert a hemmerwurthi templom alacsony halomra (talán egy hajdani szigetre) épült, s minden irányban messze ellátszott a tengerfenéken.

Milyen halom volt az, istenem, micsoda templom!

Derekas kőfal vette körül, zuzmós, mohos fal, mint valami várat. Azon belül faragott, régi sírkövek álltak, vagy inkább tántorogtak, mint valami becsípett gyülekezet. Rózsák futottak fel rájuk: pirosan, fehéren virágzó rózsák – rózsazuhatag, rózsaözön! – tetőtől talpig beborították, folklorisztikus násznéppé változtatták az amúgy is tántorgó sírköveket. Fent a ponkon pedig, a becsípett násznép körében, messze kimagasodva s mintegy áldását osztva, ott állott a templom.

Senki se gondoljon persze valami pompás székesegyházra; ilyesmiről azon a szegény vidéken szó sem lehetett. Eléggé magasra rakták ugyan (szépen faragott terméskövekből), de szűk volt, öreg volt, mohos volt – afféle közönséges kis falusi kegyhely. Óromán stílusban épült az alja; ahogy most visszaemlékszem, még a bejáratát is nehézkes bolthajtás ívelte át. De fentebb, az ablakait már gótikus csúcsívek, könnyed kőfaragások ékesítették! Odabent szintén magasba törő csúcsívek bordázták a mennyezetet, de például a szószék már hamisítatlan német reneszánsz volt. Óriási, színes barokk feszület lógott a mennyezet közepéről, mint valami csillár; csakúgy vérzett, csak úgy vonaglott rajta Krisztusmeggyötört teste! De a karzat, a padsorok már lapos, nehézkes polgári ízlésre vallottak kétségtelenül.

Nem, a hemmerwurthi templomban aztán igazán nem lehetett stílusról beszélni. Illetve hát nagyon is lehetett, hiszen külön-külön minden zuga makulátlanul tiszta ízlésre vallott, csakhogy alig akadt ott két zug, ami összeillett volna stílusában! Ráadásul mindezek a zugok, bútorok, tárgyak nem is voltak mesterművei saját koruknak, hanem csak afféle falura szánt iparosmunkák, már amilyeneket egy földszegény eklézsia mindenkor meg tudott engedni magának. Kicsi volt, szűk volt, vidékies volt az a templom, mondhatnám akár szedett-vedettnek, de Isten a tanúm, sohasem láttam még szebbet.

Mert lehetett akármilyen szűk, akármilyen másodlagos és vidékies, mégis ott volt, együtt volt benne mindaz, ami ezer év óta szép és nemes Európában. Jöttek az új nemzedékek, egymásután tízszer is, hússzor is jöttek, s a lassacskán épülő templomot mindegyik a maga ízlése szerint építette tovább. Mindegyik hozzáadott valamit, mindegyik beletoldotta a maga életérzését, szemléletét (a maga világát), úgyhogy mire elkészült, már együtt is volt benne az egész nagy stílustörténet. Maga a nép, az idő, maga az organikus lét volt jelen benne; aki oda belépett, nem annyira szentélybe lépett, mint inkább a történelembe.

Az éhezés, a sátorozás, az értelmetlen tengődés heteiben ismét egy óriási ajándék – kinek köszönhetem meg? Hogy először nyíljon szemem egy idegen tájra, s az mindjárt Schülpe-vidéke, először csodálkozzam rá egy emberkéz emelte épületre, s az mindjárt ez a csoda legyen! Mit mondjak: én Velencében is, Chartres-ban is jártam azóta, de megrendítőbbet azóta sem láttam; alapvető építészeti élményem mindmáig a hemmerwurthi templom maradt.

Hát ebbe a templomba tódultunk mi be porosan és kihevülten, Schülpe felől jövet, háromnegyedórányi vidám gyaloglás után. Ezekbe a padokba ültünk mi be illedelmesen (ám mégiscsak dübörögve); ezekre a faragványokra, sarokkövekre függesztettük mi tekintetünket, hálásan élvezve közben a zimankós évszázadok alájuk rekedt hidegét.

És ahogy leültünk, már el is kezdődött a műsor.

Fogalmam sincs, ki volt a koncertező művész; addig sem, azóta sem hallottam róla. Mindazonáltal nem lehetett egészen jelentéktelen muzsikus: úgy hírlett, civilben a kölni dóm első orgonistája. Ő is hadifogolyként tengődött itt, aditmarscheni tengerfenéken, akárcsak mi, magyarok, de miután felfedezte a kis falusi templom csöpp orgonáját, miután kipróbálta, és igen jónak találta, nem volt már lelke parlagon hagyni a lehetőséget: meghirdette ezt a hangversenyt, csak úgy időtöltésből, ingyenesen, fogolytársai tiszteletére. Tudnia kellett (tudta is bizonyára), hogy lent, a padokban egyetlen zeneértő sem ül. játékában éppen ezért nyoma sem volt becsvágyó erőfeszítésnek. Amint kézzel-lábbal munkálkodva előállította világrengető hangzatait, amint szőke feje eközben ki-kibukkanta karzat mellvédje mögül, hát ámulva tapasztalhattuk: ez a kicsi ember könnyen és szívesen végzi óriási feladatát, hiszen játékosan bólogat hozzá, sőt dúdol, sőt mosolyog is.

Rendkívül spontánul játszott, rendkívül felszabadultan – mintegy a saját örömére. Kottája sem volt, kitervelt műsora sem, azt vette sorra, ami éppen eszébe jutott. És hallgassák meg, kérem, mert csakugyan szerfölött különös ez: csupa Bach-mű jutott az eszébe! Két óra hosszat játszotta nekünk Sebastian Bach fúgáit, toccatáit, prelúdiumait; ahogy most visszaemlékezem, talán a D-mollal kezdte, úgyhogy valósággal beléremegtünk, aztán csendesebbekkel folytatta, úgyhogy valósággal elringatott; könnyedén terelt át minket a magasztosból a bensőségesbe, a meghittből a felemelőbe, majd ismét az áhítatosba; úgy játszott velünk, úgy formálgatott minket kerek két óra hosszat, mint valami demiurgosz.

Valószínűnek látom: zeneértőkre korántsem tett volna akkora hatást az a koncert. Mi azonban vadak voltunk, naivak voltunk, először hallottunk valódi zenét! Elementárisan, gyökerestül rázott meg minket; úgy hatott, ahogyan laikusokra hatnia kell; ahogy Bach is akarta, hogy hasson. Valamiféle szuggesztió alá vont, és pedig nem tisztán zenei, hanem főleg emberi tartalma által – mint később bevallottuk, valóságos látomásaink támadtak tőle. A barokk feszület meglódult, s könnyedén szálldosott föl–alá a mennyezet hosszán, mint valami repülőgép. A reneszánsz oltár megnyílt, kivirágzott; a gótikus kőfolyondárok tovább növekedtek, akár a rózsák, felkúsztak a bordázaton, elborították a csúcsíveket. Két óra múlva megrendülten és lenyűgözötten, mintegy berúgva támolyogtunk ki a templomhomályból, a szintúgy berúgott sírkövek rózsakoszorús násznépe közé, amelyeket most még vörösebbre, népiesebbre festett az alkony. És messziről, szemből, a gátakon túlról odafémlett az alkonyi tenger.

Elmondtam már, most elmondom ismét: énnekem addig sejtelmem sem volt a zenéről. Ha jókedvem támadt, katonanótát, népies műdalt, legfeljebb operettmuzsikát fütyörésztem. Nem tudtam, mi a zene, most találkoztam, vele először – és mindjárt Bachhal, és mindjárt a fúgáival! Hát mondják meg, kérem, ki intézte ezt? Gondolhatok-e másra, mint a gondviselésre? Ahogy az irodalomban vagy az építészetben, éppúgy a zenében is azonnal a legjobb jutott nekem; amint Tolsztoj után, azonképpen Bach után sem elégedhettem meg már kevesebbel. Nincs az az úrfi, az a lord, az a keleti herceg, aki igényesebb nevelést kaphatott volna exkluzív kollégiumában, mint amilyent én kaptam hazátlan földönfutóként, az elvesztett háború poklaiban!

Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében! Most, ahogy negyedszer-ötödször is elgondolom, miféle gondviselés intézhette mindezt, kijózanító felismerés vesz erőt rajtam. Hogy talán nem is érvényesült itt semmiféle külön szerencse; nem pártolt, nem féltett, nem segített engem személy szerint soha senki; nem születtem én semmiféle burokban; még csak a véletlenhez sem fordulhatok, hogy megköszönjem pótolhatatlan útravalóit, mert azon sem múlott itt semmi. Hanem csak a fiatalságon.

Fiatal voltam, fiatal. Minden szerencsémet, minden áldásra forduló átkomat ennek az egyszerű ténynek köszönhetem; annyit kaptam én csupán a sorstól, amennyit becsületesen megad minden fiatalnak. Mert, ahogy az éhező ember, aki jobb híján a labodából, a fűből, a konyhai szemétből is kiszűri, amire szervezetének szüksége van, akképpen él meg a fiatal is. Mindenre éhes, mindent hasznosítani tud, semmi sincs a világon, amire szüksége ne volna. Ha csődben él éppen, hát a csődből, ha nem jut, csak nyomorúsághoz, hát magából a nyomorúságból szűri ki tápláló élményeit – és minden a javára válik, mindentől növekszik, mindentől több lesz és jobb lesz! Úgy is mondhatnám: akármi éri – csupa jó éri; s akármikor éri – mindig idejében.

Énhozzám a háború, a katonaság, a mindenfelől szorongató üldöztetések képében juttatta eláldásait. Igaz: Tolsztoj helyett adhatta volna Jókait is, Bach helyett Kacsóh Pongrácot, első és utolsó mesterem, Jenő bácsi helyett Biás vagy Biális (vagy hogyan is hívták?) basszusgitárost– ott volt az is a fogolytáborban, ott fortyogott, nyüzsgött, tolakodott körülöttem mindenféle hatás! Hogy mi okból vettem én észre, s szűrtem ki magamnak mégis Tolsztojt és Bachot, miért hoztam magammal a katonaságból éppen a tartás, a tanulás, a belső autonómiaigényeit (holott egészen mást is hozhattam volna), azt már nem tudom megmondani. Valamiféle gondviselés lehetett ez csakugyan: az én külön, személyre szóló, belülről működő gondviselésem. Nem voltam én soha szerencsés, ellenben fogékony voltam mindenre, ami súlyos és fontos.

Holtomig szeretem magam ezért.

/Székely János/