Halottak napjára elmélkedésül...

 ÖRÖK GYÁSZUNK

Semmivel össze nem hasonlítható mély fájdalom, s bizonyos értelemben hitünk próbája is a szeretett lény halála. Akad, aki kétségbeesésében Istent kárhoztatja: miért, miért vetted el, éppen Őt, éppen most, éppen tőlem?! Van, aki - értelmiségi körökben ez a divatos - a halált egyenesen botránynak tartja, öklét rázza a világra: hogyan, hát mindenkinek meg kell halnia, se rang, se pénz, se érdem nem számít?

A valóban istentudó és Istent hívő ember azonban szeretné elérni a bizalomnak, a tökéletes megértésnek és ráhagyatkozásnak azt a magas szellemi állapotát, amikor mindent átlátva hitelessé válik - a felismerésben válik hitelessé - a szónoki kérdésben rejlő nyugalom: "Halál, hol a te fullánkod?" Törekszünk erre, de kevesünknek sikerül. Ma még van fullánkja a halálnak, erős a matéria vonzása, túlságosan is azonosítottuk az embert hús-vér fizikaiságával, a tapinthatóság, érzékelhetőség szüntével mintha ő maga, legbenső lényege, megkülönböztetett Én-je is megsemmisült volna. Őt akarjuk vissza, szőröstül-bőröstül, ugyanilyen testi formában, mohó vágyakozással. Tárgyi emlékeket őrzünk, fotókat dédelgetünk - s szükség is van erre, módjával és mértékkel. Rideg önámítás mindentől megválni, lakástól, bútortól, kerttől, hogy semmi se emlékeztessen az eltávozottal közös életünkre. A képeket a lelkünkből nem radírozhatjuk ki - azok még a legtávolabbi kontinensre is elkísérnek, gyötörnek, álmainkat megszállják. Nem a nyomokat kell eltüntetni, nem az emlékezetet kell mesterségesen eltompítanunk, hanem arra kell ügyelni, el ne uralkodjon rajtunk az önző gyász, ami visszaköveteli, lehúzza az anyagba azt, akinek már nem itt van dolga... Hiszen Krisztus óta a halál az Atyához vezet; a lélek úton van, át- és átszűrődik, megméri magát és megmérettetik. Halál és feltámadás, együtt!

A Golgotai Misztérium nemcsak a nagypénteki kínhalált jelenti, hanem a húsvétvasárnapi feltámadást is. Persze, hogy fáj, persze, hogy szenvedés az elválás - a láthatóból a láthatatlan birodalmába bocsátani, akit annyira szeretünk... akit becéztünk, kényeztettünk, ő aki megsimogatta reggelente a hajunkat... anyánkat-apánkat vagy társunkat-támaszunkat a szerelmetes létben... az igaz barátot... - s ami a legnehezebb - édes, testünkből szakadt gyermekünket. Mária is ott roskadt a kereszt alatt, Magdolnának is hullottak a könnyei, János is megrendült, pedig a tanítványok közül ő tudta legjobban, mi és miért történt ezen a szent napon... Hát hogyne sírnánk, szegény kis emberkék a sírhant mellett, amikor hullanak a koporsóra a kemény göröngyök, vagy amikor egy marék porként a számunkra oly kedveset befalazzák? Legalábbis így érezzük: ő az, akivel ez történik... s velünk méltatlanság esett azzal, hogy itthagyott bennünket.

Az önző gyász megkísért. A kalap a fogason marad, a szobában semmit sem szabad mozdítani, a ruhák-cipők a szekrényben, étkezésnél üres tányér az asztalon, mintha csak sétálni ment volna! Rögzíteni a rögzíthetetlent, visszaszippantani azt, aki a lélekvilágban éppen távolodni akar a Földtől...

Jaj, ne tegyük!

Küldeni kell, kísérni a szeretetünkkel, hálás és megbocsátó gondolatokkal, imáinkkal ajánlani őt Krisztus védelmébe; és remélve-remélni, egyszer majd újra ráismerünk egymásra, nem a külső szerint, hanem színről színre, amikor a legrejtettebb lényeg is megnyílik az örök összetartozásban.

Vegyük komolyan a gyászjelentést, amely a "földi maradványokról" beszél, gondoskodjunk végtisztességről a feladatát betöltött testet illetően. Gyújtsunk gyertyát a sírnál: de aki elment, ne ott keressük!

A krisztusi vigasz: "aki hisz bennem, nem hal meg, hanem örökké él!" Ez az egyetlen reális vigasz, s nem a konvencionális, elhadart, "fogadja őszinte részvétem".

Születés és halál: testvérek. Minden bölcső koporsó. Minden koporsó bölcső.

/Jókai Anna/