MÚLTIDÉZŐ II.

A kormányzó hitvese

 (Purgly Magdolna, 1881–1959)

A nő szerepe a történelemben kiemelten áll a nemzetközi történettudomány érdeklődésében. Különösen az Egyesült Államokban. A magyar történetírásban évszázados hagyomány a kiemelkedő hölgyszemélyiségek bemutatása. Az 1980-as években nálunk is megindultak a modern társadalomtörténeti kutatások.

 „Asszonysorsok a 20. században” címmel 1999. november 25–26-án az MTA Történettudományi Intézete és a Budapesti Műszaki Egyetem Társadalomtudományi Kara rendezett konferenciát. Ebből idézzük fel a kormányzó feleségének alakját, aki életében is felvállalta, hogy biztosítja  a biztos hátteret férje, családja számára, közben nem akar előtérbe kerülni, mint kormányzófeleség.

Ki is volt, honnan jött Purgly Magdolna, a későbbi nagybányai Horthy Miklós hitvese ?

A 19–20. század fordulója táján egy vidéki földbirtokos család leányának napjai fölöttébb egyhangúan teltek, aligha bővelkedtek izgalmas eseményekben. Neveltetését, viselkedését s különösen a „másik nemhez” való viszonyát szigorú szokások szabályozták. A konvencióknak megfelelően töltötte el életének első két évtizedét jószási Purgly Magdolna is.

 1881-ben Aradon látta meg a napvilágot. Családja tehetősnek, de nem dúsgazdagnak számított a közép- és nagybirtok határvonalán mozgó, közel 1500 holdas földtulajdonnal. Ahhoz a vagyon mindenesetre elegendőnek bizonyult, hogy a Purgly-leányok, Janka és Magda számára tisztes hozományt és tetszetős kelengyét biztosítson, amely a társadalmi állásukhoz méltó házasság elengedhetetlen feltételének számított. Sőt, a Purglyak anyagi helyzete a tisztekkel kötendő frigy esetében, a menyasszony számára előírt tetemes összegű kaució letételét is lehetővé tette.

 Purgly Magda szülővárosában a nemesi eredetű famíliák leányai számára létesített patinás nevelőintézetben készült fel az életre, vagyis a férjhezmenetelre. Az ő miliőjében valamilyen kereső foglalkozásra még csak gondolni is illetlenség lett volna egy nő számára. Így iskoláztatása során mindenből elsajátított valamit, amire egy társaságbeli hölgynek szüksége lehet, amikor önálló házat visz. Az általános műveltség alapjain kívül tanult németül és franciául, valamelyest zongorázni, s szert tett háztartási ismeretekre is. Ekkor vált kedvenc időtöltésévé a kézimunkázás.

 A római katolikus vallást, családja hitét, Purgly Magda mélyen átélte, és egész életében lelkiismeretesen gyakorolta. Meggyőződése azonban soha nem fajult szenteskedéssé, soha nem vált vakbuzgóvá. Finom, vonzó, halk szavú nővé érett. Lelki tulajdonságai, sudár, karcsú alakja, bájos arcvonásai - együtt az előkelő családi háttérrel - kifejezetten „jó partivá” tették őt.

 Az 1868-ban született Horthy Miklós - egy népes alföldi középbirtokos család ötödik gyermeke -, 1886-ban fejezte be tanulmányait a fiumei haditengerészeti akadémián. Az ígéretes jövőjű tisztet 1897-ben második, majd 1900-ban első osztályú sorhajóhadnaggyá (századosnak megfelelő rendfokozat) léptették elő, és minden reménye meg lehetett arra, hogy előbb-utóbb egy hadihajó parancsnoka lesz. Sőt, ahogyan a szárazföldi hadseregben minden tiszt legfőbb óhaja a piros tábornoki lampassz, ugyanígy egy tengerésztiszt vágyainak netovábbja az admirálisi rendfokozat, hogy kitűzhesse saját tengernagyi zászlaját a Monarchia flottájának piros–fehér–piros hadilobogója mellé.

 Purgly Magdolna és Horthy Miklós találkozása, mint megannyi hasonló sorsfordulat fiatal nők és férfiak életében, a véletlen műve. Persze az már nem volt ez esetben sem véletlen, hogy az alkalom szülte eseményből életre szóló kapcsolat lett.

 Horthy 1899-ben a nyári szabadságát oly módon kívánta eltölteni, hogy meglátogatja Erzsébet húgát és férjét, Perczel László huszártisztet. A sógor Miskolcon szolgált, ezért Horthy ide utazott. Ám hiába jött, mert előzetesen nem értesített testvére Budapesten tartózkodik, férje pedig Hejőbábára készül a baráti Melczer család birtokára. László kapacitálta Miklóst, tartson vele a közeli községbe, ha már úgyis itt van. Horthy szabódott, mondván, nem illik vadidegen létére csak úgy beállítani egy úri házba. Végül engedett a rábeszélésnek, mert azt hitte, hogy csupán egy délutáni kiruccanásról van szó. Nem gondolta volna, hogy háromnapos vendégeskedés lesz a dologból. A vizit megnyújtott időtartamában bizonyosan szerepe volt annak, hogy a Melczer-kúriában egy másik vendéget is talált. Purgly Jankának, a háziasszonynak Magdolna húga szintén ezt az időpontot választotta családi látogatásra. Így került sor a megismerkedésre.

 Horthy délceg, kisportolt férfiú volt, jól mutatott rajta az uniformis. Horthyt azonban nem csupán a császár és király különleges kabátja tette érdekessé. A bemutatkozást követő beszélgetések folyamán kiderült róla, hogy egy vérbeli globetrotter, világutazó, aki oly messzi tájakon járt a világóceánon, melyekről egy magyar vidéki leány még csak nem is igen hallott. Horthy ahhoz is értett, hogy színesen szóljon élményeiről, tapasztalatairól, lebilincselő társalgónak bizonyult. Hamar elbűvölte Purgly Magdát, aki még soha nem találkozott ilyen érdekes emberrel. A vonzalom kölcsönös volt, mert Horthy úgy érezte, hogy rábukkant valakire – akit eddig igazán nem is keresett. A nősülés ugyanis nem állott szándékában, mert a szabad, sőt szabados hajós életformával nem találta összeegyeztethetőnek Hymen kötelékeit. Ámorral persze nem állott hadilábon. Egy bennfentes később írott emlékezése szerint „intim körökben nagyon is ismert volt, hogy Horthynál erősen ki van fejlődve a világjáró tengerészek bűne: a szoknya”.

 Purgly Magda egyszeriben olyan hatással volt Horthyra, hogy az ő kedvéért kész volt lemondani a legényéletről, és feladta a nősülést kizáró - vagy legalábbis azt a távoli jövőbe kitoló - véleményét. „Tulajdonképpen [...] azt éreztem, hogy tengerésztisztnek sohasem kellene megházasodnia. »Tulajdonképpen«, mondom, mert ez a meggyőződésem amaz elsietett elvi állásfoglalások közé tartozott, amelyek nyomban meginognak, mihelyt megjelenik ő: »az igazi«”. – emlékezett vissza Horthy öniróniával az „elvfeladásra”.

 A megismerkedésre következő esztendő farsangján Magda részt vett a miskolci nagy bálon. Ezúttal már nem véletlenül, Horthy ismét a húgánál tartózkodott, és természetesen ő is megjelent az esztendő tánceseményén. Az ismeretségből most már a kor normáinak megfelelő kapcsolat lett. Az 1900-as évben Melczerné a húgával együtt a velencei Lidóra utazott nyaralni. A fiumei vasútállomáson mindenki nagyon „csodálkozott”, amikor felbukkant Horthy, aki nem is titkolta, hogy idegenvezetőnek kíván szegődni a hölgyek mellé. Ez nyilvánvalóan ürügy volt, mert még sohasem járt a gondolák városában, viszont a cicerone szerepkörére alkalmassá tette, hogy egyéb nyelvek mellett az olaszt is bírta. A Purgly-dámák útitervéről nyilván Erzsébet húga értesítette, aki szerette volna összeboronálni a „fiatalokat”.

 Az út folyamán véglegesen kialakult mindkettőjükben a visszavonhatatlan elhatározás. A döntő lépést Horthynak kellett megtennie, aki nem is habozott tovább. Egyáltalán nem zavarta egyiküket sem a vőlegényjelölt református volta. Horthy röviddel az utazás után édesapja, Horthy István társaságában megjelent a Purgly-birtokon, és megkérte Magda kezét. Az eljegyzés egyelőre családi titok maradt, mert Horthyt tengerre szólította a szolgálati kötelesség.

 Az esküvőre visszatérte után, 1901. július 22-én került sor Aradon, fényes külsőségek között. Felvonultak a déli végek előkelőségei, családjukkal együtt. Még az élénk, forgalmas megyeszékhely is régen látott annyi pompás négyesfogatot és káprázatos díszmagyart, mint a fiatalabb Purgly-leány menyegzője napján.

 Nászútjukat a divatos ausztriai üdülőhelyen, a Semmeringen töltötték. Horthy Miklósné ezután osztozott a tisztfeleségek hagyományosan közös sorsában: mindenüvé követte férjét szolgálati állomáshelyeire. Sőt, külön tehertételként, meg kellett szoknia a tengerészetnél szokásos több hónapos utak miatt a tartós egyedüllétet.

 Horthy Miklósné első saját otthona Pólában volt, az osztrák–magyar hadiflotta fő támaszpontján. Az adriai kikötőváros San Policarpo nevű részén, a tengerésztisztek exkluzív villanegyedében kertes házat építtettek. Itt született két leányuk, majd két fiuk: 1902-ben Magdolna, 1903-ban Paula, 1904-ben István és 1907-ben Miklós. A gyermekáldás mintha baljós csillagzat alatt történt volna. Az édesanya soha nem heverte ki a nevét viselő leánya elvesztését 16 éves korában, a nagy spanyolnáthajárvány idején. Nem volt egészséges Paula sem, akinek válással végződött első házassága szintén megviselte Horthynét. A második házasság ifj. gróf Károlyi Gyulával, gróf Károlyi Imre fiával jobban sikerült, de az asszony életét az állandó gyógykezelés sem tudta megmenteni, 1940-ben elhunyt. István végzete 1942-ben a keleti fronton közismert. Az ifjabb Miklós pedig lovasbaleset következtében beszédhibássá vált.

 A Horthy család életútja a vidékies Póla után két birodalmi fővárosban folytatódott. 1908–1909-ben Horthy a konstantinápolyi kikötőben horgonyzó osztrák–magyar ún. állomáshajó, a Taurus cirkáló parancsnoka lett. A Boszporusz partján béreltek villát, és élénk, fogadásokkal, táncestélyekkel, kerti ünnepségekkel, sportversenyekkel tarkított, eseménydús társadalmi életet éltek. A fess, szórakoztatóan anekdotázó, kifogástalan modorú, kitűnően lovagló és teniszező tengerésztisztet, dekoratív, mosolygós és remekül táncoló feleségével népszerű és minden eseményre meghívandó házaspárként tartották számon a nemzetközi diplomáciai közösségben.

 Majd öt esztendőre Bécs következett. Horthy 1909 novemberétől 1914 júniusáig Ferenc József egyik szárnysegédjeként az udvarban teljesített szolgálatot. Horthyék a császárvárosban szoktak rá a rendszeres színház-, opera- és hangverseny-látogatásra, gyakorta megfordultak a múzeumokban is. Az itt töltött éveket az is emlékezetessé tette, miszerint „tengerésztiszt számára egészen kivételes az olyan állapot, hogy ilyen huzamosan és ennyire kellemes körülmények között élvezhesse családi életét. Négy gyermekünk mellett nevelőnőt tartottunk, s a magyar tanterv szerint az Augusztíneum kiváló papjai tanították őket” – emlékezett vissza Horthy a bécsi fél évtizedre. Ezt élete „legszebb, leggondatlanabb időszaká”-nak nevezte, s minden bizonnyal ugyanígy vélekedett felesége is.

 A háborús éveket Horthyné a gyermekeivel ismét Pólában élte át. Férjét, akit mind fontosabb hadi beosztásokba vezényeltek, csak ritkán láthatta. Különösen azután, hogy Horthy Miklós sorhajókapitányt, a Novara cirkáló parancsnokát hajójával a Cattarói-öbölbe rendelték, hogy az ottani bázisról fusson ki harci vállalkozásokra a Dél-Adrián. 1917. május közepén Horthyné végre Cattaróba utazhatott látogatóba. Ide éppen egy nappal azelőtt érkezett, hogy Horthy egy cirkálóraj élén veszélyes akcióra indult az Otrantói-szorost elrekesztő antantzár ellen. A Novara parancsnoka a győzelmes ütközetben súlyosan megsebesült. Aggódó felesége már a kórházhajón várt rá. „A viszontlátás örömében fájdalmaim csekélyebbnek tűntek, és boldog voltam, hogy mindjárt a legjobb, legügyesebb és legszeretetteljesebb ápolónő kezébe kerültem” – örökítette meg Horthy a nehéz órák legmaradandóbb élményét. A gyógykezelés és lábadozás hosszú hónapjait Horthyné és gondozottja Badenben, Bécsben és Kenderesen töltötte.

 A gyógyulás után Horthy visszatért Pólába, neje a gyermekeivel otthon maradt, hiszen 1917–1918 fordulóján már érzékelhető volt, bizony igencsak felbolydult, zűrzavaros idők következnek. Horthyné csak a férje híradásaiból, visszatérő ismerősök elbeszéléseiből, esetleg a sajtóból értesült a távoli Adrián zajló fejleményekről, így Horthy Miklós flotta-főparancsnoki és ellentengernagyi kinevezéséről 1918 tavaszán. Majd bekövetkezett az összeomlás, amivel együtt járt a hajóhad átadása a délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek 1918. október 31-én. Horthy még a kihajózás előtt, ugyanezen a napon megkapta IV. Károlytól az altengernagyi rendfokozatot.

November elsején végleg elhagyta Pólát. A feleségével Bécsben találkozott, innen együtt utaztak Budapestre, s tovább Kenderesre.

Horthy, miként minden magasabb rendfokozatú tiszt, nyugállományba került. Úgy tűnt, hogy élettere a családi gazdaság lesz. Feltehető, hogy feleségének ez nem is lett volna ellenére. Amennyiben sorsuk így alakul, s Horthy Miklós mint nyugalmazott altengernagy és földbirtokos éli tovább az életét nejével az oldalán az alföldi községben, akkor megismerkedésük és házasságuk históriája semmiféle történeti jelentőséggel nem bír, teljességgel érdektelen az utókor számára. Hiszen megannyi hasonló fátum akadt a Monarchia romjai alatt. Az eddig elmondottakat azonban éppen az teszi érdekessé és megörökítendővé, ami ezután történt Horthy Miklóssal, és az ő további pályafutásától elválaszthatatlanul, Horthy Miklósnéval.

 Horthy Miklóst 1919. június elején Szegedre hívta gróf Károlyi Gyula a hadügyminiszteri tisztség betöltésére. A Purgly családba benősült, immár obsitos admirális az üzenetre, némi habozás után elindult, és üggyel-bajjal eljutott Szegedre. Útja innen Siófokra vezetett 1919 augusztusában, novemberben pedig Budapestre. Mígnem 1920. március 1-jén a nemzetgyűlés ideiglenes államfőként megválasztotta az ország kormányzójának. Neki a „Főméltóságú Úr”, feleségének a „Főméltóságú Asszony” cím dukált.

 Horthy Miklósné tudatában volt annak, hogy mekkora felelősséget jelent számára az államfő hitvesének méltósága. A következő negyedszázadban életének középpontjában az állott, hogy férjének megfelelő környezetet biztosítson súlyos hivatali kötelmei ellátásához. Mindent megtett azért is, hogy megjelenésében, magatartásában férje magas állásához igazodjék, a maga módján és eszközeivel növelje a kormányzóság presztízsét. Horthyné továbbra is otthonközpontú maradt, s nem vált hatalom- és nyilvánosságcentrikussá, pedig mindez az ő pozíciójában könnyen megeshetett volna. Hiszen erre számos példa található az államfőfeleségek között, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek.

A kormányzói pár kifejezetten szerény életvitelre rendezkedett be. A budai Vár 814 szobájából mindössze kilencet laktak. A helyiségek nem voltak igazán lakályosak, barátságosak, a kormányzóné egyéni ízlése nemigen érvényesülhetett a merev pompájú és kegyeleti okokból mozdíthatatlan berendezés közepette. Udvartartás, udvari élet nem volt, a kormányzói pár évente egyetlen alkalommal adott egy reprezentatív garden-partyt.

 A Várban inkább csak a késő őszt és a telet töltötték. Tavasszal kiköltöztek a gödöllői kastélyba, ahol már nem volt annyira ridegen konvencionális a bútorzat, és jobban érvényesülhetett a háziasszony mozgási szabadsága a tárgyak megválogatásában és elhelyezésében. Igazi otthonának azonban Horthyné, miként férje is, a kenderesi – nagyobb mint udvarház, kisebb mint kastély – kúriát tekintette. Itt a jómódú magyar földbirtokos háztartását vezette. Élhetett szenvedélyének – mindent virággal díszített. A falu lakóival matriarchális viszonyban volt, amit többek között az is jelképezett, hogy a főméltóságú asszony az aratóbált évente a bandagazdával nyitotta meg. A zöldségeskert az ő birodalma volt, igyekezett minden felesleget eladatni a törökszentmiklósi piacon. Azt a célt tűzte ki, hogy a kertészet lehetőleg tartsa el magát.

Bármelyik rezidenciában laktak, a kormányzóné nagyjából azonos beosztás szerint töltötte napjait. A férjével együtt étkezett, a fővárosban gyakran voltak vendégeik ötórai teára vagy vacsorára. Hetenként legalább egyszer, de nemritkán két-három ízben is színházba mentek. Horthyék klasszikus darabot éppen úgy szívesen megnéztek, mint modern, társasági színjátékot, netán operettet. A nagy premiermozik külön bemutatót tartottak számukra az újdonságokból, többnyire a délelőtti órákban. Gyakran látogattak képzőművészeti kiállításokat is. Napközben Horthyné a háztartás és a család dolgait intézte, valamint levelezését bonyolította.

 Sokan fordultak hozzá segélyért, mert közismert volt jótékonykodó természete. Ennek érdekében még némi nyilvános szereplést is vállalt. 1920-tól minden évben nyomorenyhítő akciót szervezett, amelynek keretében az adományokat karácsonykor osztották szét. Az 1930-as években a befolyt összeg már több százezer pengőre rúgott, s ebből a pénzből több ezer családot segélyeztek.

 1930-ban megreformálták a főváros közigazgatási beosztását, az eddigi tíz kerület helyett tizennégyet hoztak létre. Az új XIII. kerület(a mai VIII.) a budapesti törvényhatósági bizottság közgyűlésének határozata alapján, 1938 februárjában a „Magdolnaváros” elnevezést kapta. Az indoklás szerint ezzel a testület „el nem múló háláját kívánja kifejezésre juttatni vitéz nagybányai Horthy Miklósné, Magyarország kormányzójának Főméltóságú Hitvese iránt, aki megszámlálhatatlan jócselekedetet gyakorolt az ország, de főleg a székesfőváros szegényei körében, s aki leginkább a támogatásra legjobban ráutalt XIII. kerületi ínségeseket fogadta szeretetébe”.

 Az 1930-as évek végén Horthy Miklósné egyre aktívabban vett részt a közéletben. Célja az volt, hogy erősítse a kormányzó pozícióját, amelyet elsősorban a szélsőjobboldali radikalizmus veszélyeztetett. Nemkülönben a maga tekintélyével is alá kívánta támasztani a nemzeti eszmét és a függetlenségi gondolatot, aminek ez időben németellenes jelentése volt. Politikába közvetlen módon nem elegyedett, hanem pozíciójának megfelelő kifejezési módokat talált.

 1938 májusában rendezték meg Budapesten a 34. Eucharisztikus Világkongresszust, amely több más célkitűzése mellett kifejezte a római katolikus világegyház tiltakozását a hitleri Németország egyházpolitikájával szemben. A birodalmi kormány annyira tudatában volt a kongresszus ilyetén jelentésének, hogy lehetetlenné tette német állampolgárok részvételét az eseményen.

 Horthy Miklósné elvállalta a rendezvény fővédnöki tisztét, ezzel mintegy a református kormányzót helyettesítette. Sajtónyilatkozatában hangsúlyozta: „az eucharisztikus kongresszus ünnepségei a kölcsönös, mindent átható szeretet jegyében fognak lefolyni, amit Szent Ágostonnak a hercegprímás és a rendezőbizottság által a kongresszus jelmondatává választott szavai is kifejeznek: »Az eucharisztia a szeretet köteléke.«”

Horthy Miklósné különös eréllyel hárított el minden olyan kísértést, amely férje, vagy később, István fia halála után, annak szintén István nevű kisgyermeke számára megcsillantotta a királyi koronát. Távol állott tőle minden dinasztikus szándék.

A kormányzóné lelkületében a hatalomban való tobzódás elutasításánál talán egyetlen emóció volt erősebb – férje személyének féltése bármiféle, valóságos vagy képzelt veszélytől. Állandó aggodalomban élt, és soha nem tudott megszabadulni egyfajta bizonytalanságtól: nem afféle pünkösdi királyság-e a kormányzóság, vajon hová vezet mindez, és hogyan fog végződni? Bizalmas körben azt mondogatta, hogy „ide rendes úton és ajtón jöttünk, de félek, hogy innen már csak az ablakon távozunk”. Félelme ugyan szó szerint nem vált valóra, de 1944. október 17-én a Horthy család tagjai méltatlan körülmények között, „védőőrizetben” távoztak a budai Várból.

 A háború befejeződése után a família négy éven át a bajorországi Weilheimben tartózkodott. Horthyné számára azonban egészségtelen volt az itteni éghajlat. Fia és menye ügyessége révén sikerült áttelepülniük Portugáliába. Lisszabon mellett, Estoril kertvárosában éltek. Itt hunyt el Horthy Miklósné 1959-ben, két esztendővel élte túl férjét.

 Sorsának mérlegét egyik barátnője, gróf Zichy Rafaelné szavaival így vonhatjuk meg:

 „Van-e asszonynak, ki mindenekelőtt feleség és anya egyáltalán életrajza, amely egyéb, mint férje és gyermekei életének visszatükröződése?”

/Sipos Péter/

 Nos, a történelmi acsarkodások közepette emlékezetünkben így tartsuk meg a Kormányzó Hitvesének alakját!