IN HONOREM

CZINE MIHÁLY

(1929–1999 )

 

Czine Mihály a 20. századi magyar társadalmi átalakulás egyik szimbóluma: általa a nép beemelkedett a történelembe. Egy falusi gyerek hétmérföldes csizmában jött be a városba. Irodalomtörténész volt és egyetemi tanár. A kutatás és az oktatás mellett azonban kezdettől fogva művelte a kritikát is, és elhivatott résztvevője volt az irodalmi életnek, valamint az irodalmi ismeretterjesztésnek.
Sajátos életszemléletét, írói munkásságát a küzdés határozta meg. Nem valami ellen, hanem valamiért. Szeretni a falusi embereket, anélkül hogy bántanánk a városiakat. Szeretni a magyar irodalmat, anélkül hogy sértenénk a német, román, szlovák, délszláv vagy éppen zsidó irodalmi, művészeti hagyományt.  Úgy volt népi, hogy nem volt antiurbánus. Ezért azután nem sok megértésben volt része.
 De Czine erős ember volt. Szálfatermet, erős lélek, szelíd-lágy emberi természet. Jól bírta a magányosságot. Legalábbis így látszott kívülről. Csak az utóbbi években derült ki, hogy ez a magányosság mégiscsak felőrölte.

 

A család
 
Szatmári pásztoremberek ivadéka volt. Nyírmeggyesen született egy tízgyermekes juhászcsalád kilencedik gyermekeként, és Hodászon töltötte gyermekkorát. Maga mondta el 1968-ban az Esti Hírlap riporterének, hogy bátyjai is apja foglalkozását folytatták, s a család komaságot tartott a fél vármegye minden öreg pásztorával és betyáros fiataljával. Bizonyára zárt és hierarchikus paraszti világ volt ez, de olyan örökölt szokásrendet közvetített, amely magában hordozta a századelőn és az 1930-as évek végétől kezdve felfedezésre váró népi kultúrát. Mint annyi szegény fiú életében, Czine Mihály pályáján is egy messzire látó falusi tanító, Siket Mihály volt a továbbtanulás ösztönzője. Bizonyára neki köszönhető, hogy családja vállalta a nagy kalandot, s tehetséges és szorgalmas fiát beíratta a nyíregyházi tanítóképzőbe.
 A Czine Mihályhoz oly közel álló tanár úr, Sárdi Béla úgy idézte fel a nyíregyházi intézetet, mint a szegények iskoláját. S az iskola történetéből meggyőzően ki tudja emelni azokat a mozzanatokat és emberi hatóerőket, amelyek megalapozták Czine Mihály erkölcsiségét, világképét és műveltségét. Ebben a nevelődési regényben 1943 és 1948 között a főszereplő a jól felkészült, széles látókörű újságíró-tanár, Aradvári Béla volt, akit Fehér Klára, majd maga Sárdi Béla követett.
 De Czine nemcsak irodalomtanárainak köszönhette a jó indítást, hanem Kiss Lajosnak is, aki a pszichológiát és a pedagógiát tanította, valamint Bolvári Zoltánnak, aki Bartók és Kodály kultuszát építgette a képző zeneóráin. S aki ismerte Czine Mihály fejszámoló képességét, azt aligha lepi meg a közlés: Baditz Károly matematikatanár szaktudományával együtt ugyancsak közel állt a képző büszkeségéhez. S hogy e vonzalmak nem voltak egyoldalúak, azt Czine legnagyobb középiskolai sikere bizonyítja: aligha véletlen, hogy 1947–1948-ban őt választották az intézet önképzőkörének elnökévé, aki egy év alatt tizenkét aktív munkagyűlést, négy műsoros délutánt és két vidéki előadást szervezett. Ezek témái is figyelemre méltóak (Tamási Áron, Petőfi, Ady, Babits és a szabadságharc felidézése).
 Czine Mihály figyelmét az Eötvös Collegiumra ugyancsak Sárdi Béla hívta fel. Igaz, az 1948-ban indult nemzedék osztályrészéül már csak a végnapok jutottak a hajdani elitképző történetéből.
 
Az Eötvös Collegium
 
Mint magyar–történelem szakos hallgató, mindössze két tanévet tölthetett el a Ménesi úton, de még az inkvizíciós viták és önpusztító kizárások közepette is megérezhetett valamit az aszkétikus munka lázából, az önfegyelmező szabadságból és a tájékozódás határtalanságából, amelyet a múlt örökül hagyott. S főképpen megmaradt számára is a hetvenezer kötetes könyvtár, s megmaradt néhány nagy tudású tanár, akik társként vezették be a szabad gondolkodás és a meghódítandó tudás világába. Ez a két év olyan indító sebességet adott Czine Mihálynak, amely átsegítette őt az újabb politikai válságokon, s energiákkal töltötte föl az újabb és újabb feladatok előtt. Innentől kezdve tudományos életrajza közelmúltunk szabályos karriertörténetét foglalja magában.
 1953-ban magyar–történelem szakokból diplomát szerez az ELTE-n. 1952 és 1955 között aspiráns, vezetője Király István. 1955–1956-ban az Új Hang rovatvezetője. 1956 és 1964 között az MTA Irodalomtörténeti Intézetének munkatársa. 1964-től az ELTE BTK docense, 1974-től egyetemi tanár, 1988-tól tanszékvezető. 1960-ban kandidátus, 1954-ben és 1986-ban József Attila-díjat, 1968-ban SZOT-díjat kap, 1980-ban elnyeri a Művészeti Alap Irodalmi Díját, 1990-ben pedig a Krúdy-emlékérmet. 1994-ben Széchenyi-díjban részesítik. 1973-tól a Látóhatár főszerkesztő-helyettese, 1986-tól a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagja, 1989–90-ben alelnöke, 1990–91-ben elnöke. 1989-től a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka, 1991-től az Országos Zsinat világi alelnöke.
  
Az egyetemi tanár
 
1963-ban az akadémiai kézikönyv számára monográfusi igénnyel megírta az erdélyi magyar irodalom történetét, amelyet - külső hivatalos beavatkozásra - ízeire szedtek, és a megjelent változatból nagyrészt kihagytak. Az e vitákban megnyilatkozó kritikus igénye és szuverén közösségi szemlélete a következő évek kisebb-nagyobb ügyeiben is végigkísérte. Aligha lehet kérdéses, hogy egyetemi tanári kinevezésének késése politikai konfliktusaival függött össze. S ezek bizonyára befolyásolták akadémiai elismerését is: az akadémiai tagságra többször előterjesztették, a magas elismerésre azonban a pozitív szavazati arányok ellenére haláláig hiába várt.
 Czine Mihály igazi pályatörténetét azonban művei és nyilvános szerepvállalásai írták tovább. Még az Irodalomtörténeti Intézetben elkészíti Móricz-monográfiáját (Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, 1960), amely nemcsak a művek belső elemzésére épülő pályaképet állítja az olvasó elé, hanem az irodalomtörténeti, eszmetörténeti és történelmi összefüggéseket is végigköveti.
 Már fiatalkori írásaiban is feltűnik a vonzódás ahhoz az irodalomhoz, amely egyszerre vállalja a nemzeti, népi és társadalmi gondokat. S az is azonnal látható, hogy szerzőjük kezdeményező erejű, szívesen vállalja a küzdelmet a megmerevedett irodalomtörténeti és kritikai ítéletekkel is. Az indulás utáni évtizedekben azután a korai, talán ösztönös tájékozódás határozott programmá vált, melynek fő pontjai a századvég korproblémái, a Nyugat nagy prózája, a népi mozgalom irodalma (például a Szabó Pál kismonográfia, 1971), az 1945 utáni korszak és a szomszéd államok magyar irodalma. Más írásai pedig azt bizonyítják, hogy tájékozódásának körét következetesen és tudatosan tágítja. Példa rá a magyar avantgarde-ról szóló írása, a Kassák Lajos összes verseit méltató kritikája, s kitekintése a lengyel költők antológiájára vagy a szlovén novellák gyűjteményére. (Tanulmányainak és kritikáinak legnagyobb gyűjteménye: Nép és irodalom, 1981).
 
Ha az irodalomtörténet – mint a történelem – korszakok, művek, írók és olvasók párbeszéde, Czine Mihály kérdéseit és válaszait aligha nélkülözheti az utókor.
Mihály napján koccintsunk érte pohárt!

 

 

 
/Köszönettel és tisztelettel a  Czine-tanítványok nevében Szerkesztők/