IN MEMORIAM...

CSEH TAMÁS

(Budapest, 1943. január 22. – Budapest, 2009. augusztus 7.)

Ez év januárjában még csak 74 esztendős lett volna, de már nyolc éve nincs közöttünk.

A rajztanár végzettségű „népénekes” - a már-már regős -, gitárján és jellegzetes rekedtes hangján megénekelte a 20. századot. Akinek értelme és szíve volt a hallásra, az megértette ezeket a dalokat már a 70-es években is. Sajátos egyéniségével a saját korában azonban kevésbé hatott (Óh, mindent halló cenzúra!, csak a silányabb dalokat engedte műsorra.)

Most, a hajdani szülők, nagyszülők gyermekei és unokái megdöbbenve fedezik föl, adják kézről-kézre, osztják meg a csehtamásos nótákat.

Odafentről bizonyosan halk pengetéssel és fütyörészéssel kíséri őket kedves mosollyal nyugtázza: megértették…

Halálának évfordulóján az alábbi cikk a fenti gondolatokat erősíti:

„Pont lecsúsztam róla, pedig ez lett volna az első. Viszonylag friss híve vagyok – édesanyám szereti nagyon, talán a generációs lázadásom is benne volt, hogy sokáig elutasítottam –, bár nem a nagy művész csaknem napra pontosan nyolc évvel ezelőtti halála utáni divathullám vitt közel hozzá. Hanem húszéves korom körül egyszer csak rábukkantam két olyan dalára, amely megérintett. A korrajzos romantikája nem, a szerelmi bánatai-örömei sem; az egész, cigarettafüstbe burkolt, tépelődő-nosztalgikus karaktere messze állt akkoriban az én jóval nyersebb ízlésemtől. Hanem az a két szám – a Széna tér meg a Születtem Magyarországon – egyszer csak kinyitott egy kaput, és rácsodálkoztam a világára.”

„Szokásom volt korábban lagymatagnak tartani, különösen a magam harsány hazafiságához képest – ki nem élt meg ilyet, aki a nagy, Gyurcsány-ellenes tüntetések idején vált nagykorúvá? –, ahogy nyilván más szemszögből az én zajosságom és türelmetlenségem tűnhetett üresnek. Pedig nem volt üres, csak másmilyen. Máshogy láttam az univerzumot, de a végső, nagy kép, az értékek és az elvek – mint rájöttem – nem különböztek igazán. S valahol a Széna tér és a Születtem Magyarországon című dalainál kezdtem el megérteni, hogy sokan nem annyira akarunk vagy mondunk mást, csak élettapasztalatunk s ugye ebből fakadóan a szavaink is különböznek. Akkor már nem küzdöttem ellene, hanem meghallgattam, szépen lassan elkezdtem magamnak felfedezni a látásmódját, s egyre nagyobb élvezettel próbálgattam szemüvegét számtalan témán és kérdésben.

Nem minden dala tetszik ma sem, van, ami óhatatlanul messze áll már az én generációm életét megalapozó élményektől. De az, ami emberi esszencia, az kortalan és örök, átível nemzedékeken. Az egyéni és közösségi önreflexió fantasztikus képességével megáldott zenész­zseni, aki először a történelmen keresztül fogott meg – Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza, A magyar paraszt, A Corvin-köziek –, majd a rendszerkritikával – Illegalitásban, Ne állítsatok szobrokat, Feljelentés –, utóbb mély lelkű létszemléletével és hangulatával is megragadott. Nincsen szebb másnapos dal a Budapestnél és a Váróteremnél, és ha már az érzelmeknél tartunk: abban, hogy „Csönded vagyok”, meg hogy „belőlem csak jövőd jósolhatod”, benne bújik ezer mélységes vallomás és ígéret.

Tartása, mindvégig vallott és vállalt hite az emberben és a művészetben időszerűségének a titka.

/Veczán Zoltán nyomán ZE/