ÁLOMISKOLA

Arcképek az elmúló idő tükrében...

Lisbeth első napja

Lisbeth életében a szeptember elseje mindig az újrakezdést jelentette.

Megadatott számára, hogy mindezt legalább hatvanszor megélje. Először diákként (izguló, az iskolát már alig váró kisdiákként, aztán vidékre szakadt „pesti kislányként” - még mindig az általánosban -, a viszonylag szürkének, felejthetőnek tűnő középiskolában, majd rektori kézfogással a világot jelentő, felemelő tanévkezdésével újra a fővárosban, a legrangosabb Egyetem Bölcsészettudományi Karán), később pedig tanárként immár a lelkek nyitogatójaként sok-sok éven keresztül. Valójában évnyitóról évnyitóra telt az élete, ami mindig hozott örömöt, újdonságot, néha felejthető szomorúságot .

Nem volt ez másképp azon a nyáron sem, amikor hosszú töprengés, vívódás után elkötelezte magát egy kisváros középiskolájába. Ez azt is jelentette, hogy feladja álmait, a főváros adta kulturális lehetőségeket, a katedrán túli megnyilatkozási lehetőségeket, a már újra megszokott „pesti életét”. Egy kicsit úgy érezte, bezárul mögötte egy ajtó. Akkor még nem érezte a nagyobb, egy másik kapu megnyílását, ami csak az övé lesz közel négy évtizedre...

Az iskola nem volt patinás, nem volt  az ismert iskolák között. Épületét még a városban  is csak a szocreál termékeként emlegették. Bár megjegyzendő: kiváló tanárai (is) voltak, de inkább valamiféle hiánypótló iskola volt a túlnépesedő helyi gimnázium mellett.

Lisbeth gyanakodva fogadta  az állásajánlatot volt matematikatanárától - aki most ebben az iskolában igazgatóhelyettes lett közben -, de úgy gondolta: egy-két tanévet kibír, aztán irány a főváros.

Nem így történt…

Lisbeth ebben az iskolában  érte meg a nyugalmazotti kort, sőt közben megadatott neki közel tíz éven át, hogy a számára már Alma Mater-ré lett iskola első számú vezetője legyen. Mert ekkor már magában is így nevezte, a hajdan sanda szemmel nézett szakközépiskolát (még a megnevezést sem szerette kimondani magában, hisz valójában a Sors kényszerítette ebbe az általa kissé lenézett kelepcébe), amely aztán megadta a lehetőséget, hogy megvalósítsa a csak később felismert, lelke mélyén búvó álmait: Építhetett  „kőből fából házat, / igékből várat” - elkölcsönözve a sorokat Kányádi Sándor Kós Károlyhoz írt méltatásából.

De térjünk vissza a kezdethez!

Azon az augusztus közepi napon, amikor először indult új iskolájába, még csak a tantestülettel ismerkedik - gondolta otthon. Éppen ezért nagyon gondosan megtervezte a „belépő öltözetét”. Tudta, hogy a híre előbb eljutott a leendő kollégáihoz, de hogy milyen az előzetes kép, nem sejthette. Úgy döntött, kellően „decens”, azaz mértéktartó lesz.

A megszokott miniszoknyáját (a hetvenes években vagyunk!) félretette. Ropogósra vasalt fehér ingblúzt készített ki még előző este, hozzá az akkor kuriózumnak számító farmerruhával. Mivel az közel bokáig ért, úgy vélte jó pár gombot - ami az oldalfelvágás mértékét szabályozta - nem kell használnia. Indulás előtt utolsó pillantás a nagy állótükörbe; határozottan meg volt elégedve magával... „Visszafogottan divatos, de tudós küllemű professzorjelölt, aki most látogatást tesz egy vidéki középiskolában.” - ezt a benyomást hitette el magával - csak úgy szerényen. Ilyen érzésekkel lépte át a később oly sokat koptatott küszöböt.

Az igazgatót és az egyik helyettest már ismerte, így hozzájuk kopogtatott be, és máris szembetalálta magát a valódi világgal.

Az igazgató – kezében és az előtte lévő a hamutartóban is égő cigarettával — csak intett, hogy foglaljon helyet. Fontos telefont intézett - pár mondat után akaratlanul is kiderült -, a város mindenható párttitkárával egyeztetett. Lisbeth mélázva és idegenül nézte az iroda berendezését. A kopottas, áporodott illatú bútorokat, a falakon pedig a hatalmas Marx, Engels és Lenin képeket. Ekkor határozottan úgy érezte, most kell felállnia, és elfutnia. (Ezt a nagyon sajátos a gyomor tájékáról induló émelygéshez hasonló érzést már volt alkalma korábban egyszer megtapasztalnia, akkor is fontos döntési helyzetben volt. Valójában, tudat alatt akkor és a jelen helyzetben is a Gondviselésben bízott.)

 Most is így történt…

 (Élete során aztán jöttek az ilyen gyomorémelyítő, sőt ulcust (nyombélfekélyt) is hozó események, találkozások, de Lisbeth, ha lassan is, megtanulta „kezelni” ezeket úgy, hogy hite és lelkiismerete szerint gerince mindvégig egyenes maradjon.)

De ne szaladjunk ennyire előre, hisz' történetünk szerint az igazgatói irodában ülünk az első munkanapon az iskolában.

Ekkor mint „isteni beavatkozás” belépett a már ismert, sajátos bajúszú helyettes - egykori középiskolai matematikatanára -, aki mosolyogva nyújtott üdvözlő kezet Lisbethnek, de pár szabadkozó mondat  után eltűnt órarendkészítésre hivatkozva. Ekkor jelent meg egy újabb helyettes, akit Lisbeth nem ismert eddig. Ez a férfi inkább volt valami  társasági - magát „sarmosnak” vélő -, ismerkedő típusú férfiú, semmint tanárember. Később, megismervén, Lisbethben egyértelművé vált az első benyomás.

Így az ún. vezetőségnek nem volt ideje az új tanárnőre. Arról végképp letehetett, hogy bemutatják leendő kollégáinak. (Természetesen megtették egy hét múlva a tanévnyitón, amikorra már szinte mindenkit ismert.) Így maradt számára az „önbemutatás”, ami egyáltalán nem szerepelt az elképzelésében.

Belépett az első emeleten lévő - akkor még idegen - tanári szobába, ahol vágni lehetett a cigarettafüstöt, ahol legalább olyan zsibongás volt, mint a hajdani gyakorlóiskolája osztálytermében. Legszívesebben csendet parancsolt volna, de aztán csak állt egy darabig az ajtó mellett.

Sokat elárult azonban a hangzavar. Pillanatok alatt felmérte, csak matematikusok lehetnek, akik éppen fennhangon dicsérik magukat. Később kiderült, pontosan így volt. Meglepő volt számára, hogy több a férfi, mint előzetesen gondolta. Végül egy nagy levegővétel után (ahogy azt Montagh Imre beszédtanárától tanulta), még jobban kihúzta a maga 170 centijét, és odalépett a számára legszimpatikusabb leendő kolléganőhöz. Kiderült, ő is matematikus, de  a csendesebb fajtából való. Innen aztán folyt a bemutatkozás. Röpködtek a kérdések:

„Hol végeztél?", "Hol volt a gyakorló éved?"

Lisbeth kimérten, de büszkén mondta el Egyetemének oly hosszú nevét.

Ezzel mintha a tekintélye valamicskét nőtt volna. De ekkor  a „férfisorról” egy idősebb kolléga felállt - ő volt az első a férfikollégák között, aki bemutatkozott -, és pikírten megjegyezte:

„Én még az igazi Tudományegyetemen, azaz a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen kaptam a diplomámat, magácska legfeljebb annak árnyékán, az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Tehát nem egyforma a diplománk...”—szögezte le a tényt a korosabbnak tűnő magyartanár.

Lisbeth erre csak nyelt egyet, hisz nem ő tehetett róla, hogy a politika a neveket átírta, annak meg egyenesen örült, hogy jóval később született, mint a kollégaúr. De pontosan tisztában volt egyetemi évei alatt is, hogy a hátuk mögött őket a közös nagy menzán csak „PÁZMÁNY JULISKÁSOKNAK” szólítják.

Nem tartotta fontosnak, hogy valamit is válaszoljon, most már elveszett a kézfogások sűrűjében. Felét sem tudta megjegyezni a neveknek. Az ismerkedő beszélgetés tartott még úgy félórán át, majd mindenki elfoglalta magát, Lisbethtel már senkinek nem volt ideje/kedve törődni.

Ekkor jelent meg az ajtóban egy fiatal és egy középkorú férfikolléga, akikkel még nem találkozott. A fiatalnak gépiesen bemutatkozott - ekkor még úgy döntött, hogy a férfiakkal nem tegeződik -, így most is egy tiszta, de őszinte hangú „Jó napot kívánok”- hagyta el a száját egy kézfogás és bemutatkozás kíséretében.

A középkorú, megnyerő arcú kékköpenyes kolléga megelőzte köszönésben, kéznyújtásban, bemutatkozásban. Mint egy kedves nagybácsi, félig át is ölelte, míg a nevét mondta.

„Szólítson Misi bácsinak, kedves Lisbeth! - engem mindenki így hív ebben az iskolában.”

Misi bácsi pillanatok alatt felmérte, hogy Lisbeth nagyon árván álldogál egyik lábáról a másikra. A fiatal társának is dolga akadt, így Misi bácsi magára vállalta mindazt, amit az igazgatóságnak illett volna megtennie.

Mit tett ez a nagyon kedves, szolgálatkész, az arcán örök mosollyal és biztatással közeledő kolléga, akiről akkor csak annyi derült ki, hogy gépész-szakoktató? Felajánlotta Lisbethnek, hogy ha éppen ráér(!), és van kedve hozzá(?), végigvezeti az iskolán. Megmutatja a tantermeken túl a műhelyeket, bemutatja  az ún. „műszakiakat”, akikről alig tudott valamit, de hallott éppen eleget. Misi bácsi tehát kedves szavakkal és mosollyal, végtelenül barátságosan és türelemmel végigjárta Lisbethtel az iskolai labirintust.

Lisbeth gyomrában a reggeli émelygésnek már nyoma sem volt, már jókedvűen kacagott ő is, amikor az egyik mérőlaborba érve, elmesélték neki a „Veréb Tanszék” történetét. (A tanműhely felső ablakát egy alkalommal nyitva felejtették, ahová éjjel fészket rakott egy házi rozsdafarkú madárpár. S miután az oktatóknak nem volt szívük eltávolítani a fészket, így az ablakot immár tudatosan nyitva tartva ott költötték ki a tojásaikat. Hogy a "Verébtanszék" nevet kapta a helyiség, az bizony némi madártani ismerethiányra vallott.) Megállapította: a műhelyek, laborok világa (bár sötétek és zegzugosak voltak) emberibbnek tűnt, mint a zsivajgó "fenti" tanári szoba.

Itt tudta meg azt is, hogy „egy csinos, szőke bombázó nőt„ vártak a férfikollégák, ehhez képest kaptak egy kezdetben ritkán szóló, igen konszolidáltnak tűnő „bölcsészt”, aki helyből gyanús lett. „Egy nő, aki elég csinos, de nem bombázó, ráadásul túl csendes, és  a délelőtti pár órás hírek szerint az eszével akar kitűnni!..." "Mit akar itt?" ”Ha már itt van, miért nem barátságosabb?”, "Miért olyan kimért?" De legfőképpen miért nem bombázó?”- záporoztak a ki nem mondott megjegyzések.

Lisbeth nem illett bele az akkori szakközépiskola miliőjébe. Ezt ő is tudta, de csak mosolygott befelé. Még nem tudta, hogyan, de a tudatalattija azt súgta, hogy ha már idehozta a Sors, valamit változtatni kellene ezen a jobb sorsra érdemes iskolán... Az egy hét múlva tartott tanévnyitó ünnepség tovább erősítette ebben az egyelőre magának sem megfogalmazott érzésben. A  tiszta arcú kamaszokat elnézve, látni vélte a szemükben a még csak pislákoló fényt, amit majd neki kell  még fényesebbé tennie...

Az ünnepség unalmas beszédei (városi MSZMP-titkár, KISZ–titkár, Nőszövetség…, Vöröskereszt, végül magának az igazgatónak a mondatai) alatt Lisbeth Apáczai Csere János iskoláról vallott eszméit  mormolta magában, messzejáró gondolataiban ott voltak fogódzóként Áprily Lajos nagyon is valós „álomiskolája”, a Baar Madas és az Egyetemről a meghatározó, tartást adó professzorainak - Czine Mihálynak  és Szabad Györgynek - példái és útravaló szavai.

Az első tanítási napon is, a tanterem ajtaját becsukva maga mögött, rájuk gondolt, őket hívta segítségül.

/ZE/