Sipos Mihályról, dicsbeszéd helyett...

(2014. szeptember 19.)

Mégiscsak azoknak volt igazuk, akik széki falvak csűrjeiben, házaiban éltek a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, és nem a beatnikeknek, azaz nekünk. Bár a táncház meg a beat egymásra is hatott.

Sipos Mihály olyan ember, akit mindenki Misinek, vagy Miskának szólít. Sugárzik belőle az ember- és életszeretet. Könnyen azonos hullámhosszra tud kerülni másokkal, a legegyszerűbb embertől a legbonyolultabbig. Miközben befelé élő, csöndes, most már kimondhatom: bölcs ember. Amikor először látod, az az érzésed, hogy már találkoztatok valahol. Ismerős barna arca, mélyre néző, okos, szeretettel fénylő, kíváncsi fekete szeme. Ismerős a kevés szavú, nyugodt dallamú beszéde.

A mi találkozásunk Szegeden történt, az Eötvös Kollégiumban, ahová a legkitűnőbb egyetemisták kaptak felvételt. Én csak sakkozni, beszélgetni jártam be, lévén szegedi. Misi matematikus volt. Kalmár László professzor volt az egyik kedvenc tanára. Az az ember, aki Magyarországon először alapított kibernetikai tanszéket, s aki azt mondta neki: Tudod, csak az a fura, hogy egyenleteket tanítunk, amikor nincs két összemérhető dolog a földön!

Mivel Misi magáról beszél a legkevesebbet, nem tudtam, hogy édesapja a fényes szelek szárnyán lett Győrffy kollégista. Nem tudtam, mert szerényen hallgatott róla, hogy apja Sipos Gyula, a zselici kanászok, pusztai cselédek közül jött József Attila-díjas költővel, íróval azonos. Misiben Hunnia-Pannónia egészben benne van, lévén az anyukája, Kováts Margit Zsuzsanna, a néprajzzal is foglalkozó, irodalom- és nyelvtanár, akinek családjában százados hagyománya volt a családi muzsikálás, alföldi véreink közül való.

„Tanítottak hegedülni, és mint kötelességtudó gyerek, tanultam. Hét éve hegedültem, amikor Bachot kellett gyakorolni. S egyszer csak olyan érzés fogott el – nehéz ezt elmondani –, hogy megszűnt az idő. Ez az, amikor a belső lélek összeér azzal, hogy az ember zenélni tud” – mesélte.

A híres budai Lorántffy utcai zeneiskola első évfolyamába került szerencsére, ahol a Kodály-módszer járta, s már gyerekként olyan muzsikusokat hallhatott, mint Sosztakovics, Menuhin, vagy Casals. Kodálynál is voltak. Ebbe a zeneiskolába ifjú Csoóri Sándor (későbbi zenésztársa) mellett olyanok jártak, mint a Gryllus-fivérek, Fischer Iván, vagy Márta István.

Kamaszként hatott rá a beatzene, az instrumentális Shadows, na és persze a Beatles. De melyik fiatalra nem hatott mindez fél évszázaddal ezelőtt? Mi akkor serdültünk, amikor a beatzene befordult a sarkon.

Már a szegedi Eötvös Kollégiumban is kitűnt nemcsak az eszével – okos fiú volt ott elég –, hanem, hogy egy külön szobában minden nap állhatatosan hegedült. A szakdolgozatának már a címe is példázatos: „A faktoranalízis és zenei alkalmazása”. Arra kereste és találta meg benne a választ, hogy matematikailag miként lehet megtalálni a népdalok közti rokonságot. Ma már ez evidenciának számít.

És akkor jött az a túlérett augusztus az egyetem után, ahol erdélyi csavargásai során, egy orgonabokor alatt üldögélve meghallotta Árus Feri bácsi zenéjét Mérán. Maga volt a kinyilatkoztatás. Másnap az első házban, ahová behívták őket reggelizni, magával Kallós Zoltánnal találkozott. Azt hitte, hogy nagyon öreg ember, hisz annyi gyűjtését ismerte. Hát nem volt öreg, de nem ám. Ő jelölte ki az utat Székre, ahol nagyszerű bandák, táncházak voltak Kallós szerint. Ott egy lakodalomban találkozott egy helyi viseletben járó, de őt pesti szlengben megszólító tizenhat forma legénykével, aki nem volt más, mint ifjú Csoóri Sándor, koszorús nemzeti költőnk fia. Az ezután következő történetet annyit hallottam Misi szájából, hogy tudtam, nagyon fontos pillanata volt ez életének.

Egy kedves széki lány az első táncrend alatt végig istápolta Miskát. A szünetben illemtudóan visszaült a helyére. Mikor a következő menet jött, Miska újra őt kérte fel. A széki fiúk azonban egyből nekimentek. Hogy akkor ez most komoly vagy sem? Miskának elmagyarázták, ha tényleg tetszik neki a lány, akkor rendben van, de ha nem, akkor ez már túlzás. Miska nem akart túlozni, ezért a csűrnek támasztott létrán elkezdett mászni fölfelé, hogy a szénán heverve hallgassa a zenét. De ez sem volt helyénvaló az ottani szokás szerint. Valaki megfogta a lábát erősen. Hagyjad, pesti ez, mondta az illetőnek egy másik széki legény. De az első csak nem hagyta. Vitatkozni kezdtek, előkerültek fémvödrök, azokkal ütötték egymást fejét. Az öreg prímás, Icsán pedig komótosan végigszívta a cigijét, odaszólt a bandájának: na, eleget verték már egymást a magyarok, és azzal ráhúzott egy lassút. Mire a verekedés véget ért. S azok, akik addig egymást csépelték, körben állva, egymás vállát átölelve, méltósággal énekelni kezdtek. A zene az, amiben az ember ráeszmélhet a jelenre.

Egy ilyen élmény után, amikor megtanulod a népzene és művelője hatalmát, már nem ugyanaz az ember, nem az a zenész vagy többé. A hetvenes évekre elüzletiesedő beat helyett meglett az új közösségi forma: a táncház. És 1973 szeptemberében, amikor az FMH-ban, azaz a Fővárosi Művelődési Házban a havi egyszeri vasárnapi táncházban átvették a külföldön turnézó Sebőtől és Halmostól a stafétabotot, vissza se adták többet. Sipos Mihály és kisegyüttese néven szerepeltek a Bartók Táncegyüttes kísérő zenekaraként is. Misi dobta be a Muzsikás nevet, tán Ilka Gyuri bácsi, a prímás hatására, aki azt találta volt mondani egyszer Misiéknél a Költő utcában, hogy: „Muzsikások vagyunk mük es, legyetek tük es muzsikások.” Így lett.

Hosszú történet, hogyan is alakult ki a három-, majd négytagú zenekar. Misi vezette be a vétót a bandában, vagyis ha csak egyikük nem akarta azt, mint a többiek, megtehette. Nagy szó volt ez, mert a kezdeti időkben Sanyi akarata érvényesült a legjobban. Mint minden nagy zenekar történetében nem egyformán húzza a szekeret egyszerre mindenki. A kezdeti időkben Sanyi ragadta magával a többieket, a „Nem arról hajnallik” idején Éri Pityu vitte magával a társait, a világturnék idején Hamar Dani vette át a vezetést és a konferálást. (Apropó konferálás, egyszer próbálkoztak velem is: amikor Szegeden muzsikáltak, a számok közti szünetekben, megbeszélt helyeken, én olvastam föl a Porból, például az „egylépésest”.) Talán mondanom sem kell: mostanság Misi húzza magával a többieket.

Kanyargós út vezetett a vidéki fellépésektől a világhírig. Ha Éri Pityu a Muzsikás lelke, Miska a szíve. Minden zenésznek van testbeszéde, amikor játszik, de Miskáé a legszínesebb, leghatásosabb – hegedűvel, vállal, karral, fejjel, szemmel, hajlással, lábbal irányítja vezető prímásként a zenekart.

Misinek Kardos Mária, keramikus végzettségű, ma főiskolai tanár feleségétől három fia született, mint a mesében. Ha Mari ütő-gardonon kíséri párját, ketten fölérnek egy egész zenekarral.

Pár történet, ami nagyon jellemző akadémikustársunkra, a saját szavait halljuk:

„Tökölön a fiatalkorúak börtönében emberi sorsok olyan szeletét láttuk, amit addig kevéssé ismertünk. Nagyobbrészt szabolcsi, szatmári cigányok fogadtak. Olyan jellegű zenével indítottunk. Telt ház fogadott, egyik oldalt a fiúk, másikon a lányok, középen a géppisztolyosok. Az első hangra megmozdult kezük-lábuk. Egy ponton odafordultam az intézményvezető elvtárshoz, hogy hadd táncolhassanak a fiatalok. Nem lehet, ebből baj lesz, morogta vissza. Mondtam, vállalom a felelősségét. Mire átrendeztette a fegyvereseket. Azt a trükköt alkalmaztam, amit minden épeszű zenész, amikor emelkedik a hangulat – emelni kezdtem a tempót. Még jobban és még jobban. Mire egyre-másra kifulladtak a táncolók. A végén három fiú maradt. Nekik szurkolt mindenki. A végén győzött a jobb, a többiek tapsoltak, és mindenki boldog volt.”

Egy másik, Miska világlátására jellemző, emberi történet:

„Afganisztánban, ahogy ott jártunk-keltünk a hatalmas forgatagban, sokszor fogott el olyan érzés, hogy otthon vagyok. Hogy jé, ott jön szembe a nagybátyám, csak más nyelven beszélt. Amott meg a hosszú lófejű szatmári táncosok. A piacon próbáltunk dinnyét venni, de se a német márkát, se az amerikai dollárt, se a francia frankot nem fogadták el, csak a húsz forintos papírpénzen a lepelbe burkolt Dózsa Györgyöt. Megtetszett nekik, elszaladtak vele egy öreghez, aki rábólintott. Kaptunk cserébe egy kosárnyi helyi pénzt. Ráböktünk egy dinnyére, a srác rátette a mérleg egyik oldalára, egy találomra felmarkolt kővel kiegyensúlyozta, és mondott egy árat. Vagyis mindegy volt. De legalább finom. Az afgánok amúgy öntudatos, tiszta tekintetű vándor szabad népnek tűntek. Viszonylag szűk hangterjedelemmel, de lenyűgözően énekeltek. Miközben a tokájuknál rángatták a bőrt. A zenéjük értelmezése fordított. Benne az ütőhangszer a domináns, a hegedű és a szitár csak a kísérő. Úgyhogy mikor húztuk, nem igazán rezdültek. De amikor a gardon megszólalt! Az egész stadion felrivallt.”

Amikor Balanescuval játszottak, akkor mondta azt a román zenész: „Roppant tanulságos volt számomra a Muzsikással való munka abban, hogy megértsem, miként fejlesztette ki zenei elképzeléseit a népzenére alapozva Bartók Béla. Zenéjének melodikus része szinte lebeg a szilárd ritmusú alap fölött. Nagyon érdekes érzést keltve. A szabadság érzését. És a rögtönzés érzését.”

A Bartók-albumot (1998) követő években a Muzsikás szédületes nemzetközi karriert futott be. Az Egyesült Államoktól Új-Zélandig, Japántól Dél-Afrikáig bebarangolta a földgolyót, útközben a világ legpatinásabb koncerttermeiben lépett fel, a londoni Royal Festival Halltól a párizsi Théâtre de la Ville-ig, az amszterdami Concertgebouw-tól a New York-i Carnegie Hallig. Fölsorolni is lehetetlen, mennyi helyre vitték el a magyar népzenét. Koncertjeikről és nagylemezeikről rendre elismerően írtak a vezető világlapok, folyóiratok, na meg, ami fontos: a zenei szaksajtó. Miközben ezzel párhuzamosan elmentek és ma is elmennek Magyarország eldugott vidéki általános iskoláiba, ahol a Muzsikás tíz év óta missziót visz végbe: közvetlen magyar népzenei élményekhez juttatja a gyerekeket. Ha már ez a japán gyerekekkel is sikerült egyszer.

Minden zene népzene, mondta Bartók, akinek aztán volt sok estéje a székelyeknél. A zene a csönd árvája. Az énekszó apátlan-anyátlan árva. A mi zenei népnyelvünk fennmaradása az énekórákon, van olyan fontos, mint betűvetés. A klasszikus zenén nevelődött Miska, prímásként a legjobb erdélyi muzsikásoktól, népzenészektől (Bartók még parasztzenének hívta) tanulta a csíziót, a hangvételt, a hangsúlyokat. De magatartásmódot is. A széki filozófiát, ami csak ennyi: Ami jó, jó.

A díjak is jöttek: 1995-ben a Liszt-, 1999-ben a Kossuth-díj, 2008-ban a Prima Primissima. A legnagyobb nemzetközi elismerés is 2008-ban érte őket: az európai együttesek közül elsőként kapták meg a népzenei/világzenei szakma elismerését, a WOMEX Díjat.

Még egy történet Misitől:

„Egy New York-i kávézóban találkoztunk Joe Boyddal, aki hozta magával Joe Horowitzot (akit akkor láttunk először), hogy lenne-e kedvünk egy olyan koncerthez, amely középpontjában a városi cigányzene és Liszt szerepelne, illetve ezen keresztül jutnánk el Bartókig. Ilyesmi felkérésre persze kapásból nemet mond az ember. Egyrészt nem értünk hozzá, másrészt nem érdekel. Ilyenkor azonban úgy gondolkodom, hogy persze, elsőre abszurd ötlet. De valóban ezt is akarják-e? Vagy esetleg át tudom-e úgy fogalmazni a feladatot, hogy mindkettőnknek jó legyen? Ezért felvetettem, hogy a magyar népzenében számos olyan hatás van, amire Liszt is felfigyelt.” (Lásd Liszt Ferenc „A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon” című alapművében a cigányzenét ugyanolyan helyen kezeli, mint a komolyzenét, teszem hozzá.) „Ezeknek a hatásoknak egy részét később a városi cigányzenekarok is átvették, folytatta Misi. Tehát vegyünk egy régebbi kiindulási pontot, onnan nézzük meg azokat a párhuzamos szálakat, amiket mi is ismerünk és szeretünk. Úgyhogy, mit szólna ahhoz, ha ezen a koncerten azokat a mélyebb zenei rétegeket mutatnánk meg, amitől megvilágosodik Liszt is, a cigányzene is, meg Bartók és Kodály is. Segítségnek pedig hívjunk egy cimbalmost, aki az áthidaló szerepet betölti. Ez kell nekünk, kiáltott Horowitz. S lett belőle két hosszú amerikai turné, többek közt a Takács vonósnégyessel.”

Így halhatta ezt Bartók! – mondta egyszer Misi, és a feleségével elhúzott pár nótát. Az a szenvedély, ami a tekintetében lobog, ha játszik! Mindenki énekelt azon a szomorú születésnapon. De már kész volt a Bartók regény, amelynek írása alatt lettünk testvérbarátokká. Hetente jött, általában próba után. Ő még bele is szólhatott, de ritkán tette.

Sipos Mihály munkássága a bizonyíték: össze lehet kötni a magyar komolyzenét és a népzenét. Ez azért is fontos, mert aki népzenét hallgat, nem biztos, hogy ismeri Bartók és Kodály műveit, a komolyzene rajongói közül pedig kevesen járnak népzenei koncertekre. Arra viszont odafigyelnek, mi történik a jelentős koncerttermekben.

Művészeti Akadémiánk nagy nyeresége Sipos Mihály – a szó igazi értelmében vett – rendes tagsága.

/Temesi Ferenc/