HÁROM GENERÁCIÓ...

 

 

            

 

A SIMONYI CSALÁD

 
Az életrajzi lexikonok legtöbbje egymás után közli Simonyi Semadam Sándor, Simonyi Károly és Charles Simonyi nevét.
Az utóbbi két név az apát és fiát jelentik, a miniszterelnök Simonyi Semadam Sándor a fizikus távoli rokona, egy ideig a nevelőapja, akinek az iskoláztatását, a szegénysorból  tehetségének megfelelő kitörését  köszönhette.
Három rendkívül karizmatikus ember, három rendkívüli életpálya.
Nézzük meg közelebbről a sorsukat, rendeltetésüket a híres magyarok sorában!
 

Simonyi Semadam Sándor

 
126 napig hazánk 25. miniszterelnöke volt a legkétségesebb időben, a trianoni békediktátum aláírásakor.  A kormányzó, Horthy Miklós személyes kérésére  - „úri becsületszóra”  - vállalta a hálátlan feladatot, hogy a későbbi miniszterelnök - egyébként kormánya külügyminiszterének -, Teleki Pálnak a neve  „tiszta” maradjon.
Feladatát beteljesítve távozott posztjáról, majd hamarosan a politikai életből is. Szinte ismeretlen maradt, feladata elsősorban az volt, hogy más, ismert szereplők sorsát ne pecsételje meg a megalázó szignó. Végzettsége szerint jogász volt és a keleti nyelvek nagy tudója.
1920. március 15. és július 19. között, mint jeleztem, a Kormányzó határozott kérésére - mert a diktátum elől akkor már nem lehetett kitérni - megcselekedte, amit megkövetelt tőle a haza. A nevét adta.
Lemondását követően visszatért az ügyvédi pályához és a keleti nyelvek tanulmányozásához. Budapesten halt meg 1946. június 4-én(!).
Nagyjából ennyit közöl róla a legtöbb lexikon, vagy még kevesebbet, de a politikai életben vállalt hálátlan szerepe mellett sokkal többet árul el róla, emberi tartásáról a távoli rokon,
 

Simonyi Károly,

 
Kossuth-díjas  híres fizikus, kutatómérnök egyetemi tanár, a magyar részecskegyorsítás megteremtője, a KFKI megalapítója és nem mellékesen A fizika kultúrtörténete című könyv szerzője, aki  a miniszterelnök rokonnak, ill. Erzsébet leányának és férjének, Mayer Miksának (akik örökbe fogadták) köszönhette a tanulás lehetőségét, a műszaki tudományok iránti érdeklődését.
Így vallott életének fordulatairól 70. születésnapján az akkor már nyugalmazott világhírű kutató:
 „Sopron vármegyében, Egyházasfaluban, szegényparaszt, földműves családba születtem hetedik gyermekként, 1916-ban. Már nem ismertem édesapámat, aki fiatalon, születésem előtt meghalt. Édesanyám másodszor is férjhez ment, mert egészen természetes, hogy hét gyermekkel nem lehetett özvegyen maradni. Csodálatos második házassága volt, az utánam született három testvérem pontosan beleillett a családba, a mai napig édestestvérként szeretjük egymást. Valószínűleg jó génkészletet örököltem, mert szüleim a különben is művelt falu átlaga fölé emelkedtek.
A mi iskolánk felügyeletét az egyház látta el, a helybéli plébánosnak nagy beleszólása volt a dolgok menetébe. A plébánosunk gyakran látogatta az iskolát, és amikor befejeztem az elemit, megjelent édesanyámnál.
 - Isten és ember ellen való vétek lenne ezt a jóeszű gyereket itt hagyni parasztnak. Taníttatni kell - mondta. Közölte, már be is íratott Győrbe, a bencésekhez. Édesanyám aggódott: És a tandíjat ki fogja fizetni? - kérdezte a paptól. Akkor már kilencen voltunk testvérek. A plébános nem hagyta egykönnyen lebeszélni magát.
Becsületére legyen mondva, a plébános nem hagyta annyiban az ügyet. Fölkutatta ágas-bogas családfánk távoli hajtását, egyik, addig általunk csak hírből ismert rokonunkat, aki Budapesten élt. Levelet írt neki az érdekemben, kérte, segítse továbbtanulásomat. Nemsokára ismét megjelent nálunk, boldogan mutatva a válaszlevelet, melyben az állt, szüleim küldjenek Budapestre.
 „A távoli rokon Simonyi-Semadam Sándor..., ő az, aki 1920 márciusában kormányt alakított, miniszterelnök lett. Igaz, csak egészen rövid ideig vállalta ezt a megbízást, a politika nem érdekelte igazán. Visszavonult kedvenc területére: a keleti nyelvekkel foglalkozott, a Keleti Társaság elnöke lett. Simonyi-Semadam Sándor ügyvéd volt, országgyűlési képviselő, igen művelt ember. A hatkötetes Új Magyar Lexikonban azután ismét egymás mellé állított bennünket a játékos véletlen.
Másfél év elteltével gyökeresen megváltozott a budapesti családi környezetem. Simonyi-Semadam Sándornak volt egy leánya. Férje a Ganz gyár mérnöke volt. Gyermektelenek lévén magukhoz vettek, ők lettek a nevelőszüleim. A rózsadombi villájukba kerültem, meleg családi légkör vett körül, saját fiúkként szerettek.”
 „Nyaranta Egyházasfaluba mentem, s beálltam aratni. Akkoriban és azután is hosszú évekig aratáskor mindig hazautaztam és munkába álltam.
 Amikor a második világháború végéhez közeledve minden felmentésem érvényét veszítette és be kellett vonulnom, három könyvet vittem magammal: egy német-orosz szótárt, egy atomfizika könyvet és egy Dsida-kötetet.
A középiskolában úgy voltam elkönyvelve, mint matematikus, fizikus. Az tehát természetes volt, hogy sok jó könyvet olvastam e témakörben is. Strasser V. Benőnek volt egy kiváló, nem hivatalos tankönyve, a "Középiskolás fizika". Ebben találkoztam először a kvantumelmélettel és Einstein relativitáselméletével.
 Nagyon szerettem a matematikát. Érdeklődésem lángját nevelőapám táplálta, aki műszaki ember volt.
Kezdetben matematika-fizika szakra akartam jelentkezni, vonzott a tanári pálya. Nevelőapám azonban határozottan lebeszélt erről.
A középiskolai tanár eljegyzi magát a szegénységgel, egy mérnöknek nagyobbak a lehetőségei. Mérnökként akármi lehetsz - mondta.
Csakhogy a Műegyetemre már akkor is nehéz volt bejutni.
Nevelőapám, akinek több egyetemi professzor barátja volt, kijelentette, szól az érdekemben. Ezt rettenetes sértésnek vettem, könyörögtem, nem kell, ne tegye. Én a magam erejéből akarok mindent elérni. Ha engem, a tízgyermekes parasztcsalád gyermekét ilyen bizonyítvánnyal és eredményekkel nem vesznek fel, akkor senkit.
Megfigyeltem ugyanis, hogy akkoriban (1934-et írunk!), ha el akartam érni valamit, többre mentem azzal, hogy tízgyermekes parasztcsaládból jöttem, mintha azt mondom: a nagybátyám miniszterelnök volt.
Számomra elkezdődött a nehéz világ. A Műegyetemen hallgattam az előadásokat, vizsgáztam, szigorlatoztam, közben készültem a jogi vizsgákra is, mert párhuzamosan két egyetemet végeztem. Vonatra ültem, s mezei jogászként vizsgáztam Pécsen.
A diploma megszerzése után (előbb volt jogász, mint mérnök!) először még a Villamos Gépek és Mérések Tanszékén dolgoztam, villamos méréseket oktattunk, villamos rajzokat ellenőriztünk. Engem azonban az atomfizika vonzott. Később aztán átmentem az Atomfizikai Tanszékre, ahol"a Bay-csoport" a második világháború alatt mikrohullámú kísérletek végzésére, pontosabban radar kifejlesztésére alakult. Ennek megvalósítására az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumát jelölte ki a Honvédelmi Minisztérium.
A kísérletben résztvevők katonai felmentést kaptak a háborús szolgálat alól. A Holdra mikrohullámú jelet küldeni, azt detektálni, Bay Zoltán későbbi elképzelése volt. A magyar Holdradar-kísérlet pedig nemzetközi hírű lett, máig emlegeti a világ.
 Generációm közvetlenül a háború előtt végzett, majd 1946-ban kezdte az új életet. Én Sopronban kezdtem, ahol Elhatároztam, a nagyfeszültségű berendezés mellé gyorsítóberendezést építek. Ez mégiscsak elektrotechnikai, mérnöki probléma.  Elkészült a gyorsító, felkészültünk arra, hogy Magyarországon először részecskegyorsítást hajtsunk végre. Megkaptam érte 1952-ben a Kossuth-díjat.”
 Ma ez a készülék a BME Pázmány Péter sétányán kiállítva megtekinthető.
 
 
 
„Rövidesen a Budapesti Műszaki Egyetem Elméleti Villamosságtan Tanszékének vezetője és a Központi Fizikai Kutatóintézet Atomfizikai osztályának vezetője lettem. - folytatódik a visszaemlékezés.
 Szeretném elmondani, soha egyetlen pártnak nem voltam a tagja, semmiféle olyan szervezetbe nem akartam belépni, ami véleményemet, gondolataimat a legkisebb mértékben is megkötötte volna. A gondolati szabadságomat féltettem mindenféle béklyótól. Az önállóságomat féltettem. Bennem ugyanis nagy hűség- és kötelességérzés van: amit vállalok, azt mindenáron igyekszem véghezvinni. Hallgatólagos egyezséget kötöttünk a hatalommal, én minden erőmet megfeszítve végzem a dolgom, ők pedig hagynak az utamon járni."
/Ezzel a habitussal mégis vállalta a részvételt 1956. okt. 23-án a Műegyetem Forradalmi Bizottságában és a KFKI-ben a forradalmi tanács elnökségét, – mert kollégái őt tartották méltónak és alkalmasnak. Feladatát, hazafiúi kötelességét éppúgy belső lelki parancsra teljesítette, mint a miniszterelnök nagybácsi 36 évvel korábban/
 

 
Ezzel magyarázhatók a vallomás következő mondatai,  no és a további alaposan derékbatört életút:
 „ A forradalom után bár hivatalosan soha nem kértek rá, lemondtam, munkatársaimnak írtam egy búcsúlevelet, és 1957. december 31-én végleg becsuktam magam mögött az ajtót a KFKI-ban.
 A KFKI-ból azzal a tudattal távoztam, hogy a Műegyetem Elméleti Villamosságtan tanszékének vezetői állása biztos háttér számomra. Rá kellett döbbennem, inog alattam az is. Nagyon reális, logikus kérdést tettek fel a kinti erők. Aki politikai okok miatt nem vezethet egy kutatóintézetet, az vajon alkalmas-e arra, hogy a jövő értelmiségét, mérnökeit nevelje? Egyre fogyatkozó jégtáblán vívtam a magam harcát, most már mindössze azért, hogy pedagógus maradhassak, megoszthassam tanítványaimmal a tudást, nap mint nap láthassam az érdeklődő gyermektekinteteket. A mélypont az volt, amikor letiltották idehaza egyik könyvemet, külföldön pedig lépéseket tettek könyvem idegennyelvű kiadásának megakadályozására. Csodaszámba ment, hogy végül is nem merültem el végleg. Hallgatóim kiállásának köszönhettem életben maradásomat, valamint annak, hogy akkor már Moszkvában jól ismerték, hiszen oroszul is olvashatták és nagyra értékelték az Elméleti Villamosságtan című munkámat. Tankönyvként használták.
Így jutottam el oda, hogy ismét „önszántamból” 1970. december 31-én az Elméleti Villamosságtan Tanszék ajtajáról lecsavaroztam a névtáblámat, és hogy a folyamatot irreverzibilisnek tartom, az üveglapot leejtettem a kőre.”
 
 A konszolidálódott és „örökre berendezkedett” bolsevik hatalom ugyanis nem bocsájtott meg a tudós-fizikusnak. Tüntelőleg mellőzték,  hatalmas tudására, felkészültségére a magyar műszaki életben nem volt szükség.
Viszont ennek a korszaknak köszönhetjük A fizika kultúrtörténete című nagyhatású, széles körben ismert és azóta már elismert, több nyelven megjelent munkáját. A világhírű tudós számára az ELTE maradt a menedék, ahol a leendő fizikatanároknak tarhatott előadásokat.
 

 
Az ELTÉ-n tartott előadásain a terem zsúfolásig megtelt minden alkalommal. Átjártak Hozzá a Műegyetemről is.
A hallgatók, a tanítványok szeretete kárpótolta, Németh László és családjának a barátsága pedig a társaságot is jelentette továbbra is. Felesége, Zsuzsa asszony, francia-spanyol szakos tanárnőként nevelte két fiukat, Tamást és Károlyt - a később Charles Simonyiként világhírűvé vált tudóst-, és szorgosan gépelte a férje tudományos munkáit.
 

 

A tudományos elismerések - az egyetlen 1952-es Kossuth-díjtól eltekintve - csak a rendszerváltoztatás után találták meg.
2001. október 9-én bekövetkezett haláláig megkapta a Magyar Örökség Díjat, valamint az Akadémia Nagydíját.
 
Tudását, a Simonyi családból hozott szívós elszántságot és nem utolsó sorban az elődök iránti mélységes tiszteletet viszik tovább fiai, Tamás és
 

Charles Simonyi.

 
A Seattle-ben élő zseni, akinek újításai milliárdokat érnek, akinek az Excel, a Word köszönhető, aki az űrből már kétszer látta a Földet, nos, ő az idősebb Simonyi fiú. Nyitott, készséges, szimpatikus. Károlyként – és nem Charlesként – mutatkozik be, akcentus nélkül beszéli a magyar nyelvet, pedig tizenhét évesen, 1966-ban indult meghódítani a világot.
„Tizenöt éves koromtól arra készültem, hogy elmegyek. Szabad akartam lenni, itt túl sok volt a szabály. Egyszer odaálltam édesapám elé, és azt kértem a születésnapomra, hogy ne kelljen gimnáziumba járni. Ő meglepődött, és azt kérdezte, fiam, te nem akarsz tanulni? De, csak nem így, válaszoltam. Gondolkodott, majd végül azt mondta: két módja van a gimnázium elkerülésének, a fogyatékosság vagy a tehetség, és ha ez utóbbi vonatkozik rád, akkor magántanuló leszel. Próbáljuk meg a programozást tehetségként beállítani! Magántanulóként egy év alatt két év anyagából vizsgáztam, mindent angolul olvastam, és tizenhét évesen leérettségiztem. Így hivatalosan, útlevéllel hagyhattam el az országot. Kiengedtek, mert kiskorúként még besorozni sem tudtak. Édesanyám sírt, de édesapám megértette, ez az én életem, és biztatott. Egyedül mentem Ferihegyre, hatvanhat július tizenhetedikén vasárnap, és a család tudta, hogy nem fogok visszatérni. A szüleim, édesapám soha nem akart elmenni innen, pedig ötvenhatban lett volna rá lehetőség. A keménységére jellemző, hogy a KFKI-tól 1957-ben elbúcsúzott, mellőzték a Műegyetemen, de ő soha nem panaszkodott, akkor sem, mikor nagyon rosszul mentek a dolgai.
 Gyakran eszembe jut, milyen volt ő, és néha szeretnék a nyomában járni, de ha mondjuk, apaként rá akarnék hasonlítani, nagy cipőbe lépnék… Szeretetben, szabadságban, de következetes szigorral nevelt. Kijelölte a viselkedés határait, amit ha átléptünk, azonnal szóvá tette.
Kiváló pedagógus volt, a család Google-ja! Mindent tudott. Rámutatott a könyvtárára, és azt mondta: "a dolgoknak legalább öt helyen – három magyar szerzőnél és két idegen nyelven – kell utánanézni, a biztos válaszért. Az internet korában, egy számítógép-fejlesztőtől furcsa lehet ezt hallani, de én ma is így nézek utána mindennek. A számítógép okos, de csak azt tudja, amit az emberek beletesznek, és ez nem mindig jó szándékú” – mondja ezt Charles Simonyi, a Word és az Excel megalkotója, az a kutató, aki kétszer is  látta a Földet az űrből, rajta szülőhazáját, Magyarországot - fölötte elhaladva magyarul köszöntött minden magyart -, aki bár több, mint ötven éve  nem itthon él, de magyarnak vallja magát.
 
 
Három generáció a Simonyi családból, akiket nem csupán a név és a családi kapocs köt össze, hanem a Székely János-i mércének való  maximális megfelelés:  „a vállalt élet méltósága”.
 
/Staar Gyula nyomán szerkesztette: ZE/