Élmények és tűnődések

Luther után 500 esztendővel…

Már régen nem vagyok fővárosi lakos, de ha úgy hozza a Sors, hogy Budapestre visz valamilyen feladat - és eljutok a Belvárosba is -, ki nem hagyhatom, hogy meglátogassam a számomra oly kedves Belvárosi Főplébánia Templomot.

Valamikor - több, mint 40 esztendeje - a szomszédságában lévő Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának voltam a hallgatója. Azaz öt éven át minden áldott nap a templom mellett mentem el oda- és visszafelé. Figyeltem a szépülését, aggódtam egy-egy felújításakor - valahogy úgy éreztem, ez az én templomom.

Nem állítom, hogy naponta bementem volna, de egy-egy fohászt minden alakalommal elmormoltam az ódon kapubejárat előtt. Keresztény hitem őszinteségével vallhatom, hogy minden vizsgám előtt ebbe a templomba vezetett az utam, hogy az oldalhajó Mária-oltáránál elmondjam a magam által megfogalmazott segítségkérésemet. Ez hozzátartozott a kollokviumok és szigorlatok rendjéhez. A Templom áhítatos csendje, a szó legnemesebb értelmében vett ISTEN HÁZA nyugalmat, lelki békét, a vizsgán pedig sikert, eredményt hozott az öt esztendőn át, aztán később még a doktori megmérettetésemkor is. Mert hol is kezdhettem volna akkor is az utamat? A Templom bátorítást és erőt adott minden időben, minden alkalommal.

Azt is el kell mondanom, hogy a vizsgák után is betértem, megköszönni az Úr segítségét, közbenjárását. Bizonyos voltam benne, hogy Nélküle nem ment volna.

Így hittem én ezt a 60-as, 70-es évek derekán, amikor még nem volt olyan egyértelmű a templomba járás.

Teltek az évek, elkerültem Budapestről, de mint jeleztem, ha a Belvárosban jártam, ebbe a Templomba és a hajdani Alma Materembe éveken át bejártam. Meglátogattam az Úristent - mindig volt megköszönnivaló -, igaz csak olyan egyszerűséggel, mint az az idős székely ember, aki akkor ment be a templomba, amikor nem volt ott más emberi lény. Megállt, levette a süvegét, és ennyit mondott: ”Uram, itt van Simon.”. Valahogy így jártam én is éveken át felnőttként ebbe a szentélybe 2017 májusáig.

***

Előtte aggodalmaskodva néztem a felújítási munkákat, és most örömmel láttam, hogy elkészültek; nyitva az oly kedves ISTEN HÁZA.

Az első rossz jel az volt, hogy a bejárati nagyajtó zárva, és egy jellegtelen, kézzel írt fecni közölte: „Bejárat az oldalajtón”.

Megszokott léptekkel közeledtem, hisz diákkoromban az volt számomra a kijárat, az Egyetemhez közeli lépcsősor mellett.

Az ajtót megnyitva egy papi civilbe öltözött egyházfi nagyon határozottan az utamat állta - mint egy templomi biztonsági őr. ”Jól van…” - futott át a gondolat bennem, őrzik a szépen felújított templomot. Ám a megdöbbenéstől szólni alig tudtam, amikor csak intett a kezével egy sebtében összetákolt - oda nem illő - pénztárfülke felé. Az abban üldögélő idős hölgy ridegen közölte: 1000.- Ft a belépő jegy.

Pár pillanat kellett, amíg mondandómat össze tudtam szedni a papi civilben mellettem álló „őrnek” és a „pénztárosnak”, hogy én ennek a templomnak minden szegletét, szépen festett freskóit, faragásainak hajlatát ismerem, szinte betéve tudom, hisz' úgy negyven esztendővel ezelőtt öt éven át nagyon sokszor itt kaptam lelki menedéket. Én ide szinte hazajárok, s most is „csak” a fohászomat, a köszönetemet szeretném pár meghitt percben az Úristennel megosztani az oly jól megszokott oldalhajóban lévő már-már „magánoltáromnál”.

Rideg elutasítás volt a válasz. Fizetek, és akkor nézelődhetek, ameddig akarok, de „csak” imádkozni sem lehet ingyen bemenni!

(Megjegyzem, a perselybe, ha nem is a kért/követelt összeget, de a felét betettem volna, mint minden más alkalommal, amióta jövedelmem van…)

***

A következő lesújtó ”élmény” pár méterrel arrébb, a hajdani Alma Materem bejáratánál ért. Tudtuk mi azt annak idején is, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karának épülete hajdan a piaristáké volt. Tudtuk, hogy az Egyetemi Színpad, ahol az Egyetem polgárává fogadott a dékán bennünket, valójában a Piarista Kápolna befalazva és lefüggönyözve. Mint ahogy azzal is tisztában voltunk, hogy a Pázmány Péter Királyi Tudományegyetem volt az ELTE a jogelődje, amire igazán büszkék is voltunk.

Mint említettem, miután tanulmányaimat befejeztem, ha a fővárosban jártam, szerét ejtettem, hogy bemenjek a tekintélyes, tiszteletet parancsoló épületbe, ahol tudományt, emberséget és tartást kaptam kedves professzoraimtól. Nagy Miklós, Czine Mihály tanár urak, de még a zordnak vélt Szabad György professzor úr is szívesen láttak évek múltán is egy-egy beszélgetésre az ódon falak között. Ekkor már, mint „majdnem kollégák” beszélhettük meg az élet nagy dolgait is az ilyen alkalmakkor.

Az idő bizony elszállt, a professzoraim már az égi katedrán hirdetik soha el nem fogyó tudományukat.

Azt is tudtam, hogy az épületet visszakapta jogos tulajdonosa, a piarista rend, most annak iskolájában tanulhatnak az arra érdemes mai fiatalok. Hitem szerint kezd helyreállni az erkölcsi világrend, mindenki visszakapja, ami az övé volt. Így van ez rendjén.

Ennek ismeretében azért szerettem volna a sokat látott falak között kicsit szétnézni, egy kis hajdanvolt „egyetemi levegőt" szippantani.

A fényesre koptatott hatalmas rézkilincset alig nyomtam le, amikor itt is elém állt, a templomihoz megszólalásig hasonló „egyházi őr” - csak fiatalabb kiadásban, de szintén papi civilben.

Nem túl megértő tekintettel végighallgatta a kérésemet - az említett professzor nevekre meg sem rebbent a szeme -, de sugárzott belőle valami taszító megvetés velem szemben.

Végül is megértettem ostoba ellenszenvét, amikor megszólalt, aminek a summája az volt: ha én a hatvanas, hetvenes években idejártam Egyetemre, akkor én a régi, kommunista (Kádár)-rendszer kiszolgálója voltam, mert ide csak azok járhattak, és csak azok a tanárok tanítottak itt. Így szó sem lehet, hogy most ide betegyem a lábamat...

Pedagógus vagyok, de úgy éreztem, ennek a kapuba beültetett semmilyen tekintetű fiatalembernek nem tartok történelemórát, és szó nélkül kifordultam a számomra egykor oly kedves épület ajtaján.

***

A Váci utcán a májusi napsütésben is rosszkedvűen sétálva próbáltam magyarázatot, mentséget keresni „a templomi és az iskolai élményemre”. (Bár legalább harminc éve tudom Székely Jánostól, a marosvásárhelyi író-filozófustól, hogy valójában „ott van szükség mentségre, ahol nincs mentség.”)

Bevallom, nem is találtam a templomhoz és az egykori egyetemhez is méltó felmentést a megtapasztalt "ügyintézésre", így Krisztust követni próbáló emberként csak a bibliai idézet, a jézusi mondat csengett a fülemben:

„Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek!”

Ám nem sokkal később, amikor eszembe jutott egy kedves, régi jó emberem, aki elmondta, hogy Debrecenben, a Nagytemplomban szinte ugyanígy járt, eltűnődtem:

A reformáció elindításának 500. évfordulója alkalmából talán itt lenne az ideje egy új Luther színrelépésének…

/ZE/