"A valódi esély az, ha az egyén a tehetségének és a szorgalmának megfelelő szinten kap lehetőségeket."

KLINGHAMMER ISTVÁN* GONDOLATAI

FELSŐOKTATÁSUNK HELYZETÉRŐL

 
– Hogyan látja a jelenlegi felsőoktatást?

– A rendszerváltás előtt nagyon szét volt szabdalva a magyar felsőoktatás – még az irányítás tekintetében is, mert az egyes szakegyetemek szakminisztériumokhoz tartoztak, ez azonban nem volt kellően egységes. Több ötlet is született 2000 körül arra vonatkozóan, hogy az egyetemeket a hatékonyabb működtetés érdekében összevonják. Budapesten is létrejöhetett volna egy tudományegyetem, ami a volt Pázmány-örökségen – Semmelweis Egyetem, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem – alakulhatott volna meg. Mindegyik megtarthatta volna az önállóságát, úgy, hogy külön területeket oktat, de az intézmény maga egységes. Egy nagyobb egyetem a külföld felé is jobban néz ki, azonban pont ezzel ellentétes mozgás vette kezdetét: önálló lett például a Testnevelési Egyetem és az Állatorvos-tudományi Egyetem.

– Mi az oka ezeknek a változásoknak?

– Korábban az elemi iskolától az egyetemig minden oktatási intézmény a kultuszminisztériumhoz tartozott, de látható, hogy 1945, de 1990 után is mennyire változott az oktatásra vonatkozó politikai koncepció. A mi generációnk ismerte Trockij idézetét, hogy „permanens forradalomban” élünk: tulajdonképpen ezek a mozgások igazak az oktatáspolitikára is. Ez részben az egyetemi életből adódik, hiszen mindenki keresi a helyét valamilyen módon. Nagyon hiányzik viszont a központi hatalom – és most ezalatt nem központosítást értek –, hiányzik egy koncepció, amire az intézkedések föl vannak fűzve. Ez a „fölfűzés” azonban kiérlelt, megfontolt tudást igényel, nem jó három-öt évente improvizálni.

– Milyen feltételek kellenének a hosszú távú koncepció előkészítő munkájához?

– Amióta az egyetemek léteznek, mindig van változás a életükben, ahogyan a „boldogabb történetű államok” példáján is jól látjuk. Ez nem olyan, hogy egyszer elkészült, és azután megmerevedik. Ahogyan a tudomány halad, fejlődik, változik, és új tudományágak születnek, ez visszahat az intézményrendszerre is. A működtetést átgondoltabb szerkezetben kell megalkotni.

– Milyennek tartaná a jól átgondolt szerkezetet?

– A felsőoktatás történetileg „piramis alakú”, ezt a piramist szerettem volna magam is korszerűsítve megvalósítani. A piramis legalsó rétegét az úgynevezett „közösségi főiskolák” jelentenék, amelyek kétéves, diplomát nem adó képzés során tudnák fölkészíteni a diákjaikat mindarra, amit a saját lakhelyükön majd hasznosítani tudnak: helyi konzervgyárban, malomban, vágóhídon művezetőként, vagy hivatalokban, postán, bankfiókokban ügyintézőként. Efölött lenne kétféle főiskolai típus. Az egyik olyan, ami általános műveltséget ad – ezzel több helyen el lehet helyezkedni –, míg a másik a szakfőiskola lenne, ami már diplomát adna valamilyen szakterületen. Ezek a főiskolák képeznék a legtöbb embert, ez működtethetné az országot, és a legkorszerűbb szakismeretet adná a diákok kezébe. A közösségi főiskolákat az ország különböző pontján nagyobb szervezés nélkül el lehetne helyezni. A főiskola viszont nagyobb területi vonzáskörzettel rendelkezne. A főiskolák fölött lennének a szakegyetemek – például a műszaki, agrár –, és a piramis csúcsán helyezkednének el a tudományegyetemek. A piramis szintjei között persze lenne átjárás: ha egy hallgató jól teljesít, akkor lehetősége van följebb lépni, és a korábbi teljesítményét beszámítanák a magasabb szinten.

– Mi akadályozta meg, hogy ez a rendszer kiépüljön?

– A mostani helyzet nem piramisra, inkább egy hasábra vagy kockára hasonlít: mindegyik egyetem oktat szinte minden szinten. Ezzel párhuzamosan a rendszerváltás után leépült a szakképzés, amihez a privatizáció is hozzájárult. Mostanra vált világossá, hogy ma Magyarországon szakemberhiány van, és az érintettek a politikát kezdték el gyötörni, hogy az állam állítsa vissza a szakképzést. Csakhogy közben a képzési kínálat megváltozott: elterjedtek a „tücsökszakok”, ahol a hallgatók két-három év után arra jöttek rá, hogy a társadalom tulajdonképpen csak a munkaerejüket igényli, de az elsajátított ismereteket nem. Ezek a diplomások a legkülönbözőbb helyeken helyezkedtek el, miközben hiányoztak a szakmunkások, és amikor ez a hiány már égetővé vált, inkább gyorsan rendezték a kérdést, és kialakították a piramis helyett a duális képzést: vagyis az egyszerre intézményes és céges képzést. A szakmunkásképzésben persze nagyon jó, ha a hallgató cégnél is és a felsőoktatásban is tanul. A tudomány viszont olyan gyorsan változik, hogy ha három év múlva lesz egy technológiai váltás, akkor ezek a gyerekek „szárazon maradnak”, mert nincs meg az a konvertálható alaptudásuk, amit gyorsan át tudnának alakítani. A multik pedig ezen a ponton inkább a következő pályakezdő generációhoz nyúlnak majd.

– Mi a helyzet az egyetemekkel, nincs felelősségük egy diploma piacképességében?

– Az egyetemnek az a feladata, hogy ne konkrét esetekre, napi piaci igényre alkalmazható szaktudást adjon, hanem megtanítsa a hallgatókat a tudományban, az ismeretlenben történő tájékozódásra. Ehhez viszont kevesebb, de motivált, tanulni vágyó hallgatóra van szükség. Egyetemre azoknak kell menniük, akik tehetségesek és elkötelezettek. A felsőoktatásban teljesítményelv van, nem demokrácia, és ezzel nem nézek le senkit, hiszen az esélyt mindenkinek meg kell adni. Tudomásul kell venni azonban, hogy a valódi esély az, ha az egyén a tehetségének és a szorgalmának megfelelő szinten kap lehetőségeket.

– Van-e vajon ma presztízsük a szakmáknak?

– A „demokratizálódás” nagyon összekevert mindent, rengeteg jó szándékú családot is megtévesztett: ha én nem tanultam, gondolta a szülő, akkor legalább a gyerekem tanuljon, és menjen egyetemre. Az 1990-es években teljesen leépült a magyar szakmunkásképzés morálisan is. Ezt már nagyon nehéz visszaállítani, és most a probléma gyors orvoslására van szükség, de hosszú távon ez a helyzet csak a piramis típusú képzéssel orvosolható. Ezekben az években az emberek megtévesztették, és ez a politika felelőssége.

– Hol helyezkedne el ebben a piramis alakú rendszerben a tanár­képzés?

– A tanárképzés egyetemi szint lenne, a tanítóképzés viszont szakfőiskolai. A tanítói hivatáshoz különleges érzék, egy lelki alkat szükséges: tanítónak születni kell. Az 1960-as és 1970-es években volt egy nagy mélyrepülés, amikor főiskolákra került a tanárképzés nagy része, és könnyű volt bekerülni a tanárszakokra. Aki nem tudta, mihez kezdjen magával, elment tanárnak, és fölvették, pedig talán nem is volt hozzá elhivatottsága. Rektori tevékenységem egyik első küldetése volt, hogy a főiskolai tanárképzést szüntessük meg az ELTE-n, mert a tanári végzettség hivatás. Nincs főiskolai és egyetemi végzettségű tanár, hiszen a pedagógiai-pszichológiai repertoár és az adott tudományterület is ugyanaz.

– Megvannak az oktatói feltételek ehhez a piramis típusú képzési struktúrához? El lehet képzelni ebben egy életpályamodellt?

– Jónak kell lennie az alapképzésnek, és innen kell elkezdeni szakosodni. A diploma az csak fölkészít valamire, tehát elindít, és nem célba juttat. A diploma megszerzése után a diplomásra van bízva, hogy hová jut el: ha nem képzi magát, és nem halad előre, akkor egy idő után lemarad, mert azok, akik utána jönnek és szorgalmasabbak, beérik őt. Aki ilyen helyzetbe kerül, könnyen megkeseredett lesz, és mindenki mást okol a sikertelenségéért, csak épp saját magát nem. A piramis tetején el kell várni mindenkitől, hogy haladjon, mert az egyetem csak föltette egy útra. Ha nem halad, azzal sincs baj, csak akkor tudni kell, hogy ez rajta múlt. Az egyén felelőssége az előrejutásban nagyon nagy. Sok embernek megnyugtató, hogy mindenért mást szidhat, de ez szamárság. A hozzáállásbeli különbségeket nagyon jól le lehet mérni az érettségi találkozókon is: az egykori jó tanulók például mire vitték egyéni szorgalomból és tehetségből. Elfogadom, hogy az élethez negyven százalékban szerencse is kell, de a maradék hatvan rajtunk múlik: ahhoz, hogy valaki be tudjon lépni, amikor kinyílik egy ajtó, ahhoz ott kell lennie az ajtónál. És olyan sincs, hogy az ajtó nem nyílik ki, mert a tehetség mindig utat tör magának, legfeljebb van, akinek öt év kell hozzá, van, akinek tizenöt, van, akinek húsz.

– Hogyan kapcsolódhat ehhez az egykor nagy vihart kavart kockás inges kérdés?

– Naponta látni a sok háborgó embert, aki mást hibáztat a saját mulasztásai helyett. Néha az az érzésem, hogy ezek nem is néznek tükörbe: aztán rájöttem, hogy tükörbe néznek, csak nem zavarja őket az, amit ott látnak. A helyes, kulturált viselkedés eltanulása a kisiskolában kezdődik, ezért egy tanítónak hatalmas felelőssége van. 
A szülőt és a gyereket nem kell arra biztatni, hogy menjen gimnáziumba, ha a gyerek nem oda való. Ragyogó szakember lehet belőle egy más területen, és kiegyensúlyozott, boldog emberré válhat. A tanár felelőssége, akinek lelke és pedagógiája van, hogy megtalálja, mihez van a gyereknek affinitása, és a szülőt arra terelgesse, ami a gyereknek jó.

– Milyennek látja a magyar felsőoktatás külföldi kapcsolatait?

– Nem lehet mondani, hogy óriási gond van a magyar felsőoktatással. Az egyetemközi kapcsolatok nagyon jók, a Stipendium Hungaricum ösztöndíjban ötvenhárom egyetemmel van megállapodása Magyarországnak, ugyanakkor Erasmus-programmal is sokan jönnek hazánkba, vagy mennek hallgatóink külföldre. Ha csak a saját pici tanszékünket, a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszéket nézzük, ami tíz-húsz hallgatót képez évente: ötvenhat külföldi hallgató jön ide éves szinten, vannak közös doktori programok nagy nyugat-európai egyetemekkel, és élénk a szellemi együttműködés. A 2017-es tanév angol nyelvű térképész képzés felvételijére például harminckét külföldi diák jelentkezett.

– Mit gondol a Közép-európai Egyetem körüli nagy felhördülésről?

– Kiábrándítónak tartom. Az biztos, hogy a külföldi egyetemekre a magyar felsőoktatásnak szüksége van, gondoljunk csak a számos cserekapcsolatra. Az 1990-es évek eleje óta ismerem a Közép-európai Egyetemet, ez egy magyar egyetem, ahol a hallgatók nyolcvan százaléka külföldi, és az oktatói gárda ötven-hatvan százaléka is külföldi. Ők akkreditálva vannak Magyarországon, semmi kifogás nincs ellenük, egyetemként működnek, még akkor is, ha nincs alapképzésük, csak mester- és doktori képzésük. Az is tény ugyanakkor, hogy „keskeny nyomtávú” egyetem, mert csak társadalomtudományi, politikatudományi, közgazdasági és jogi képzése van, és az is tény, hogy míg a térképészet vagy a biológia ideológia-független, addig a Közép-európai Egyetemen oktatott tárgyak ideológiaorientáltak: szemléletet is adnak. Majd ha a nagy zuhatag után lemegy a víz, akkor érdemes megnézni, hogy mi maradt a valódi problémából, és mi lesz a többi huszonhét felsőoktatási intézménnyel, ami érintett most ebben az ügyben.

– Ha a Soros-egyetem ideologikus, akkor mi a helyzet a társadalmi nemek tanulmánya mesterszakkal?

– A Magyar Akkreditációs Bizottság évekkel ezelőtt akkreditálta ezt a szakot, bár ez még csak a szak létrehozására vonatkozott, nem a szak elindítására. Meglepődtem, hogy ezzel diplomát adó témaként lehet foglalkozni, önálló szakhoz kevésnek tartom. Belefér persze a politológiába, a szociológiába vagy a történelembe ilyen témájú kurzus meghirdetése, nem tudom elképzelni, hogy egy egész szakon csak ilyen jellegű órákat hallgassanak. Mi értelme van ennek? És aki ezt a szakot fölveszi, az mit gondolt, mihez kezd majd vele? Sajnálom egy kicsit őket, mert senki sem tudja, hol fognak elhelyezkedni. Ha nincs szociológiai, pszichológiai, politológiai, történelmi tudásuk, akkor mihez kötik ezt a genderelméletet, amiből lediplomáznak? Egy dolog van még: nem kell minden ellen fölvenni a kesztyűt. Verébre ne lőjünk ágyúval. Ez a gendertéma ilyen: nem kell központi kérdést csinálni belőle, a helyén kell kezelni. Ez nem szak és nem tudomány. Csak jól lehet róla beszélgetni délutánokon keresztül.

– A minap fővédnöke volt egy etnikai térképészeti műhelyszemináriumnak, amit a Mika Sándor Egyesület szervezett az egyetemen. Hol tudná elhelyezni a magyar oktatásban az ilyen rendezvényeket?

– Nagyon becsületes dolognak tartom, hogy egy szakmai közösségben összeadódnak a kutatási területek, és hogy szeánszokat, szakmai rendezvényeket, kollokviumokat rendeznek. Ezen a műhelyszemináriumokon régi térképekről volt szó. A régi térkép már önmagában is érdekes, de érdekes abból a szempontból is, hogy mindig egy adott kornak az ismeretanyagát tükrözi a lehető legszélesebb körben – földrajzi, történeti, névanyagbeli – vonatkozásban. A földrajz térbeli történelem, a történelem időbeli földrajz. Ennek Magyarországon még gyakorlati haszna is van, mert napjaink árvízvédelme szinte nem is lehetséges a régi, százötven-kétszáz évvel ezelőtti vízrajzi térképek nélkül.

*   Klinghammer István 1959-ben érettségizett az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumában, majd felvették a Budapesti Műszaki Egyetemre. 1961-ben átment az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karára, ahol előbb 1965-ben szerzett tanári, majd 1966-ban térképész diplomát. 1967-ben védte meg egyetemi doktori disszertációját. 1969 és 1970 között a Bonni Egyetemen vett részt posztgraduális képzésen.

Tanári diplomájának megszerzése utána az egyetem Térképtudományi Tanszékének oktatója lett. 1971-től tanársegédként, 1980-tól docensként dolgozott. 1994-ben vette át egyetemi tanári kinevezését. 1984-ben a Természettudományi Kar dékánhelyettesévé választották, három évvel később a Térképtudományi Tanszék vezetője is lett. 1989-ben a kar dékánjává választották, ezt a tisztségét két évig viselte, majd 1994-ig ismét dékánhelyettes volt. 1997-ben az ELTE kutatás-tudományszervezési, 1998-ban általános rektorhelyettesévé választották. 2000-ben elfoglalta az egyetem rektori székét, tisztségét 2006-ig töltötte be. 2005-ben megválasztották a Magyar Rektori Konferencia elnöki posztjára, ekkor távozott az addigra már Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék vezetői tisztségéből. Rektorsága alatt ment végbe az ELTE lágymányosi épületegyüttesének teljes átadása, az integráció utáni új kari szerkezet létrehozása, illetve az egyetem átállítása az úgynevezett „Bologna-rendszerbe”. 1999 és 2002 között Széchenyi professzori ösztöndíjjal kutatott. 2013-ban a második Orbán-kormány felsőoktatásért felelős államtitkárává nevezték ki.

1978-ban védte meg a földrajztudományok kandidátusi, 1992-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Földrajzi I. és II. Tudományos Bizottságának lett tagja. 1994-ben habilitált. 2004-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2010-ben pedig rendes tagjává választották. 2000-ben a Leopoldina Német Természettudományos Akadémia felvette tagjai sorába. Emellett 1980-ban a Nemzetközi Térképészeti Társaság térképészképzési bizottságának tagja lett, itt 1999-ig tevékenykedett. 2000-ben a társaság tiszteletbeli tagjává választották. Ezen kívül a Geodéziai, Térképészeti és Távérzékelési Társaság alelnöke lett.

Kutatási területe a geoinformatika és a tematikus kartográfia. Kezdetben a térképábrázolás és a térképészet egyes alterületeinek kérdéseivel foglalkozott, elsősorban a tervezés és a tematikus térképekkel.

Magyarország számos tematikus térképét készítette el (ivóvízbázis, mélyfúrás stb.) A térkép modelltulajdonságára irányuló kutatásai eredményeként a digitális térképek modellértelmezését kettébontotta a tárgymodellek és a térképi modellek képzésére. Ennek keretében a modell két típusát határozta meg: a digitális tájmodellt, amely egy teljes topográfiai modell (digitális síkrajzi modellből és digitális domborzatmodellből áll) és a digitális szaktartalmi (azaz a tematikus) modellt. Kidolgozta a térképészeti közlésformák táblázatos gyűjteményét a tematikus modellek elkészítésére. Térképészettörténeti eredményei jelentősek. Több mint száznyolcvan tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője.[1] Műveit magyar, angol és német nyelven publikálja.

/Forrás: Vikipédia/