Székely János

A KAGYLÓ

Ez itt a tenger: népem otthona.

Itt lüktet, él a mélységek világa.

Ölelve fonja szívó csápjait

A vízhasábok híg talapzatára.

Sűrűbb, derengőbb itt a messzeség,

Iromba vággyal teljesek az álmok,

A hűvös ujjú áramlások és

A zölden izzó húsevő virágok.

Rugalmas orral túrnak a homokba

A kisírt szemű, félszeg kishalak,

Mert olykor-olykor ünnepi menettel

Hatalmas fényű rája nép halad,

S ha megrendül a fülledő világ,

Mert vad kéjekkel hempereg a felszín:

A mélység-járók szenzitív hada

Setétes odvat tágítván menekszik.

Ilyen világ ez! Porlandóbb a kő,

Telibb a bú és gazdagabb az élet.

Ilyen világ ez! Bolyhosabb az éj,

Ritkább a fény és rezdülőbb a lélek.

Ilyen világ ez! Lustább, súlyosabb

Az íves égbolt; minden maradandó

Itt lel tanyát, s a győzhetetlen rákkal,

Vagy más néven: a páncélos halállal

Itt vív, tusázik mindenegy halandó.

***

És hull, pörög a szférán túli harc

Sekély vizének százezernyi roncsa.

S vihar szűntével száz medúza-arc

Himbál elé, hogy titkukat kibontsa.

Nagy, ijedt szemmel bámulják körül

Az elesettek foszfor fényű csontját,

A horgonyt, amely végleg elmerült,

A tört árbocot, szárnyszegett vitorlát.

Csak én tárom a hulló roncs elé

Két karcolatlan, gyöngyházfényű szárnyam.

Csak én ölelem húsom eleven

Nagy fájdalmában azt, mit feltaláltam

A felszínből. Csak én búvok elő

Páncélzatomból, míg a lomha ráják,

A lágy medúzák, síró kishalak

Apróka, semmi életük vigyázzák.

Mert kagyló vagyok! Messzi viharok,

Viharzó vágyak legmélyébe látó.

Kagyló! A felszín hulló titkait,

S a mélység magvát egyaránt bezáró.

Lélek, ki nem vív végtelen csatát

A fűrészollós, győzhetetlen rákkal,

Ki mit sem kér, ki nem fél, nem tülekszik,

De fájdalmával héjába menekszik

Az őshalált is lebírván ezáltal.

Tán elbúhatnék kínjaim elől

A törhetetlen, gyöngyházfényű héjba,

A halál-harcot elfeledtető,

Nagy, kettős-öblű, éltető karéjba.

De tárulnom kell mégis. Hajt a vágy,

És fájni-vágyó, ritka büszkeségem,

S örök kínokban edzett életem

Örök törvények értelmében élem:

Hűvös héjamban, míg a kishalak

Szép, bánattalan életért esengnek,

De kitárulva, hogyha vészt hozó,

Nagy szférán túli fájdalmak peregnek,

Eléjük tárva húsom meztelen,

Szűz tisztaságú, illetetlen zöldjét,

Hogy megérleljem izzó kínjaim

A mélyebb szférák hibátlan gyümölcsét:

A gyöngyöt! Gyöngy, én kínjaim örök,

Opálos fényű, végtelen jutalma!

Titkos értelmű, ősi tisztaság,

Tökéletes kő, korhadatlan alma!

Éretted, ködös szépségeidért

Fájdalmas húsom mindig is kitárom,

Mert fájdalomban, kínban született

Minden egy álom, minden üzenet

És minden szépség széles e világon.

(1953)