Csoóri Sándor

KESERŰ, PÜNKÖSD ELŐTTI ÉNEK

Ha kimartak maguk közül,

hát kimartak;

nem sír utánam horpadt

vasvödör, se rövid szoknyás múzsa.

Magam kipróbált társként

nézek az égre újra.

Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.

A legyőzőim sorban

fönt a hegyeken járnak,

s várják a suhanó, tüzes

lángnyelveket fejük fölé:

a szentlélek-orchideákat.

Várják, hogy a hatalom után

övék legyen a

dicsőség is… Legyen! legyen!

visszhangozza bennem a szív:

e riadoztató, tihanyi sziklafal.

Hisz úgyse kell nekem

semmi, ami nem a magam

csodája már.

Rámosolygok egy döglött kő alól

kinőtt fűre, mint ahogy

boldog összeesküvők szeme villan össze,

s a mosolytól máris az vagyok

újra, aki régen egy csillagról

zuhant alá,

át a felhőkön, madarak

hullámzó, sötét kárpitján át

s úgy ért földet, mint az esők,

mint éjjel is sugárzó napdarab.

Járok, ődöngök kimartan közöttetek.

Hazátlanul

hazámban és csak Isten zöld

sétaterein hallom megszólalni

bátorítón a tücsköket. A legázolt

fűből zengik el nekem pünkösd

zsoltárait. Már-már a föld alól:

az Örök Por

országából. A tüzes nyelvek

helyett a holtakén. Halljátok,

micsoda zsibongás ébred,

s micsoda dohogások erősödnek?