PISA - A TORONY MAGASÁBÓL

Újabb időben a médiának köszönhetően szinte mindenki megismerte ezt a bűvös, már-már szitokként hallgatott kifejezést; nevezetesen a PISA-ról van szó. A médiát kihagyó és nem oktatási ember maximum a Pisában lévő híres ferdetoronyra gondolhat.

Nos, lássuk miről is zeng újabban az iskolához értő és a komoly iskolát alig látott emberek felháborodása! Mi is az PISA? Mi az, aminek rossz eredményéért mindenkit lehet okolni, csak éppen azokat nem, akik az oktatás résztvevői (az iskola, benne az igazgató, a tanár, a diák és a háttérben a szülő).

„A PISA (Programme for International Student Assessment) vizsgálat célja annak felmérése, hogy a közoktatás kereteit hamarosan elhagyó 15 éves tanulók milyen mértékben rendelkeznek azokkal az alapvető ismeretekkel, amelyek a mindennapi életben való boldoguláshoz, a továbbtanuláshoz vagy a munkába álláshoz szükségesek.”

A 90-es években találták ki a „ráérő oktatáskutatók”, hazánk 1996-óta tagja az OECD által szervezett mérésnek, amelyet 2000-ben készítettek először, azóta három évenként kerül sor erre a bizonyos központi mérésre, amiből aztán a legkülönbözőbb következtetéseket lehet levonni. Tény, hogy a szövegértést és az alkalmazható matematikai képességeket, azaz kompetenciákat mérő feladatsor megoldásában hazánk középiskolás korú diákjai a vizsgált 72 országból az utolsó harmadba kerültek.

Pedagógiai divat manapság hazánkban is a digitális oktatás előnyeire hivatkozni, de ifjúságunk ezen a területen sem teljesített jól. Hiába a számtalan digitális tábla , a klaviatúrás kütyük sokasága, a diákok 80%-a nem a tanulás eszközeit látja ezekben a technikai vívmányokban. Bizonyítja ezt egy másik PISA teszt, ahol 34 ország diákjainak az informatikai készségeit vizsgálták, ahol a mi 16 éves tanulóink a 30. helyre kerültek. 

Külön cikket megérne a kompetenciaalapú oktatás, ami mára divatossá lett. Azt azonban szögezzük le, a tények megtanítása nélkül, a tanítást nem nevezhetjük oktatásnak. Az iskola nem arra való, hogy ott jól érezzék magukat a diákok, hanem az életre felkészítő ismeretek átadására, ami bizony komoly munka. Amióta világ a világ semmiből nem lett semmi, még kompetencia sem! Ugyanis csak azt tudjuk alkalmazni, amit egyszer megtanultunk, begyakoroltunk.

E kitérő után nézzük, mi lehet az oka a mi gyerekeink viszonylagosan elkeserítő szereplésének még ebben a „ferdetoronyhoz” erősen hajazó felmérésben!

Egy bizonyos, az elmúlt 16 év alatt azoknak az országoknak a diákjai teljesítettek jól, ahol központilag szabályozott szigorú rend szerint a maximális tudásanyag elsajátíttatása az iskola feladata. Amióta mérés létezik, az ázsiai országok diákjai teljesítenek kimagaslóan, azaz Szingapur(*) és Japán, (ez utóbbinak  oktatási rendszeréről önálló cikk olvasható ezen számunkban.), ahol sem a társadalom, sem az oktatás nem a megengedő liberális elvekre épül. Európában Finnország és az észtek vezetnek, ahol szintén komoly munkának fogják fel az oktatást, a tanulást.

Míg a tudomány az elmúlt századokban hazánkban hatalmas léptekben fejlődött, gondoljunk csak az ipari forradalom óta eltelt időre, az utolsó 50 évről nem is beszélve, az oktatás minősége nem hogy meghaladta volna, de meg sem közelíti Comenius, Apáczai Csere János vagy Pázmány Péter skoláinak színvonalát!

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan érhető el a teljesítményképes tudás átadása, azaz hazánkban ez miért romlik a felmérés szerint, meg kell vizsgálnunk a mindenkori társadalmi hátteret/elvárásokat, az ebből fakadó szülői magatartást, a mindenkori diákok motivációit, és nem utolsó sorban a tanárok, a „képzők” értékét! Sőt a „képzők képzőjénél”, az egyetemeknél, főiskoláknál célszerű a gyökereket megnézni!

A kiinduló okot a „képzők képzőjének” sokaságában és értékvesztésében látom. Az, hogy hazánkban legalább 50 helyen lehet valamiféle tanári diplomát szerezni, dicséretes is lehetne. De micsoda különbség van a diplomát adó intézmények között! Tudatosan írom az általam nem szeretett „intézmény” szót, mert az universitas lenne a helytálló, ha a jövő nemzedék tanárainak képzéséről van szó. Legdrágább kincsünk - a gyermekeink - tanítását, a jövőjüket és ezzel a mi jövőnket nem a legigényesebben oktató felsőfokú intézményekben jól/rosszul végzett emberekre bízzuk. Lenne csak 5 valódi tanárképző universitas, ahol a tudomány legkiválóbbjai adnák át ismereteiket azoknak a komoly felvételi vizsgán megfelelt, hivatásukra szorgalmasan készülő hallgatóknak, akik idővel maguk is tudós tanárok lesznek. Olyan universitasok, ahol Szabad György, Klinghammer István, Simonyi Károly, Czine Mihály, Nagy Károly - csak a legkiválóbbakat említem - kvalitású professzorok tudományával felvértezett középiskolai tanárok kezdik meg az ifjúság oktatását.

A középiskolai tanár 80-100-150 esztendővel ezelőtt megbecsült, tiszteletreméltó, tudós értelmiséginek számított. (Arany János idejében Nagykörösön tanított a fél Akadémia!)

Hol vannak ma a tudós tanárok?

Rátz László tanár úr a Fasori Evangélikus Gimnáziumból, aki a tehetséges tanítványait szombat délutánonként tejeskávés matematikai problémákat megoldó beszélgetésre várta az otthonába. Példának okáért - azonos időben - Wigner Jenőt és Neumann Jánost, akik akkor még csak 10-12 éves gimnazisták voltak, és mellékesen egymástól is sokat tanultak, de főképp a matematikatanáruktól. Nem csupán a tudományt, de emberi tartást is.

De sem időben, sem térben nem kell ilyen messzire néznünk. Személyesen nem volt alkalmam ismerni az Irinyi János Vegyipari Technikum első igazgatóját, Lini Istvánt (újságunkban méltó cikkben emlékezünk az iskola alapításának 60. évfordulója alkalmából), de pedagógiai munkáját igen, ami példa és segítség volt számomra kezdő iskolaigazgatóként. Tantestülete „a végeken” is tudós tanárokból állt, akik akár Széchenyi-díjas akadémikus tudósokat és jó szakembereket neveltek.

Manapság egy kis ügyeskedéssel, átképzéssel, pedagógiát és tudományt egyáltalán nem tartalmazó tanfolyamok kreditpontjaival akár szakvizsgázott tanár is lehet egy alapdiplomával rendelkező, egyébként rendes ember. Csak éppen nem tanári habitussal született. Nincs felmérésem, csak tapasztalatom: a nagyobbik rész „megélhetési pedagógus”, akik messze nem élményként élik meg a hivatásukat, sokkal inkább valamiféle kereszthordozásnak érzik azt. Vajon mennyire lehet eredményes és motiváló - a diák számára érdekes - az ilyen oktatás?

A mai hazai középiskolák jelentős része sajnos ebben a tükörben láthatná magát, ha őszintén belenézne a tanítványok szemébe.

Ezért azonban a társadalom a felelős, amely engedve a gyengébb ellenállás szirénszavának, az „egyéniség kiteljesítése” jelszóval fellazította a maradinak tartott poroszos, de hatékony rendet. (Ismételten felhívom a figyelmet a japán iskolarendszerről szóló cikkre).

A jóléti–fogyasztói társadalmat irreális léptékkel közelítve az úton elveszítettük - globális szinten - az alapvető értékeinket, a tudás igényét, a munka megbecsülésének követelményét, de még a becsület és a tisztesség belső lelki parancsát is. Ráadásul úgy, hogy észre sem vette a legtöbb embertársunk, sőt nem is hiányzanak életéből ezek a hajdani – még az ősi paraszti társadalomban is keményen élő - értékek.

Fél évszázada még a segédmunkás szülő is azt akarta, hogy a gyermeke tanult ember legyen. Ma azt akarja, hogy jól keressen. Óriási morális különbség! A mai középiskolák diákjainak zöme sem valamivé szeretne lenni. Nem jó orvos, mérnök, tanár vagy cipész, cukrász szeretne lenni, hanem minél több pénzt szeretne keresni.

Tény, hogy a mindenkori társadalom értékét a kiművelt emberfők adják, erre törekedett Széchenyi István is. De azt is ki kell mondanunk - kerülve a ma oly divatos „piszi” beszédet -, hogy egyetlen társadalom sem képes arra, hogy minden tagját azonos szinten „kiművelje”, a tudomány világába integrálja. El kell fogadnunk, hogy sokfélék vagyunk, nem rendelkezünk azonos adottságokkal, mint ahogy a hajunk, szemünk színe sem egyforma. Tehát ne érezzük kirekesztésnek, ha Rátz László tanár úr egyszer sem hívta meg magához Kis János 5. gimnazista tanítványát, ha egyáltalán bekerülhetett a Fasori Gimnáziumba. Ne érezzük megkülönböztetésnek, ha ma is vannak vállaltan elit iskolák, ahová komoly tudással lehet bekerülni, mert az itt végző diákokból lesznek a jövő Nobel-díjasai.

Mint ahogy ma sem kell minden 18 éves diáknak érettségi bizonyítványt adni a kezébe a statisztika okán. Merjük kimondani, hogy segédmunkásokra is szükség van még a legfejlettebb országokban is! Merjük kimondani, hogy az a tanuló, aki túlterhelésre panaszkodik, nem a képességeinek megfelelő iskolába jár! De merjük kimondani azt is, hogy nem vagyunk egyformák, ami a tudományunkat illeti; emberségben, becsületben, tisztességben inkább közelíthetünk egymáshoz!

Ha tehát leásunk a gyökerekig, ilyen alapigazságokra bukkanunk. És akkor egyáltalán nem meglepő a nemzetközi tesztek eredménye, eredménytelensége.

Hisz  a fent vázolt iskolákban, az adott tantestületekkel, a gagyi kultúrát fogyasztó, az értékeket nem is ismerő vagy azokat eldobó, a gyermekre oda nem figyelő szülői háttérrel, megtámogatva a közéleti liberális tanszabadsággal, - ahol a felelős oktatásügyi szakértő Jókai helyett Harry Potter olvasását javallja a szövegértés javítására -, a fegyelmet nem tűrő, a szabályokat nem ismerő diákoktól - akik az ombudsmanhoz azért tudnak levelet írni(sic!) - még a jelenlegi nagyon rossz eredmény is maga a csoda!

Míg Japánban, Szingapurban ismeretlen az analfabetizmus, az USA néhány államában már nem tanítják a kézírást (elég a klaviatúrát ismernie a kisdiáknak), addig hazánkban a felmérés tanulsága szerint és a pedagógiai tapasztalat is ezt támasztja alá, a középiskolásoknak ötöde funkcionális analfabéta!

Körülnézve a világban, szűkebb környezetünkben - minden tanári optimizmusomat latba vetve  - sajnos arra hajlok, hogy a közel ötven esztendővel ezelőtt keletkezett - ezen újságban olvasható - Székely János-írás minden megállapítása ma is igaz, egyre igazabb és aktuálisabb lesz!

Húsvét okán bízzunk a Megváltó Csodában!

/ZE/

 
 
(*) Adalék Szingapurhoz:
„Ma már alig lehet elképzelni, hogy alig 100 évvel ezelőtt szemetes, cölöpházakkal teletűzdelt kis kikötő volt, hiszen ma központjában a leghatalmasabb bankok és társaságok felhőkarcolói állnak a modern sugárutak és üzletek mellett. A világon az egyik legmagasabb egy főre jutó GDP-vel büszkélkedő kis államban szigorú törvények védik a környezetet, és súlyos büntetést szabhatnak ki arra, aki közterületen szemetel, köpköd, cigarettázik, eszik, rágógumit ragasztgat, nem a kijelölt helyen megy át az úttesten vagy akár nem öblíti le a WC-t a nyilvános illemhelyen.”