Nyelvünkben élünk

avagy

NYELVÉBEN ÉL/HAL A NEMZET

A legutóbbi PISA-fölmérés szerint tovább romlott a magyar tanulók és anyanyelvük közti viszony.

 „Az egészséges nemzetiségnek… egy főkísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínylődve is sokszor, …de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre… lombjait.” (Széchenyi István: Hitel)

Az ázsiai országok mérésről mérésre javulnak, mi, magyarok egyre mélyebbre süllyedünk.

 A bajok baja az, hogy „az általános iskolát végzett magyar gyerekek közül minden ötödik egyszerűen nem tudja értelmezni az olvasottakat”. Nem képes érteni? Nem érzi értelmüket? Anyanyelve sosem érintette meg? Nem is érinthette, mert a magyar eredeti tanát kisöprűzték a tudományból, s egy számunkra érdektelen izét nyomtak a helyére? Ezért nem érdekel senkit a nyelvünk csodás tudománya helyetti izétan, amiből véletlenül sem sejlenek elénk anyanyelvünk értékei. Érzelmei még kevésbé. Nehogy hazafias érzésék érintsék? Talán észlelte a Kedves Olvasó, hogy szókincsünk gyökhálózata összefüggések seregét mutatja. Unokáimmal játszadozva tudom, hogy gyermeki okosságunk az anyanyelvvel szívódik belénk. Ehhez képest nevetségesek a katedráról elhangzó értekezések a különféle nyelvtani kacifántokról meg tengerentúli elméletekről, amiket angolra és egyéb, teljesen más szabású nyelvekre találtak ki. Ezek lényegét így foglalná össze néhai Czakó Roza néném, aki általában dalolva közölte véleményét:

Még azt mondják nem illik / a tánc a magyarnak. / Nem, ha néki cipellőt, / bő nadrágot varrnak! / De sarkantyús csizmának, / kócsagtollas főnek, / illik gyöngyös pártának, / magyar főkötőnek.

A legjobb esetben nyelvtanóra helyére történelem- vagy irodalomóra csempésződik. Ez ér legtöbbet, mert az okos tanár ismeri Roza néném tudományfilozófiai dalváltozatát is:

Megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt a lónál, / kisütöttem a zsírját, több volt egy akónál. / Aki eztet elhiszi, szamarabb a lónál, / aki eztet elhiszi, szamarabb a lónál.

A tanárokat természetesen nem oktatják az eredeti magyar nyelvtanra, aminek lényegén fél ország törte a fejét mindenkor, különösen a 19. század első felében. Hogy csak néhány óriást említsek: Teleki József, Kresznerics Ferenc, Bolyai János, aki a tökéletes nyelvet kereste s találta meg a miénkben, meg Czuczor Gergely, Fogarasi János, Vörösmarty Mihály, Arany János vagy a hazából elüldözött szentkatolnai Bálint Gábor. A tanárok nem akarnak utóbbi sorsára jutni, amit Arany János így írt le: „Szegény Bálint Gábor, boldogtalan góbé, / amennyit te szenvedsz, mi ahhoz a Jóbé!”

 Bizony a harmincnál több nyelv tudósa nem taníthatott a pesti egyetemen, ahol Vámbéry az ő könyvéből oktatta a török nyelvtant! Törökpárti lett volna? Először is: na és? Másodszor: dehogy! Ő a „finnizálást és a turcizálást egyaránt a magyar nyelvészet mételyének” tekintette! A választ Aranynál találjuk: „Igazi vasfejű székely a Bálint, nem arra megy, merre Hunfalvy Pál int.”

 H. P. pedig intett, s Bálint menekült Törökországba. H. P. megint intett, mire a magyar nyelv szakmailag soha meg nem cáfolt „természeti rendje”, a gyökrendszeren alapuló bámulatos szerves egység, amit az ország színe-virága régóta kutatott, tapasztalt, szemétre került. Azóta is eltitkoltatik a tanuló ifjúság elől az, amiért Széchenyi az Akadémiát létrehozta! A „fejlődés” annyi, hogy a tanulmányokat mostanság német helyett angolul kell beadni az Akadémiára… Miért? Azért, amiért máig nincsen rendes nyelvtanunk, csak bő nadrágunk… Amiért megjelenhetett az MTA hivatalos lapjában, a Magyar Tudományban (2015. március), hogy „A nyelvrokonság kérdéséről réges-rég nem folyik vita a tudományban, a szakemberek (és a gondolkodni, valamint a nyelvrokonság mibenlétét akár elemi szinten megérteni képes kívülállók) számára teljesen nyilvánvaló ugyanis anyanyelvünk származása és ezáltal rokonsága is.” Ugyanott az MTA is támogató nyilatkozatot adott ki: „A magyar nyelv finnugor rokonságának kérdéséről nem folyik vita a tudományban.”

 Nincs hír arról, hogy a modern tudományosság bármelyik ágában valaha megjelent volna hasonló kapuzáró állásfoglalás. Miért? Mert az idézett mondatok a tudományból való kiiratkozottságot jelentik.

A két hivatalos kinyilatkoztatás ugyanis – enyhén szólva – szerfölött érdekes. Elsősorban azért, mert a „A magyar nyelv finnugor rokonsága” kifejezés biz’ csúsztatás: finnugor rokonság helyett nyelvünk származását jelenti. Tehát Hunfalvy hívei a rokonság örve alatt a nyelvünk finnugor eredetét sulykolják. Szólevezetéseik szinte kizárólag erről szólnak. Holott a rokonság nem kizárólag származás. Vajon ki származott házastársától, anyósától, unokáitól?

 Mit szól ehhez egy „gondolkodni (…) elemi szinten (…) képes kívülálló”? Aki ráadásul tudja, hogy a kedves finnek legkorábbi irata Mikael Agricola 16. századi bibliafordítása, az ugoroknak semmi. Ebből szökkentek elő öt-hatezer éves kikövetkeztetett szavak, hogy magyar ivadékokat szüljenek. És ezért foszlott a finnugor rokonságnál egy-két sorossá sok népdalunk, sültrealista adomává több regénk, köztük a Csodaszarvas, föltárva a kultúraátadás valódi útját!

 Jelenlegi legkorábbi nyelvemlékünk, a szarvasi tűtartó – 8. század! – rovásának Vékony Gábor által megadott olvasata sem kerülhette el a sajátos leszármazástan vasfogát. Még hatbetűs latin szó is sírült az 1, azaz egy jellel rótt avar–magyar helyére!

 A bodrogbűi rováslelet – honfoglalás kori – ugyanígy járt: megfejtésébe besuttyant az eredeti föliratban nem szereplő(!) ß = bilabiális zöngés spiráns, a finnugor származástan egyik kedvenc hangja. A nagyszentmikósi aranytárgyakra ugyanezzel a rovással írtak, mégsem tudjuk, hogy mit: Vékony Gábor ugyanis, sajnos, meghalt…

 Ha már írás: lehet-e egyiptológus, aki a hieroglifákat nem ismeri? Lehet-e nálunk nyelvtörténész, régész, aki nem olvassa rovásunkat, azaz analfabéta? Lám, lehet. Sőt, annak kell lennie!

 Ráadásul a történészek eddig avarnak tekintették a hunok után a Kárpátok alá érkező, magyarul beszélő és író népet. Utolsó hullámát úgynevezett késő avarnak. A tudomány mai állása szerint Ázsiában az avarok őseinktől keletre éltek, igen távol az ugoroktól, s még messzebb a finnektől. Lehettek-e az említettek „nyelvi leszármazottai”?

 Az okos Hunfalvy látta a rovás veszélyességét, ezért hazudta róla, hogy 17. századi székely furfang. Holott jogvégzett emberként olvasnia kellett a Magyar Törvénytárat, benne Mátyás 1478. évi decretumának 5. cikkelyét, amelyben a király előírta a falusi bíráknak az adók rótt nyilvántartását, amit a jobbágyoknak is ki kellett adni! Így volt ez már az Anjouk idejében is! Tehát a rovás népi tudomány vala, s ezt nyelvrégészeti leletek is igazolják: leró, ráró, fölró, rovott múltú stb!

 Közszereplők gajdolnak a mikrofonokba, mert nem tudnak mit kezdeni a papírjukra írt szavakkal: nem tanulhatták a „magyar nyelv természeti rendét”, benne a két Fogarasi törvényt a szó- és mondathangsúlyról. Anyanyelvtudás híján nem megy a fejekbe a kémia sem.

 Megjelentek biztató jelek is: néhány általános és egy-két középiskolában már pirkad. Bátor tanítók és tanárok saját maguk írta vagy itt-ott szerzett könyvekből elkezdték tanítani az iskolákban a magyar nyelv eredeti tanát, amit a gyerekek nagy lelkesedéssel fogadtak mindenütt. Ugyanis ők is szeretnék megérteni az elébük tett szövegeket!

 Az idő nekik dolgozik.

/Czakó Gábor/