Petőfi Sándor

A MAGYAR IFJAKHOZ

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?

Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?...

Jaj az olyan kertnek,

Jaj még annak is, mert megverte az isten,

Ahol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen

Virágok teremnek!

Felhő alakjába lelkem átöltözik,

Úgy száll a hon fölött nyugattól keletig

Sötéten, csendesen:

Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek,

Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek

A port, élettelen.

Mert ti az életet meg nem érdemlitek,

Egész nagy csillagok voltak őseitek,

És ti? csak parányok!

Ne adja a balsors, hogy e szegény haza

Bajában reátok szoruljon valaha...

Ti meg nem ónátok.

Szívetek mindig-nyilt-ajtajú palota,

Tódulnak, tódulnak seregestül oda

Víg, zajos vendégek;

Garázda népséggel telik meg a terem,

S ezek között helye nincs az örömtelen

Honfiérzeménynek.

Szíveteknek alig marad egy szöglete,

Ahol titkon magát pók gyanánt szövi be

A hazaszeretet,

S ez is csak addig van, míg jön az önérdek,

És azt javasolja, hogy lesöpörjétek,

Mint hitvány szemetet.

Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának

Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak

Mulandó csilláma.

Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok,

S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok,

Nyomorú kis lámpa.

Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam?

Hogy dicső képedet híven lerajzoljam,

Oly híven, oly szépen,

Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni,

Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi

Magyar kebelében.

Ti bálványimádók, hiúság rabjai!

Jertek, gyilkot fogok szívembe mártani,

Hadd freccsenjen vére

Szét fejeitekre... tán sikere leszen.

Tán megtértek tőle... jertek hozzám ezen

Új keresztelésre!