IN MEMORIAM

IRINYI JÁNOS VEGYIPARI TECHNIKUM*

 1964-től 1968-ig voltam a kazincbarcikai Irinyi János Vegyipari Technikum diákja, ahol vegyésztechnikusként végeztem. A Sors furcsa fintora, hogy – bár mindvégig közel állt hozzám a kémia és általában a műszaki tudományok világa – életem nagyobbik felében a magyar nyelv és irodalom oktatása lett élethivatásom. Így most az egykori – negyvenkét esztendőt középiskolában tanító - gyakorló pedagógus szemével próbálok visszatekinteni a technikumban eltöltött négy esztendőre, és az emlékek segítségével próbálom megfejteni a titkot, hogy miben is állt az akkori vegyipari technikum nagyszerűsége. Mert, hogy kiváló iskola volt, azt ma már senki sem vitatja.

A szüleim szerint magam választottam ki az akkori egyik legszínvonalasabbnak tartott középiskolát továbbtanulásom céljául, de ma már tudom, hogy – idős szülők lévén - Ők szerettek volna minél előbb biztos kenyeret adni a kezembe a technikusi oklevél megszerzésével.

Emlékezetes maradt számomra már a találkozásom is az iskolával. A felvételi vizsga után az általános iskolába küldött felvételemet igazoló értesítés kézen-közön elkallódott. Élesen emlékszem rá, hogy nem egészen 14 évesen vonattal egyedül utaztam Kazincbarcikára, és az iskolában a portás néni segítségével jutottam az igazgatói iroda közelébe. Egy kedves Hölgy fogadott – később derült ki számomra, hogy Ő az igazgatóhelyettes, Franczia Ottóné, Inci néni, a későbbi magyar- és történelemtanárom négy esztendőn keresztül –, „Kedveskémnek” szólított, és utánanézvén biztosított róla, hogy annak a papírnak, mely bizonyítja, hogy felvettek, ott kell lennie a putnoki iskolában, mert ők bizony elküldték. Majd fejemet megsimogatva utamra bocsájtott azzal, hogy szeptemberben szeretettel vár engem. Már ekkor tudtam, hogy a legjobb iskolát választottam.

Egy iskolai közösség, osztály jellegét alapvetően határozza meg az osztályfőnök személyisége, műveltsége, a tanulók iránt érzett szeretete.

A mi osztályfőnökünk Tóni bácsi (Uzsoki Antal), az iskola testnevelőtanára volt. Sajátos „szakterülete” ellenére igen komoly erőfeszítéseket tett négy éven keresztül, hogy testi fejlődésünk mellett, világszemléletünk és műveltségünk is minél szélesebb körű legyen. Pedagógiai tevékenységét erősen befolyásolta gyakorló tanítónő-felesége, Ilus néni, így talán nem véletlen, hogy az osztálynak színházbérlete volt a Miskolci Nemzeti Színházban, kirándulások során bejártuk a Bükk rengetegeit, értékes könyveket adott a kezünkbe elolvasásra, azaz kapcsolata legtöbbünkkel személyes és odafigyelő volt. (Egyszer beteg voltam, és nem tudtam értesíteni. Másnap már ott volt nálunk Putnokon személyesen, hogy miért nem vagyok az iskolában.)

Mindannyiunkat saját gyermekükként szerettek; s ez a legtöbb, amit pedagógusként értünk megtehettek - és ezt becsülettel meg is tették.

Egy középiskolában a legkeményebb pedagógiai feladat az elsőévesek közösséggé formálása, az iskolai rendre szoktatása, elérni, hogy komolyan vegyék a középiskolai követelményeket, és hogy fegyelmezettek legyenek. Az eredményes oktatás alapvető feltételei ezek.

Ma már tudom, hogy milyen komoly pedagógiai elkötelezettséget jelentett, hogy Lini István igazgató úr a heti kettő kötelező óráját minden évben az elsőévesek személyes megismerésére használta fel. Munkaegészségtant tanított mindkét osztályban, de igazából leginkább arra használta ezt a heti egy-egy órát, hogy már ekkor biztos szemmel felmérje a későbbi tehetségeket. Így elérte, hogy nem volt olyan diákja, akit személyesen ne ismert volna. Emlékszem, ha valakinek az osztályzatai nem voltak megfelelőek, az osztály színe előtt feddte meg az illetőt, hogy ha nem akar tanulni, maradjon ki az iskolából, és szégyellje magát, mert - erős felvételi lévén - elvette valaki elől a lehetőséget, aki tanulni szeretett volna. És ez a szemlélet egyébként minden tanár esetében egyértelmű volt.

Erősen megmaradt bennem a laboratóriumi gyakorlatok emléke, ahol a felszereléseket – ami elég sokféle üvegedényből állt elsősorban – minden diák a raktárból személyes anyagi felelősség terhe mellett vételezte fel. Így amikor valamilyen töréskár bekövetkezett – véletlenségből, figyelmetlenségből, esetlegesen valamilyen rendetlenségből –, azt a tanuló saját költségén a raktárból volt köteles pótolni. És ez mindenki számára világos, egyértelmű és elfogadott volt. És nem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy egy-egy szülő valaha is bejött volna, hogy neki nem telik ilyesmire.

A fegyelem és a tartás jellemezte az akkori technikusjelöltek életét és munkáját.

A laboratóriumi gyakorlatok egyik meghatározó formája volt a Kisüzemben végzett munka. A Kisüzemben valójában tényleges - igaz, az eredetieknél kisebb méretű - vegyipari készülékeken végeztünk méréseket, így amikor végzés után találkoztunk ezekkel a berendezésekkel az iparban, nem voltak ismeretlenek számunkra. Azaz, a vállalatok kész ismeretekkel rendelkező szakembereket kaptak, szinte nem is volt szükség betanításukra - legfeljebb csak a helyismeret megszerzésére.

Persze, azért mi is gyermekek voltunk, és a vegyészetet szerető ifjoncokként hagyományként terjedt minden elsős életében a robbanószerek otthoni gyártása.

Emlékszem, micsoda tekintélyem volt a putnoki hegyoldalban rendezett robbantási bemutatóimon. Korábban csak karbidágyút készítettünk, de az én robbanóanyagom – tudatosan nem nevezem meg – egészen másképpen szólt. (Ma már terrorizmus gyanújába keverednék általa.) A gyengébb típusúakat, melyek már dörzsölésre is pukkantak, némelyek szétszórtak a tanteremben is. Olyankor a takarító nénik panasszal fordultak az igazgató úrhoz, aki ilyenkor elővette a delikvenseket, jól megnézte őket magának, majd közölte velük, hogy örömmel tölti el, hogy ennyire érdeklődnek a szakterületük iránt, de ne ijesztgessék feleslegesen a takarító néniket! (Szerintem magában még büszkén mosolygott is.)

A laboratóriumi gyakorlatok feszesek voltak, többnyire kitöltötték a teljes munkaidőt, sőt voltak, akik nem is készültek el időre a feladattal. De az egyes folyamatok olykor elég sokáig tartottak, amire várni kellett. Ezért Bagyinszky Ferenc tanár úr kitalálta, hogy ezekben a szabad félórákban műszaki angol nyelvet tanít nekünk, hiszen mi a jövő mérnökei leszünk, és számunkra elengedhetetlen lesz az angol nyelv ismerete. Ha azt látta, hogy valaki éppen „szabad”, magához intette, és együtt gyakorolták az angol műszaki kifejezéseket az előre elkészített cetliket használva. Barátaim, 1964-et írtunk!

De emlékszem Oláh József tanár úrra – akit mi csak Szergejnek becéztünk –, aki hadifogolyként tanulta meg az orosz nyelvet. A hivatalos tankönyvet - ami tele volt propaganda tanmesével - félretetette velünk, és helyette minden diáknak saját maga által összeállított és stencilezett (sokszorosított) lapot adott, amin a mindennapi életben hasznosítható nyelven írt történetek voltak Sztyopa Szakállasról és társairól, akik az iskola volt diákjaiként éppen az akkori Szovjetunió különböző egyetemein tanultak. Az ő (fiktív) életük és élményeik voltak a mi tanmeséink. Még egyszer ideírom: 1964-et írtunk akkor!

Hámori tanár úr, aki a szerves kémiát tanította, arról volt híres, hogy soha semmilyen jegyzetet nem használt, de mindig pontosan tudta, hogy hol hagytuk abba az előző órán a tananyagot. Minden órán leírtuk azt a legfontosabb jellemzőket, amire feltétlenül szükség volt a tudomány elsajátításához. És ezt a keveset(sic!) a következő tanóra elején írásban számonkérte általában nyolc-tíz véletlenszerűen kiválasztott tanulótól. A „dolgozatokat” a következő órára mindig ki is javította! Tankönyvet nem használtunk az Ő óráin, de nagyon féltünk tőle, és nagyon tudtuk a szerves kémiát. Amúgy kedves és közvetlen ember volt.

Felsőbb évfolyamokon a szakmai tárgyakat az akkori Borsodi Vegyi Kombinát mérnökei tanították nekünk óraadóként, illetve vegyészmérnökként frissen végzett egykori tanítványok jöttek vissza a technikumba – ma már tudom, hogy nem véletlenül - tanítani. Így mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a legfrissebb tudományos és gyakorlati ismereteket kaptuk meg azoktól a szakemberektől, akik azt éppen „élőben” gyakorolták vagy a legfrissebb egyetemi tudással rendelkeztek.

A fiatal mérnökök azt a szigort képviselték és követelték meg, amiben ők is nevelkedtek (Tuza János, Gedeon Tihamér, Kakukk József, stb.).  Az óraadó „Nagyok” (Enyedy Béla, Hajagos Béla, Cservenka Miklós, Szilágyi Gábor, stb.) nem igazán foglalkoztak azzal, hogy éppen hol tanítanak – a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen is óraadók voltak –, „szórakozottságból”, „kényelemből” ugyanazt mondták mindenhol, így aztán tőlük egyetemi szinten kaptuk a tananyagot, miközben meg kellett tanulnunk jegyzetelni is, mert a tankönyv az Ő tudásukhoz képest elavult volt, így nem is használ(hat)tuk azokat.

Ma úgy mondanám, megszívtuk anno, de ettől a „szívástól” lettünk azok, akivé lettünk - akik voltunk immár.

1968-ban, végzősként éltük meg azt a lehetőséget, hogy a Minisztérium versenyt hirdetett az ország öt vegyipari technikuma között (Budapest, Debrecen, Kazincbarcika, Nagykanizsa és Veszprém). Tanulmányi téren (matematika, fizika, kémia és műszaki tárgyak), sportban, és kultúrában mérhették össze tudásukat az iskolák diákjai.

Veszprémben rendezték meg a versenyt. És láss csodát: a kazincbarcikai technikum lett a győztes. Egységes megmérettetés nyomán bizonyítottuk, hogy az Irinyi János Vegyipari Technikum az ország legjobban teljesítő vegyipari technikuma.

Megadatott nekem, hogy részese legyek ennek a „csodának”.

Hogy mitől volt ez az iskola olyan, amilyen? Attól, amitől minden iskola olyan, amilyen:

- az igazgató személyiségétől és elkötelezettségétől. Attól, ahogyan felelősen magáénak érzi – mai szóhasználattal: menedzseli - az iskolát; attól, hogy tudatosan élethivatásának tekinti a jövő nemzedékének nevelését, oktatását, hogy jól ismeri minden beosztott kollégáját, személyesen ismeri minden diákját, szereti őket, és meg is tesz értük minden tőle telhetőt. (Lini Istvánt ilyen embernek ismertem meg.)

- a tanítást nem csak megélhetésként, de élethivatásként vállaló, magát örökké továbbképző, céltudatos pedagógusok közösségének köszönhetően, akik nem csak oktatnak, de személyes példamutatással nevelik is a rájuk bízott fiatalokat. (1964 és 1968 között a Vegyipari technikumban tanító tanárok nagy többsége ilyen ember volt.)

- az iskolában tanulni, művelődni, dolgozni akaró és szerető diákok személyiségétől, akik magukénak vallják iskolájukat, büszkék arra, hogy ott tanulhatnak, és mindent megtesznek annak megbecsüléséért, hírnevének megőrzéséért azzal, hogy példamutatóan élnek, és tanulmányaik során képességük legjavát nyújtják. (Hiszem, hogy mi, akik 1964 és 1968 között a kazincbarcikai Irinyi János Vegyipari technikumban tanultunk, ilyen diákok voltunk.)

És végezetül még egy nagyon fontos emlék. Amikor leérettségiztünk – képesítő vizsgát tettünk –, és elhelyezkedtünk a Borsodi Vegyi Kombinátban dolgozni, a munkahelyen a kezdő órabérünket az érettségi eredményének függvényében állapították meg: a jelesen érettségiző 4.70-Ft-ot kapott, a jó eredményű 4.20-at, a közepesen érettségizett 3.70-et, míg az elégséges végzettségű csak 3.20 forintot. És láss csodát, senki nem kiáltott „egyenlő munkáért egyenlő bért”, nem emlegette az emberi jogokat, de elfogadta azt a tényt, hogy aki négy esztendőn keresztül jól tanult, az értékesebb emberré is lett ez által.

Nem volt ez más, mint a tudás elismerése, anyagi megbecsülése.

Mint egykori diák, mint egy életet végigtanító középiskolai tanár ezeket az emlékeket, élményeket tartottam fontosnak feleleveníteni és közre adni abban a hitben és reményben, hogy adalékként szolgálhatok vele mindazoknak, akik keresik a titkát az egykori kazincbarcikai Vegyipari Technikum kiválóságának.

De tettem ezt abból a meggyőződésből is, hogy mindezeket figyelmébe ajánljam a mai iskolák igazgatóinak, elkötelezett pedagógusainak és a tudást megbecsülő, annak fontosságát szem előtt tartó diákjainak.

Csak remélni tudom, hogy lesz, aki hasznosítja.                                                          

 /PPL/

*Megjelent az Irinyi Emlékkönyvben az iskola alapításának 60. évfordulóján