Irodalmi lélekidéző

ARANY JÁNOS

(Rendhagyó elmélkedés  a költő születésének bicentenáriumán)

„Afelől, hogy jellemes és talentumos férfiak közül kik legyenek a nagyok, mindig a helyzet határoz. A nagyság a sorsé, csak a tehetség az emberé.” - olvashatjuk Arany János kortársának, Kemény Zsigmondnak a gondolatát.

A megállapítás mindkettejükre vonatkozik, igaz, más-más műnemben, de közel azonos időben, azonos mélységgel látták és láttatták hazánkat és az emberiség nagy gondolatait, érzéseit. Tették ezt úgy és olyan szinten, hogy immár kettőszáz esztendő távolából is korszerűnek mondhatjuk munkásságukat.

Most, hogy Arany János születésének bicentenáriumára emlékezünk, illő, hogy megidézzük a magyar költészet halkszavú óriásának alakját! Arra is jó az alkalom, hogy elmélkedjünk  a lélek vívódásain, a mindvégig egyenes költői/emberi sors  méltó vállalásának örökké időszerű kérdésein. [Az Arany életrajz pontos megidézéséhez Keresztury Dezsőt „hívom segítségemül”.]

Ki is volt Arany János, az EMBER, akiről mint költőről minden magyar ember tanult, talán idézni is tud néhány sort, de az embert kevesen ismerik?

 A megélt 66 esztendejének gyötrelmeit, magányait, elfojtott vágyait, ki nem mondott sóhajait valami szemérmes férfiassággal csak a legritkább percekben vallotta meg. Aki azonban figyelmesen tanulmányozza az életrajz és a költészet kapcsolatát, egyszerre előtte áll a mindig csendes, töretlen gerincű, soha meg nem alkuvó, de az igazsághoz és legfőképp a hazájához, a szülőföldjéhez és a családjához „mindvégig” kitartóan ragaszkodó nagyszalontai „jegyző”, az Arany-család oly sokszor magányos, tizedik gyermeke.

Már gyermekkorában magárautalt, ma azt mondanánk magányos volt.

Öreg szülőktől, későn született. Édesapja 55éves, édesanyja 45-dik évében járt , amikor 1817. március 2-án meglátta a napvilágot. Vézna fiúcska volt, hajlamos a betegségekre, a falusi pajtások játékaiban inkább csak megtűrt társ. Öreg és szegény szülei mellett hamar megismerkedett a kötelesség parancsaival, s magárautaltságában korán rákapott a könyvre, az olvasás örömére. Már 15 éves korában házitanítóskodni kezdett; mindig tanítva tanult. Kitűnő megfigyelő lett, látta a körülötte folyó élet visszásságait. S így tűnt fel már Nagyszalontán, gyermekvágyaiban, a "módos gazda" mellett a másik életideál: "még a grammatikai osztályba alig érve, már nem tudtam nagyobb embert, mint a könyv-, főleg a versírót", olvashatjuk önéletrajzában.

Nagyszalonta Arany számára a nem csupán a szülőföldet jelentette, a szegényes szülői házat, a házasságának a helyét, majd később a jegyzői hivatalt,…. - 1867 után pedig kedves leánya, Juliska sírját, de jelentette számára a biztos rév, a nyugalom, majd a bánatos csend világát is.

Egész életében azért takarékoskodott, hogy polgárházat s birtokot vehessen Szalontán.

Pedig a korabeli Nagyszalontán, mint minden kisvárosban, az élet csaknem teljes nyilvánossággal zajlott. A feddhetetlen, vagy legalább békés élet a szokástörvénytől szentesített viselkedési rend megtartásán alapult. A fiatal Arany lentről nőtt bele ebbe a világba: boldogulásának előfeltétele volt a tartózkodó szerénység, a tekintélyek meglévő rendjéhez való alkalmazkodás. Hivatalnok volt, meglehetősen kevés védettséggel. Egész életét "szolgálatban töltötte", s minden adat szerint rendkívül pontosan és megbízhatóan látta el hivatalát.  Költői művein, sajnos, csak szabad idejében, hivatali munkájának befejeztével dolgozott.

Jóhírére élete végéig már-már túlzó érzékenységgel vigyázott. Magaviseletében, szokásaiban mindig kerülte egyénisége hangsúlyozását. Rendkívül egyszerűen, de mindig rendezett viszonyok között élt, a bohémséget, ha megértette s néha tán áhította is, a maga köreitől távoltartotta. Pusztán tolla után élő emberként nem tudta magát elképzelni.

Kálvinistának született, s hitéhez haláláig hű maradt. Úgy érezte és vallotta, hogy a vallás igazi célja az erkölcsös, tiszta élet. Egyszerű, bibliás, megélt kereszténység volt az övé.

De Arany csak lelke egyik felével tartozott kora társadalmához.

„Magárautalt” természet volt, s magánya együtt nőtt évei számával. Élete a társadalmi szokások korlátai közt folyt le, de ezeket inkább csak azért vállalta, hogy megőrizhesse nyugalmát. Tempós, józan életbölcsnek mutatta magát, jóllehet állandó nyugtalanságban élt, s nem tudott szabadulni a kínzó kérdéstől, hogy eltévesztette életét. Legfőbb oka ennek bizonyosan rendkívüli érzékenységében rejlett. Hosszú ideig nem tudta, mit kezdjen életével, roppant tehetségével tétován állt embertársai között A sors nyomására elzárkózással, némasággal felelt: "kunyhóba és vadonba" vágyott.

Pedig alapjában véve szüksége volt az emberekre, s kereste a barátokat.

A családi élet melegét gyermekkora óta nem tudta nélkülözni s ha "a sors szemverése" sok mindentől meg is fosztotta, ezt élete végéig megadta neki a Gondviselés. És mégis, úgy látszik, olyan emberrel, aki képes lett volna egészen megérteni, nem találkozott. Felesége, a legjobb élettárs különben, túlságosan egyszerű volt ehhez.

Petőfi sem ismerte őt igazán, s különben is, éppen csak belépett életébe, hogy aztán eltűnjék, s magára hagyja. Egyedül kellett megbirkóznia különös természetével, tehetségével, nyelvteremtő erejével.

Álmatlan éjszakáin pedig Shakespeare és Szophoklész nyelvét tanulta autodidakta módon, hogy aztán elkészíthesse a máig is remekműveknek számító drámafordításait.

„Arany János, nyelvünk máig legnagyobb művésze azért oly kiváló fordító, mert azt hiszem, jobban tudott magyarul, mint Shakespeare angolul, Arisztophanész görögül.” - ezt Déry Tibor írta róla mint egy száz esztendővel később.

Mindezekkel együtt Arany nehezen tudott lelki vívódásain úrrá lenni, dönteni a kötelességtudat és a költői sors vállalása között.

E küzdelem magyarázza meg pályája és egyénisége nem egy ellentmondását. A költői életmű teljessége végleges odaadást kíván, s Arany nem tudta egész életét feltenni a Kemény Zsigmond által oly jól látott sors kínálta „nagyság” kártyájára. Voltaképpen soha nem bízott egészen tehetségében, még kevésbé sorsa csillagában. Élete két egymástól idegen körben játszódott le: hivatalában s költészetében.

Milyen volt Arany János élete, egyénisége ebben a hatvanhat esztendőre mért lelki vívódásban, önellentmondásban? Milyen karakterű volt a szalontai jegyző, a nagykőrösi magyartanár, a Kisfaludy Társaság elnöke majd a Magyar Tudományos Akadémia titoknoka, aki pár évvel később a margitszigeti tölgyek alatt érezte igazán jól magát? Lelkének viharait talán csak feleségének tárta fel, de költészete alapján előttünk áll az a szemérmes, mindig megbízható, bölcs és egyben érzékeny férfiú, akire nem csupán magunkat, de egész nemzetünket is rábízhatnánk még most, 200 esztendő távolából is. Igazi „mélymagyar” volt-, kölcsönözve a jelzőt Németh Lászlótól. (Kemény Zsigmond-i megfogalmazás szerint a „reál” képviselője egy életen át.)

Éppen száz évvel ezelőtt írta róla Krúdy Gyula: „Ez a férfitípus volt az, amely Magyarországot fenntartotta, téli sarat elbíró csizmában viselte el a megpróbáltatásokat, zsoltáros hittel bízott a jövendőben, és halk rajongással gondolt a nemzeti ideálokra. Ez az embertípus őrizte meg helyét a földrészen a kő szilárdságával, a só nehézségével és a tölgyfa életkorával.” Arany arca? „Oly egyszerű volt ez az arc, mint a felhő árnya a régi, napsütéses Magyarország felett.”

„Mit őrzött meg Arany Magyarországból, és mit a magyarság számára?

 Megőrizte a nyelvet.

Csak a legrejtettebb nyelvi törvények ismeretében alkothatta meg a maga nyelvét, amely mindig műfajhoz és helyzethez igazodó. Eposzai és balladái látomásos nyelvi nagyszerűsége mellett („Mint ha pásztortűz ég…) lírájának szóválasztási egyszerűsége mögött is bámulatos képi mélységek nyílnak meg („Szív, örömtől elszokott szív, / Múltak gyászos özvegye…). Ez a nyelvi „beágyazottság” lehet a magyarázata annak, hogy köznyelvünkbe annyi Arany-fordulat, szólás szivárgott be, ma már jórészt észrevétlenül: „Ki az? mi az? vagy úgy”, „Ki kopog? Mi kopog?”, „Vadat és halat”, „Mindenki gyanús nekem, aki él”, „Este van, este van” stb.

 Megőrizte a  nemzeti mitológiát. Amelyet, ha nem is talált meg, legfeljebb törmelékesen, nyomokban, hitte, hogy volt, és olykor – magabízóbb pillanataiban – magát vélte alkalmasnak arra, hogy újraalkossa azt, ami elveszett. Ez a hite „naiv eposzunk” valahai meglétében íratta meg vele a Toldit meg a hun eposz darabjait. A Toldi még a szabadságharc (és annak bukása) előtt született, és egy pillanatra a derűs kor magával ragadta a melankóliára hajlamos költőt is. A Toldi történetében és tájaiban, alakjaiban és mondataiban nincs, ami ne keltené bennünk a természetes otthonosság benyomását.

Egy igazi „magyar” karriertörténet, ahol az erő és erény diadalmaskodik, az örök legkisebb fiú emelkedik a legmagasabb hely közvetlen közelébe.

S mit őrzött meg Arany, a magyar költő?

 Megőrizte azt a nehezen megfogalmazható morált, mely áthatja a mindennapok életvezetését, amely tudja, hogy az élet mindenekelőtt kötelességek teljesítése. És amellyel igazodni tudunk családunk, fajtánk, vallásunk, hazánk százados üzeneteihez.”/Alexa Károly/

Arany János kérdő-parancsa így szól 1860-ban:

Hallottad a szót: „rendületlenül -”

Midőn fölzengi myriád ajak

S a millió szív egy dalon hevül,

Egy lángviharban összecsapzanak?...

Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon

Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokban hívságos elme kérkedik,

Irányt még jóra, szépre is az ád;

Nem mondom: a hont ők nem szeretik;

De jobban a tapsot, mint a hazát...

Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon

Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

 / … /

 Hallottad a szót: „rendületlenül?”

Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -

Lenn a sikamló tér, nyomás felül,

Vész és gyalázat el ne rántsanak.

Oh, értsd meg a szót: árban és apályon

- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

Arany sok keserű lírai vallomása, hosszú elhallgatásai bizonyítják, hogy nehéz volt egyeztetnie alkata parancsait és a „modern” időket. Nem talált olyan szerepet, amely alkalmassá tette volna alkat és vers harmonikus együttállását, a Kemény Zsigmond-i jellem és tálentum egyensúlyban tartását.

„Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság – mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?” – írta Tompának még 1866-ban.

 1877-ben, amikor sokadszori kísérlet után végre visszavonulhatott a főtitkári székből, s hivatalát lerakta, újra megszólalt költőként. Immár magának szánta verseit – így született meg az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus, a híres „Kapcsos Könyv”-be bejegyzett lírai darabok (Epilogus, Tamburás öreg úr, Mindvégig), életképek és balladák (Híd-avatás, Vörös Rébék) páratlanul szép gyűjteménye. A versekből csak néhányat publikált Arany – azokat is úgy kellett kikönyörögniük tőle a lapszerkesztőknek –, s nem fogadott el értük honoráriumot.

1879-ben több évtizedes küzdelmére tett pontot a Toldi-trilógia középső részének, a Toldi szerelmének befejezésével. Úgy érezte: nagyon megkésett vele; a közönség ízlése időközben nagyon megváltozhatott. A Toldi szerelmét saját költségén engedte csak kinyomtatni, kis példányszámban. Szerette volna más töredékeit is befejezéshez juttatni, 1881-ben a Csaba királyfi két énekével készült el, holott már évek óta olvasni se látott. Petőfi szobrának felavatására már nem mehetett el.

1882. október 22-én hunyt el. Öregkori vallomásai aggastyánt sejtetnek, holott azon a tavaszon csak a 65. esztendejét töltötte be.

Petőfi valaha így köszöntötte: „Toldi írójához elküldöm lelkemet…”

Mi, a Kemény Zsigmond-i (és a késői „kortárs”, Székely János-i) mértéket, a „reált” őrizve, „hangkörét” megidézve az Őszikék írójához küldjük el lelkünket.

A lantot, a lantot

Szorítsd kebeledhez

Ha jő a halál;

Ujjod valamíg azt

Pengetheti: vígaszt

Bús elme talál.

Bár a szerelem s bor

Ereidben nem forr:

Ne tedd le azért;

Hát nincs örömed, hát

Nincs bánat, amit rád

Balsors keze mért?...

Hisz szép ez az élet

Fogytig, ha kiméled

Azt ami maradt;

Csak az ősz fordultán,

Leveleid hulltán

Ne kivánj nyarat.

Bár füstbe reményid, -

S egeden felényit

Sincs már fel a nap:

Ami derüs, élvezd,

Boruját meg széleszd:

Légy te vidorabb.

S ne hidd, hogy a lantnak

Ereje meglankadt:

Csak hangköre más;

Ezzel ha elégszel,

Még várhat elégszer

Dalban vidulás.

Tárgy künn, s temagadban -

És érzelem, az van,

Míg dobban a szív;

S új eszme ha pezsdűl;

Ne vonakodj restűl

Mikor a lant hív.

Van hallgatód? nincsen?

Te mondd, ahogy Isten

Adta mondanod,

Bár puszta kopáron

- Mint tücsöké nyáron -

Vész is ki dalod.

(1877. július 24.)

Rajtunk áll, hogy méltók maradjunk lelkéhez / tálentumához , mélyről jövő vállalt magyarságához!

Hisszük, hogy szavai minden időben biztos fogódzót jelentenek a gondolkodó utókor számára. Csupán értő fül és érző lélek szükségeltetik, no meg tisztességes jóakarat!

 /ZE/