Székely János

A SELEJT LÁZADÁSA*

Jó néhány héttel ezelőtt érdekes könyvecskét kaptam ajándékba külföldi ismerősömtől, viszonzásképpen saját könyvemért, amelyet annak idején elküldtem neki. Címe: Üvöltés, alcíme: Vallomások a beat-nemzedékről.

Eleinte hümmögve lapozgattam, s nem tudtam felfogni, miért érdekelhetne engem egy antológia, melyet a kultúra perifériája írt a társadalmi perifériájáról, pontosabban: amelyben egy periférikus társadalmi képződmény ábrázolja önmagát. Az emberélet nagy tényei és eseményei az emberi közösség valódi szerkezetén belül jelennek meg, nem pedig kívül rajta. Az életigazságot századunkban Reymont és Thomas Mann, Gorkíj és Faulkner, Proust és Kafka, nem pedig Sagan és Tennessee Williams, még kevésbé Ferlinghetti és Kerouac mondotta ki. Nem, valóban semmi érzékem az ingyenélők, alkoholisták és hasisevők, a sztriptíz-bárok, lecsúszott színésznők, mély lelkiéletet élő selyemfiúk és egyéb csodabogarak világához, már csak hatásos egzotikuma miatt sem. Valódi mondanivalók a közös emberi sorsban jeleníthetők meg legbiztosabban: nincs szükségük ily pikáns milliőre. Mit kezdhetnék én ezekkel a beatnikekkel, ha mégoly divatosak is?

Amint azonban belemerültem a könyv olvasásába, egyre inkább odafigyeltem, egyre szenvedélyesebben kezdett érdekelni a dolog, s végül már a hajam szála is égnek állt. Ez igen! Itt csakugyan valami új, valami soha nem tapasztalt bukkant fel az egyetemes kultúrában. Ezek a fiatalok, úgy látszik, valóban olyasmivel gyarapították a világ szellemi köztudatát, amit alattomos vén ürgék és tojásfejek Homérosztól kezdve, évezredeken át kirekesztettek belőle. Hála nekik, hála felfedezőiknek és reklámfőnökeiknek: örökké hála.

Kik ezek a hipsterek, mi az, hogy "beat-nemzedék"? A könyvből az derül ki, hogy lázadók. Fiatal emberek, akik az 50-es évek derekán fellázadtak az "apák" ellen, vagyis a mai amerikai társadalom szokásai, kötöttségei és normái, egész képmutató értékrendszere ellen, és valami mást, valami újat kezdtek. Derék dolog, magam sem tettem volna másként.

Hogyan lázadtak fel? A hivatalos Amerika talmi értékei helyére valódi értékeket állítottak? Biznisz és nyerészkedés helyett a munkát, az önzetlenséget választották? A farkascsorda szolidarítása helyett a helytállást? Siker és reklám helyett elmélyülést és valódi teljesítményt? Nyárspolgári vagy szakbarbári korlátoltság helyett széles körű szellemiséget? Kitörtek a szórakoztatóipar bűvköréből, és magányba vonultak, hogy létrehozzák mindazt, amit létrehozni képesek? Mit választottak? A hamis helyett a valódit? A könnyű helyett a nehezet? (Mert csakis a nehéz az, ami újat és értékeset hozhat létre: ha két út áll előtted, és az igazat akarod választani - a nehezebbiket válaszd!)

A mi fiataljaink azonban semmi ilyesmit nem tettek.

Akkor hát mi történt egyáltalán? Miből lehet észrevenni, hogy fellázadtak?

Az életmódjukból, amellyel állítólag tiltakozásukat juttatják kifejezésre.

Nevezetesen: Nem dolgoznak, mert a munka a romlott apák konformista megalkuvása, nem is említve, mennyire kényelmetlen. Ehelyett csordákba verődve járnak bárról bárra, mulatóhelyről mulatóhelyre, mértéktelenül isznak és szeretkeznek (úgyszólván egyébre sem áll az eszük), maguk feledten művelik és főleg hallgatják a dzsessz-zenét, barátkoznak a négerekkel (tudniillik azokkal, akikkel a bárokban találkoznak), autót lopnak, és azon keresik fel éjszakánként vagyonosabb öreg haverjaikat, amikor is hosszan beszélgetnek nőkről, dzsesszről, autóról, sőt irodalomról; marihuanát és egyéb kábítószereket élveznek és hoznak forgalomba; csapatostul támadnak rá a hapsikra, akiknek pofája nem nyeri meg a tetszésüket, és irgalmatlanul kásává tiporják őket (Olykor tízen támadnak egy ellen, mert hiszen mit nekik az álszent becsülettörvény!); különös zsargonban beszélnek, s az intenzív orgazmust hajszolják, az élvezet netovábbját, miközben azt állítják, hogy csakis így maradhatnak hívek önmagukhoz.

Ismerős képlet, ugye? Minálunk is akadtak ilyenek, ha kevésbé intelligensek is, akadtak, akadnak és akadni fognak; csakhogy nem beatnikeknek, hanem - szerényen - huligánoknak nevezzük őket.

Huligánok bizony, élvezetet hajszoló, egyébbel sem törődő ösztönemberkék, akik követelőzve tartanak igényt mindenre, ami jó, utálkozva utasítanak el mindent, ami erőfeszítést, önmegtagadást kíván, törnek-zúznak, esetleg gyilkolnak-rabolnak, és ügyes, bár zavaros elméleteket gyártanak, hogy lázadássá minősíthessék a hedonizmust.

Nonkonformizmus?

Bizonyosan az. De ennél a nonkorformizmusnál már a konformizmus is nehezebb.

Lázadás?

Kétségtelenül. Lázadás - de nem Amerika, hanem az emberi törvények ellen; egyszóval visszatérés a természeti lét őstörvényeihez, amelyeket a ragadozók is tisztelnek. Hogy vedd el, amit megkívánsz, öld meg, aki utadban áll, told félre, akit vagy amit megúntál, élj tetszésed szerint, munka nélkül, és senkire, semmire ne légy tekintettel!

"Minden vágyad az Isten szava benned, / Mutatva, hogy merre rendelte menned" - írja valamikor Babits Mihály, aszkéziséből sikoltva a gáttalan szabadság felé (mert a szellem mindig is nosztalgiával gondol a természeti létre anélkül, hogy valaha ráadná a fejét).

Nos, ezek a fiatalok megfogadják a tanácsot, nyílegyenesen arra mennek, amerre vágyaik által vezényli őket "isten". Gátlástalanul garázdálkodnak egy bizonyára rendkívül hitvány és képmutató, de mégiscsak emberi - mert szenvedésteli - világban, és mindent megvetnek, ami nem igazodik életmódjukhoz.

Ilyesmi mindig volt, van és lesz - mondottam. Minden nemzedék kitermeli a maga selejtjét.

Az újszerű és soha nem látott, a különös és hajmeresztő a dologban az, hogy ez az emberi selejt, amely természete szerint mindig tagadása és ellentéte a kultúrának, most mint kultúra lép fel. Irodalmat, ideológiát, zenét teremt, és befolyása alá vonja a születendő zenét, ideológiát, irodalmat.

Fiatal koromban kamasztársaim között igen sok hipster és beatnik volt - épp csak nem tudták magukról, hogy azok. Élték a maguk gyönyör- és kábulatteljes ösztönéletét, de ha érintkezésbe kerültek a kultúrával (amely természete  szerint rend és mérték), meghúzták magukat, sejtvén, hogy ehhez őnekik kevés közük lehet. Nos, kamaszkorom hipsterei most megokosodtak: egyetemi indexszel zsebükben bódorognak az éjszakában, dilettánssá vulgarizált nietzscheizmussal igazolják létüket, s kijelentik, hogy ők a modern kultúra, miközben giccszenére csörögnek, randalíroznak, piálnak és főzik a csajt.

Hát, van ennél érdekesebb? Ortega fél évszázad előtt, a tömegek lázadásától féltette a kultúrát.

Mi most a selejt lázadását értük meg. Megértük, hogy tudatlan, gátlástalan, dologtalan emberkék kultuszt űzzenek abból, ami könnyű, kéjes és ernyesztő, s mindezt szabadságeszményként próbálják a nyakunkba varrni.

Mintha Stefan George Antikrisztusa kísértene meg általuk:

"Megadom, ami ritka, nehéz, ahelyett

a könnyűt: arany ez a sár s tiétek

ez az új zamat, illat, e fűszer -

és amit a nagy próféta se mert,

megmondom a titkot: a munka helyett

hogyan éltet a kész, ami megvan."

Milyen az irodalmuk?

Költészetük központi mondanivalója a kétségbeesés. Ó, nem a Camus-, nem a Heidegger-féle, nem is bűntudatból fakadó, egyáltalán nem! Miután minden néven nevezendő izgalmat és gyönyört csömörig nyakaltak, kétségbeesnek azon, hogy ők milyen nyomorultak. A szegénykék! Miután programszerűen - noha persze vágyaiknak engedve - a könnyűt választották a nehéz helyett, kétségbeesnek azon, hogy milyen magányosak, mulandók, és milyen hitvány világban kell élniük. Szegény szerencsétlenek! Mindezt jassz nyelven és szabad asszociációs módszerrel adják elő, olykor számottevő tehetséggel.

Prózájuk saját életformájuk érzékletes leírására szorítkozik - ez a mondanivalója. Véghetetlen bározásnak, malackodásnak és kegyetlenkedésnek vagyunk szorongó tanúi, amikor olvassuk. Hogy közben megutáljuk Amerikát? Ez igaz. De nem azért, amiért kitaszította, hanem amiért megtűri és - az üzlet: üzlet - modern kultúraként hozza divatba őket. Mert mondanom sem kell, divatba jöttek ott is, másutt is. Többek között minálunk is.

Mifelénk is hat ez a "kultúra" - mondottam -, és sajnos nemcsak az irodalomra. Beleszól életformánkba, köztünk is terjeszti az eszménytelenséget. Mert a hipsterek példáját rendkívül könnyű és rendkívül élvezetes követni. Engedtessék meg névtelenül idéznem itt egy sepsiszentgyörgyi fiatalember írását, amelyben megindítóan keveredik a jóravalóság a beatnik gyakorlattal, s amelynek szerzője mélyrehatóan próbál szembenézni ellentmondásos helyzetével:

"Látjátok, feleim, mik vagyunk?

Bizony üresórájú, unalomban vergődő, terveket kovácsoló, semmit szépen nem tevő, cinikus és romlott huligánok vagyunk.

Mennyi szépet gondoltak a születésünkkor rólunk azok, akikről öngúnnyal mondjuk a füstös délutáni cukrászda-asztalokra könyökölve a 'Délutáni randevú' hallgatása közben: Nem mi választottuk őket, őket senki sem választhatja meg, és hozzánk fűzött reményeik szétestek, mint a kártyavárak; most itt vagyunk álmainkkal a változó világban, szeretnénk leköpni a képmutatást, a megszokottat, de még nem tudjuk, mi is az a jó, amit még mi is elfogadhatunk.

Jövünk-megyünk, robban már az agyunk, a felhalmozódó tudás elmossa a sablont; itt vagyunk az úton, el vagyunk indítva a nyílegyenes úton; azzal a kikötéssel, hogy nem szabad letérni.

Mégis szakítottuk a virágokat; most itt állunk a réten, körülöttünk a virágos végtelen, mindenünk megvan, csak az utat veszítettük el, csak semmink nincs, csak futni szeretnénk, de nem tudjuk, melyik sarkába a rétnek van elásva a madarunk, melyik az igazi sarok, rohanni szeretnénk, de nem tudjuk, hova... [...]

Bizony cinikus, kiúttalan közönybe süppedő huligánok vagyunk.

Minden délután rátérünk a végső célhoz vezető ösvényre - minden út cukrászdába vagy bárba vezet -, és elzokogjuk a halotti beszédet, jeltelen sírba fektetve álmaink, hogy éjjel az italtól, cigarettától félőrülten, álmatlanságtól vörös szemmel költsünk újakat; így másnap lesz miért zokogni újra a halotti beszédet."

És így tovább.

Nincs, bizony mondom, nincs ez így jól. Rossz szolgálatot tesznek a humánum ügyének, akik a beatnik ideológiát kapitalizmus- és imperializmus-ellenes lázadásra magyarázzák, hogy ürügyet találjanak felmagasztalására. A munka nem kapitalista eszmény, az önfegyelem sem az, az emberi tartás sem, a tisztaság sem. Hipstereink nem Amerika, még csak nem is a társadalmi morál, hanem az emberi ethosz ellen lázadnak a legalacsonyabb gyakorlati színvonalon. Amit Amerika helyett ajánlanak, az Amerikánál is rosszabb. Tudniillik egy meztelen, szokások, normák, kötöttségek, sőt látszatok által sem korlátozott Amerika.

A köröttük támadt bizonyítvány-magyarázgatás pontosan olyan, mint amikor Kafka igazságait próbálták a K.u.K.-társadalom viszonyaira szűkíteni, holott Kafka igenis a világra, általában az emberi társadalomra gondolt, amikor kimondotta őket. Nem ajánlatos ilyen módon tágítani a horizontot, mert hamissággal igaz cél sohasem érhető el.

Ebben a mi gyarló, képmutató és önző emberiségünkben az mégis a tiszteletre méltó, hogy a tiszták, önmegtagadók, szenvedők és termékenyek emlékét őrzi meg eszményként, azokét, akik a nehezét választották. Bach rengeteget szenvedett, elnyomták és megalázták, s valószínűleg ma is éppúgy elnyomják és megalázzák az igazán nagyokat. De mégis ők az eszményeink, bennük ismerjük fel az emberi arcot, rájuk tekintünk fel tisztelettel és meghatódottsággal mind az idők végezetéig. És ezt nevezzük kultúrának. A falkákban ődöngő kamaszok pedig, annak ellenére, hogy egy idő óta regényeket, verseket és tanulmányokat írnak, továbbra is ellentétét képviselik Bachnak és Beethovennek, Danténak, Goethének és Tolsztojnak, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Így kell szóhoz engedni, kiadni és kommentálni őket, nem pedig nonkonformista világkultúraként.

Hát ezt a halálosan érdekes könyvecskét kaptam én cserébe pár héttel ezelőtt saját könyvemért. Elárulom most: a Dózsáért kaptam, viszonzásul. Azért a versért, amelyben a felelősség, helytállás és áldozatvállalás - mi több: kilátástalan áldozatvállalás! - ős-öreg eszményeit próbáltam ismét megszólaltatni.

Külföldi barátom jól tudta, miért küldi el nekem ezt az antológiát. Az Üvöltés ugyanezekről az eszményekről szól - ellenkező előjellel.

* Székely János írása 1968-ban íródott, de  napjaink ifjú nemzedékére még inkább érvényesek megállapításai - még akkor is, ha szóhasználatában helyenként az akkori idők slengje ismerhető fel.