Iskolai hagyományok, jeles napok a diákéletben:

SZALAGAVATÓ

Az év egyik legszentebb ünnepét – a karácsonyt - az advent, a várakozás előzi meg. A várakozás, a vágyakozás ideje ez a karácsonyt megelőző négy hét. Eleink még pontosan ismerték és megélték ennek a várakozásnak a lemondásait, ünnepi készülődéseit, amikor falu és város egyaránt megcsendesedett decemberben, hogy aztán méltón ünnepelhesse az örömteli beteljesedést.

 A karácsonyi várakozásban a középiskolák végzős diákjai egy napra megállnak a mindennapi munkájukban, a tanulásban, megszakítják a csendet, ünnepélyesen is maturandusokká - jelöltekké - válnak.

Nem véletlen, hogy ez a szép diákünnep évről évre az advent idejére esik. Hisz mit is jelez, jelöl a szalagavató? Az érettségire való készülést, a négyesztendei munka, tanulás utáni megmérettetés, a várakozás beteljesedésének bejelentése ez a több évszázados diákhagyomány.

Hazánkban először a nagyszombati egyetem végzős diákjai, majd később a selmecbányai végzősök adták hírül városuk lakóinak a karjukon viselt szépen hímzett szalaggal, hogy tanulmányaik befejezése előtt állnak. Azt, hogy a vizsgáik sikeres letétele után búcsút vesznek az alma matertől, az iskolától, de legtöbbször a várostól is.

A szalaggal fölavatott diákok büszkék voltak önmagukra, az iskola, a város pedig a diákjaira.

A szép szokást később átvették a középiskolák is, és ma már Európa-szerte valamilyen jelképpel (szalaggal, kitűzővel) hirdetik az érettségire készülő diákok azt, hogy életük első nagy megpróbáltatására készülnek.

 Miként a karácsonyi ünnep fénye sem a naptár piros betűjétől, még kevésbé a talmi ragyogást sugalló vásárlási láztól, hanem az advent lelki békéjének, a szeretetnek a kiteljesedésétől függ, úgy az értékeket egyre inkább elveszejtő világunkban a szalagavatók jelképes ereje  is az igazi várakozásban, a  tudás megmérettetésére való felkészülésben rejlik. Manapság egyre többet szólunk a külsőségekről, így nem csoda, hogy a fiataljaink – az iskolák tartozása ez - a szalagavatóra való készüléskor nem egyszer fontosabbnak tartják a cicomás ruhát, a bált vagy az alkalomhoz nem mindig illő „bulizást". Pedig ez az ünnep életük első igazi, méltóságteljes ünnepe lehetne, mint ahogy az is volt születésekor.

Mert mit is jelentett, jelent szalaggal felavatott maturandussá válni? Kötelezettséget és vállalást! A szalag ugyanis jelzi azt az iskolát, amely útjára bocsájtja hamarosan az általa nevelt diákját. A név pedig mindig is kötelezett. Szégyent hozni a befogadó, felnevelő közösségre nem lehet, nem illik! De önmagát is vállalnia kell a szalagot viselő diáknak, hisz magatartása, megjelenése a "majdnem érett" fiatalhoz kell méltónak lennie!

A kötelezettségek mellett azonban éppen ez a szalag adhat önbecsülést és tartást, ha viselője ahhoz méltóan, kellő becsülettel és nemes büszkeséggel tudja viselni azt! Ha büszke az őt kibocsájtó Alma Materre!

 2009 adventjén, a szalagavatók által is ünneplős iskolákban, a végzős diákokban, általuk a szüleikben, a tantestületekben azért még meg-megcsillan ma is a fény. Az a fény, ami az örök értékeket jelzi.

Jelzi a jövendő nemzedékbe vetett hitet, megmaradásunk zálogát, a csillogó tekintetű maturandusok reményét!

Nekünk, pedagógusoknak adatott meg a feladat, hogy segítsünk beteljesíteni ezt a reményt; hogy felemeljük diákjaink szívét és fejét, hogy méltóvá váljanak az útra bocsájtó ünnepi szavak megéléséhez, megértéséhez, azaz maguk is fénnyé váljanak a mindenkori környezetük számára. Mert hozzájuk is szól az ÖRÖK TANÍTÁS:

„Ti vagytok e világnak világosságai…!

A gyertyát is nem azért gyújtják meg, hogy elrejtsék véka alá, hanem, hogy gyertyatartóra tegyék, és fényeljék mindeneknek...” (Máté 5.14-15.).

/ZE/