NAGY LÁSZLÓ, AZ EMBER

Czine Mihály emléktöredékei

 A nagy költők nem véletlenül szólalnak meg, fejtegette Illyés Gyula Petőfiről szólva, látni lehet, legalábbis visszatekintőn, mikor esett egy nép vajúdásba, hogy megszülje a „rendkívüli fiút”. Azt is, miként dajkálja, óvja, védelmezi kedves gyermekét, hogy majd a rendkívüli fiú – fölnövekedvén – védelmezze és emelje felnevelő közösségét.

Nagy Lászlót is a népe küldte, a maga követeként, kísérte védelmező szeretettel az útján, s népével összeforrt költő álomi beszéddel, „bajokat döggé bűvölő” igékkel ajándékozta meg a nemzetét. […]

Akik csak találkoztak véle, mindjárt felismerték benne, mint valamikor Petőfiben, a szívüknek kedves költőt. S az igaz embert. Aki mindig azonos volt a lírai hősével: „Se bölcs, se büszke / égi, földi virágzás tükre”.

Így ismertük ott is, azon a lakótelepen, ahol jó tizenkét esztendeig lakott. Új volt, nagyon is új ez a lakótelep, kint Zugló szélén, a Mogyoródi útnál. Tengeriföldek, lucernások közepén kezdték építeni. […] Az új lakók sokfelől jöttek; egymásról korábban nem is igen hallottak. Az első ember, aki minden telepinek kedves ismerőse lett, még mielőtt a nevét megtudhatták volna: egy hallgatag, kis bottal ballagó, deres sörényű fiatalember lett. Aki mindig utoljára szállt fel a mindig zsúfolt villamosra, maga elé engedett, sőt invitált mindenkit, még a suhancokat, az egyenruhás férfiakat is. Szavát hallani sem lehetett; nem avatkozott mások beszédébe, nem pörölt a javító mesterekkel, ellenben a szomszédnál is szívesen megcsinálta a csapot vagy a zárat, ha tehette.

Ezen a lakótelepen ismerhettem meg én is közelebbről. […] Legjobban éppen a legnehezebb napokban. A novemberi kormos időkben, 1956-ban. János fiunk, második gyerekünk akkor volt kicsi, s egy nővérem s két unokaöcsém is nálunk lakott, illetve rekedt akkor. Az ellátás viszont akadozni látszott. Olykor géppuskák is kerepeltek, a szomszéd ház erkélyét – éppen, amelyben Nagy Lászlóék laktak – meg is szaggattak a lövedékek. A mi házunk lakói, s mi magunk is a kisgyerekekkel húzódtunk le a pincébe. S akkor jött Nagy László és Szécsi Margit, a költő házaspár: nincs, nem lehet semmi baj, nyugodjunk csak. Kenyeret hoztak, talán kettőt is: ne vonakodjunk, nekik bőven van, nekik is jó ismerősök hozták, s most csak ketten vannak, Bandika, a kisfiuk oda van a lőrinci nagymamánál… Kenyerünk ugyan nekünk is volt elegendő, de a mozdulat mégis felejthetetlen maradt, s valamennyire talán még jelképes is: Nagy László kapta és továbbadta a kenyeret. S feledhetetlen az akkori kardélű arca is: maga ugyan reménytelenül keserű volt – „fejbe lőtt mének szédületével” élt -, akkor birkózott a fekete látomásával, de nekünk bizodalmat sugallt.

Ettől kezdve szaporodtak meg az otthoni találkozásaink. […] Gondjaink rokonok voltak, a gyerekek egy óvodába majd iskolába jártak, s egyre több lett a közös barátunk is. Bárki jött hozzánk, a falunkból, vidékről vagy más országokból érdemes ember, mindig kértem Nagy Lászlót, jöjjön át. Ha tudott, jött szívesen. Sokan megfordultak a házunkban, olykor már nem is értem vagy a családomért, hanem a jó reményért: hátha Nagy Lászlót is láthatják. Bevallom, magam is csábítottam nemegyszer úgy a vendéget: megpróbálom Nagy Lászlót is áthívni. Laci sejtette is ravaszkodásom, de nem bánta, érdemes emberekkel szívesen találkozott. Parasztokkal, diákokkal  éppen úgy, mint művészekkel és közéleti emberekkel. Sohasem költőként, de mindig emberként. Egy árnyalattal sem fogadott el több kedvességet, mint amennyi mindenkinek dukál. Ő volt a leghalkabb. Ha kedve támadt, ő beszélt a legszínesebben. Le lehetett volna írni, változtatás nélkül közölni minden szavát. Mint igazi epikát.

Csodálatos történetei voltak a diákéveiből is: mikor falujából, Iszkázról a pápai kollégiumba került, azon tűnődött leginkább, hogy tudnak felmenni a lovak a lépcsőn. Az Iparművészeti Főiskolára csak addig járt, kilenc hónapig, míg ki nem zöldültek a fák a Vilma királyné úton. Aztán már nem ment be, hiába izengetett neki a kedves Borsos Miklós. Ősszel beiratkozott a képzőművészetire, ott is csak addig maradt, míg nem jött a tavasz, pedig tanára Kmetty mester még a húszforintos tandíjat is kifizette helyette. Hát becsületből még járt vagy két hónapig. De akkor már a vers volt a nagyobb szerelme. És hát hová kell egy költőnek járnia? A bölcsészkarra. […]

Novellába, regénybe kínálkozó részleteket mondott bulgáriai útjáról is; kedvvel, otthonosan, hangjával, nézésével egyszerre magához emelve a körülötte élőket. Jelenlétében magunk is valakinek éreztük magunkat, kalácsos, abroszos, igazi ünnepen.

Különösen, mikor dallamba fordultak a szavak. Gyakran, szinte minden alkalommal. Akkoriban sokat énekeltünk. Nemcsak azért, mert fiatalok voltunk – elpergőben volt már a szájból az ifjúság méze -, nem is azért, mert nagyon virágos lett volna a kedvünk. „Víg esztendőkre szomjasan” inkább a „dérkoszorút” akartuk lerázni, s dalban elmondani, amire nem találtunk pontos szavakat. […] Sokan voltunk, sokfelől jöttünk, nagy kérdésekben egyező, részletekben eltérő véleményekkel; a dal segítségével az élesedésre hajlamos vitás kérdések fölé emelkedhettünk. Sorba mondtuk mindenki kedves énekét. Jó torkúak mindig bőséggel voltak jelen az ünnepes napokon, de legmagasabbra mindig Nagy László és Szécsi Margit énekeivel emelkedtünk. Mikor kedves bolgár és lengyel dalaikat fújták, egymásra vagy az ablakon betekintő égre nézve, mi akkor inkább csak némán mozgattuk a szánkat. […]

Míg szomszédok voltunk, nemcsak nálunk, Nagy Lászlóéknál is gyakorta voltak baráti összejövetelek, Margit-napok, László-napok vagy mindentől független testvéri találkozások. […] Ilyen alkalmakkor is Laci meg Margit volt a legtüneményesebb. A kánai menyegzőn sem érezhették jobban magukat a résztvevők, mint Nagy László asztalánál. S gondolom, nagy László is jól érezte magát vendégei gyűrűjében. […]

Később nagy élmény volt a lassan beinduló író-olvasó találkozók sora. Az írók láthatták, tapasztalhatták, hogy van közönsége az új irodalomnak, hogy van, s főként lehetne táboruk. Debrecen nagy bizonyítás volt: periférián veszteglő tanároké volt az est gondolata, de a városi TIT-ben is voltak emberek, akik vállalták a meghívást, s az egyetem legnagyobb helyiségét adta az esthez – az egyetemen dolgozó irodalombarátok szavára -, s a résztvevőket maga a dékán, Bán Imre köszöntötte. A szemekben pedig fény volt a szeretet.

S hasonlót kellett érezniök az íróvendégeknek Nyíregyházán is. Mert a nyíregyháziak is estet szerveztek a fiatal íróknak; egész gépkocsikaravánnal jöttek elénk Debrecenbe. A nyíregyházi szervezők is pedagógusok voltak, iskolában és szakszervezetben dolgozók, de a város minden rétegét fel tudták sorakoztatni a vendégek fogadására.

Bizodalmat, kedvet adtak ezek az esték nagymértékben. Bármilyen is lehetett pillanatnyilag a fiatal írók „irodalompolitikai árfolyama”, mellőzték esetleg őket, vagy írásaikat nehezebben jelentették meg, érezhették, hogy az övék az olvasók szíve. Hogy övék – Nagy Lászlóval szólva – „minden hatalom”. […]

És végezetül egy nagyon emberi történet Nagy Lászlóról, az emberről, aki egy más dimenzióban élt és gondolkodott. A hetvenes évek legelején történt. Korán reggel Nagy László hívott telefonon. „Feltétlenül és sürgősen találkoznunk kell”, mondja a telefonba. Kilenckor órám van az egyetemen, mondtam, előtte találkozzunk félúton, a Lánchíd budai hídfőjénél, egy presszóban. Már várt rám. Szótlanul megittunk egy pohárka konyakot. Nagy László hallgat. Vártam, hogy előálljon Laci a gondjával, amiért feltétlenül és sürgősen találkoznunk kellett. De nem szól, nézi csak az óráját, a mutatók közelítenek a kilenchez. Lassan kezdődik vagy kezdődne az egyetemi órám. Nagy László csak hallgat; iszunk még egy-egy konyakot. Kilenc óra lesz pár perc múlva. A hallgatást megtörve óvatosan megkérdezem: „Laci, miért is kerestél?”

    S ekkor Nagy László cigarettára gyújtott, s a cigaretta ködfüggönye mögül lassan, tagoltan mondani kezdte: „Egész éjjel tűnődtem, Mihály, egész éjjel tűnődtem, s arra jutottam: még nem szerettünk eleget!” […]

Nagy László versei már régen érvényt szereztek maguknak. Budapesttől Balatonalmádiig, Sepsiszentgyörgyig és Torontóig. Idősebbek és az ifjúság kezdetén állók idézik és éneklik sorait – érezve bennük a tisztaság üzenetét s a lehetetlennel is szembefeszülő emberi akaratot. Nagy László, az ember, s a Nagy László-i költészet már régen azonos az olvasók szemében; a versek kozmikusságát sem csupán művészi vonásnak, hanem erkölcsi értéknek tekintik: a hunyászkodó kisszerűségek fölé való eltökélt emelkedésnek.

Nagy költője, költőóriása több is van irodalmunknak, a költői szó és emberi magatartás, a lírai és az erkölcsi érték azonban tökéletesebb egységben már senkinél sem lehet.