Irodalmi kitekintő:

SZERGEJ ALEKSZANDROVICS JESZENYIN

(Konsztantyinovó, 1895. szeptember 21. – Leningrád, 1925. december 31.)

A XIX. század végén, de még inkább a XX. század első évtizedeiben a látványos fejlődés meghatározó képviselője a munkásság lett. A nagy történelmi események a városokban mennek végbe; az „utca zászlóvivő népe” felváltotta az évszázados történelmi küldetését betöltő „föld népét”: a parasztságot.

Ennek az átváltozásnak a legnagyobb orosz költője Szergej Alekszandrovics Jeszenyin 1895. szeptember 21-én /az új naptár szerint október 3-án/ született Konsztantyinovóban, a rjazanyi kormányzóságban. Szegénysorsú parasztszülei korán elváltak, a kisfiút jómódú nagyapja nevelte. A nagyapa egyházi könyvekből már korán olvasásra, betűvetésre tanította; a nagyanyja, aki „Oroszország valamennyi kolostorába” magával cipelte zarándoklásaira, tanítónak szánta, ezért beíratták a közeli alsófokú egyházi képzőbe. Már az iskolában foglalkoztatta a versírás. „Korán kezdtem verselni, kilencéves koromban” – írja, de hozzáteszi: „Tudatos alkotótevékenységemet tizenhat – tizen­hét esztendős koromtól számítom”. Első kötetébe is ettől kezdődően vette fel verseit.

A tanítóképzőt ugyan nem fejezte be, de amikor tizenhét éves korában Moszkvába ment az apja után, már nem volt tanulatlan. Gyakran hangoztatta, hogy nem az egyszerű parasztság soraiból való, mint azt sok kritikusa szeretné, hanem a könyvek bölcsességével kiművelt felső rétegből. Tanulmányait és a versírást tovább folytatja: beiratkozik a „népegyetemre”, és felvételét kéri a „dolgos népből jött” írók és művészek körébe, amelyet Szurikov, a nyolcvanas évek parasztköltője alapított a faluról jött művészek összefogásának formájául.

Társai munkát szereznek neki; segédkorrektor lesz egy nagy nyomdában. Kapcsolatba kerül a munkásmozgalommal is; részese lesz egy szolidaritási megmozdulásnak, minek kapcsán rendőrségi nyilvántartásba kerül.

1915-ben Pétervárra utazik, hogy kikutassa az ottani szerkesztőségekhez beküldött verseinek sorsát. Egy könyvüzletben megtudja Alekszander Blok címét. Elhatározza, hogy felkeresi. A költőt nem találja otthon, így üzenetet hagy számára. Az archívumban őrzött levélkén széljegyzet található Blok kézírásával: „Paraszt a rjazanyi kormányzóságtól, tizenkilenc éves. A versei frissek, tiszták, erősen csengenek. Nyelve gazdag.” Kedvező fogadtatásban részesül tehát. Tehetségét elismerve Blok, Gorogyeckij és Gorkij egyengeti útját. Bekerül az irodalmi élet áradatába; meghívásokkal árasztják el. Divatba jött a társadalmi jelenségként szemlélt „kékinges legényke” és költészete. Sikere csak Puskinéhoz mérhető. Barátok és álbarátok serege verbuválódott körülötte. Gorkij szerint „Barátai borral itatták, a nők meg a vérét itták.”

Első önálló verseskötete Szentpétervárott jelent meg 1916. január végén. Az 1910-1915 kö­zött keletkezett versekből maga a költő állította össze Húsvéti sirató címen. A kötet két részből áll. Az első rész címe Oroszország, melyben jellegadóak a lírai tűnődések a való életről, a természetről (Kunyhóban, Nagyapám, Ingoványos erdő stb.) Ezekben a versekben Jeszenyin tud örülni a „zab­zizzenésű” kis szeleknek, meg annak, hogy „Egy szekér a rétről / ballagdál haza, / csordul kerekéből / hársfa jószaga”. A társadalmi és a történelmi jelzések inkább csak megcsillannak verseiben: a háborúból visszavárt katonák csoportja az egyikben, a Szibériába tartó elítélteké a másikban. Egy kicsit a mesék vidéke faluja, s nem véletlen, hogy legtöbbször csak holdfénynél látjuk. „Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben / s egy borzas bagoly csőrén fennakad” – írja egy versében. Ezeknek a szinte gazdag belső életet élő, egy zárt költői világ hangulatát adó képeknek a hatását fokozza a népdalszerűen egyszerű forma, a népdalköltészettől öröklött közlési közvetlenség. „Nem költő, hanem hangszer, amelyet a természet teremtett a verselésre” – mondta róla Gorkij.

A kötet második része, a Mákszemtörténetek a hazát ünnepi oldaláról mutatja be; régi legendákat, hiedelmeket, a vallási képzetkörrel szorosabb kapcsolatot tartó témaköröket tartalmaz (Gyászünnep, Jön halottak napja stb.) Ezekben a versekben a pravoszláv vallásosság sok külső jegye is feltűnik.

1918 elején Pétervárott jelent meg második verseskötete, a Kékség. A kötet valamennyi verse a bolsevik forradalom előtt keletkezett; zömében az 1916-os esztendőben. A legpoétikusabb Jeszenyin kötet fő vonulatát változatlanul a szülőföld-szeretet versei adják (Dűlők álmodnak; Eső és förgeteg hazája; A cifra szekér; Kékség). Ezek a versek a szegénység zárt, daltermő világát fokozódó gondolatisággal tárják fel. „Az én lírámat egyetlen nagy szeretet élteti: a haza iránti szeretet. A hazaszeretet műveim alapja.” – vallja Jeszenyin.

A kötet legismertebb verse a Bokraink közt. Légiesen tiszta, poétikus atmoszférát teremt a költő a versben. Érzéki rátapintással ragad meg finom, ellebbenő hangulatokat, ízeket, árnyalatokat. Lélekbe ívódik a verszene, a dallam, az emlékezetben megőrződik a láttató erejű képsor. „Bokraink közt már az ősz barangol, / kóró lett a fényes laboda. / zizegő, szép zabkéve-hajadról / nem álmodom többé már soha.” A szerelem, az elmúlás, csöppnyi erotika, bűvölő erejű, áttetszően tiszta képek érzékeltetik a múlt és a jelen ellentétét. Mindvégig a hangulat a domináns a versben, amelyet a költő finom, gyengéd és érzékletes hasonlatokkal, képekkel teremt meg. A mértéktartás, a kényes, törékeny és érzékeny egyensúly és a hangulat az egyik legnagyobb titka a vers különleges varázsának.

Jeszenyin, - aki saját szavával élve – az októberi forradalmat „paraszti elhajlással” fogadta, s a pravoszláv régi egyházi nyelvből kölcsönzött zengzetes szavakkal „prófétált” a jövőről, amelyet „muzsik-paradicsom”-nak álmodott. Úgy érezte, hogy az Ószövetség népért perlő, áldó-átkozódó prófétái a messianisztikus korhangulatban sugallatot adhatnak a forradalmi indulatnak, az evilági megújulás vágyának is.

Hamarosan csalódnia kell azonban. Kiderül számára, hogy a szocializmus nem az ő világa; veszni látja általa álmai paraszt-paradicsomát. Ellenségesen fedezi fel a falvak láthatárán a mozdonyt, traktort – a „vasvendéget”. A látott élmények, a „kék Oroszhon”, a patriarchális muzsikvilág letűnése egyre jobban elkeseríti. Zajos mulatozásokba, botrányokba fojtja megrendülését. Jeszenyin megértette: „Dalaiddal porló dédapádat / föl nem keltheted”. Öndefiníciót alkot az Én vagyok összegező, számvető versében: „Én vagyok a falu utolsó / költője; híd az én dalom”. A Negyvennyolcas engesztelés című versében megjelenik a valóságos élmény költői kifejezése, a mozdonyt egyenlőtlen versenyben utolérni akaró pej csikó képe: „Bolond, bolond mulatság! / Hová, hová szalad? / Legyőzte az acéllovasság / az élő lovakat.” A múlt és a jelenben épülő jövő költői ütköztetésében jogos veszélyérzet is megszólal: megőrizhetők-e a múlt, a természet értékei a jövő számára, avagy megbomlik ember és természet harmóniája, és a leendő ipari társadalomban a természet is művi produktum, az ember történelmi tévedése lesz?

Elbizonytalanodik, s a botrányhőssé híresedett költő tivornyákba, „zabolatépő” éjszakákba menekül. 1922-ben ezt írja önéletrajzában: „A mi költészetünk legőszintébb rajongói a prostituáltak és a banditák. Velük mindig jó barátságban voltunk. A kommunisták nem szeretnek bennünket.” Ugyanezt így fogalmazza meg egyik versében: „Sűrű lárma a bűzös veremben, / de a pohár ott tart, nem ereszt. / Utcalányok hallgatják a versem, / betörőkkel habzsolom a szeszt.” Ennek az időszaknak a költői termése az 1921 elején önálló kötetként megjelent A csavargó gyónása és az 1921-1923 között keletkezett versekből összeállított Kocsmás Moszkva. A legkorszerűbb témáról elmondott legeslegkorszerűtlenebb szeszes töprengések ezek a költemények.

Az emberi és költői kiútkeresés jele nála, hogy a lírától a színház és az epika irányába tájékozódik. 1921-ben fordul Pugacsov történelmi alakjához. A nagy lázadó személyisége, a történelmi választás belső logikája, a sorssá váló hűség példája érdekli. A legszemélyesebb kételyeit sűrítette a verses dráma és a drámai eposz sajátos változatába.

1922-től felerősödik a mélyről fakadó panasz: „könnyű barátok”, „léha lányok”, heves kapcsolatok, hosszú kiábrándulások, és végül: „Sem asszony, sem barát”. Különös, hogy elsősorban életében és nem költészetében játszottak fontos szerepet a nők. Az egyik, a legkülönösebb szereplő a híres, a költőnél 17 évvel idősebb ír származású amerikai táncosnő, Isadora Duncan, aki a szovjet rendszer őszinte szimpatizánsaként érkezett Moszkvába, s akivel 1922-ben házasságot kötött, s akivel beutazza Nyugat-Európát, sőt Amerikában is megfordul. Gorkij szerint: „Ez a híres nő, - akit Európa ezernyi esztétája, a mozgásművészet megannyi avatott műértője dicsőített -, e kamasz-kicsiny, bámulatos rjazanyi költő mellett a legtökéletesebb megtestesítője mindannak, amire ennek a költőnek nincs szüksége.” Más nyelv, vérmérséklet, alkat; gyökeresen eltérő világérzés emberei voltak. Nem csoda hát, hogy 1923 augusztusában szakít Duncannal, s egyedül tér haza Moszkvába a hosszúra nyúlt „nászútról”.

Amerikáról írott rövid útinaplója, a Vasból épült Mirgorod és a barátoknak írott levelek ellentmondó érzések küzdelméről beszélnek. Jeszenyin, az orosz falu költője lázas szenvedéllyel nézi a kinti viszonyokat, s közben minden élményét az otthoni helyzet mérlegére teszi; a technika vonzó erejét újra meg újra összeveti a patriarchális falu féltésével: „Ha manapság Amerika a példakép, hát akkor én inkább a mi szürke egünket, meg a mi tájképünket választom: a kissé már földbe süppedt parasztházat, mellette a hatalmas szénaszárító póznát, távolabb a farkával csapdosó sovány kis lovacskát.”

1924-25 a botrányok utáni lehiggadás időszaka Jeszenyin életében. Ismét utazik; a Kaukázusban talál új barátokra. Tbiliszi, Batumi, Baku ekkori életének legfőbb színterei. Ebben a megbékülő periódusban Puskint választja példaképül. A népek barátságának költőjévé válik kaukázusi élményeinek hatására. Merít a perzsa költészet kincsesházából. Ennek eredménye a világirodalom egyik legszebb szerelmes ciklusa, a Perzsa motívumok, amelyben az élet és a szerelem örömeiről énekel. Magánélete is harmonikusabbá válik. Megismerkedik, majd házasságot köt Lev Tolsztoj unokájával, Szofja Andrejevna Tolsztajával.

Ezt a viszonylag nyugalmas, zavartalan időszakot azonban hamarosan újabb tivornyákkal ellensúlyozott depresszió követte. Utolsó versei ismét magányról, lelkifurdalásról, félelemről tanúskodnak; az elveszettség érzéséről, amely rémlátásokkal gyötörte és légüres térbe taszította. Sorsán már orvosi beavatkozás sem segíthet. Rövid szanatóriumi tartózkodás után váratlan elhatározással Leningrádba utazott, az Angleterre szálló egyik szobájában saját vérével megírta búcsúlevelét, s a központi fűtés csövére felakasztotta magát. „Ég veled, barátom, Isten áldjon, / elviszem szívemben képedet. / Kiszabatott: el kell tőled válnom, / egyszer még találkozom veled. / Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm. / Ne horgaszd a fejedet, hiszen / nem új dolog meghalni a földön, / és nem újabb, persze, élni sem.” – olvashatták másnap a leningrádi újságolvasók a halálhír mellett.

1925. december 31-én sok ezren kísérik utolsó útjára Moszkvában a vaganykovói temetőben. Tette a célját kereső értelmiségi ifjúság körében valóságos öngyilkossági sorozatot, pesszimista hullámot, „jeszenyizmust” indított el. Halála után személye és költészete irodalmi viták középpontjába került; műveit hosszú évekig nem jelentették meg. Költészetének varázsa azonban fokozatosan áttörte az előítéletek falát, s ma már mindinkább elismerik, hogy tévelygéseivel és tragédiáival együtt az orosz falu és természet egyik legnagyobb lírikusa volt.

BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -

szép voltál, te kedves, illanó!

Szelíd, mint az alkony puha fénye,

s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,

neved, a törékeny, mesze szállt.

Gyűrött sálam őrzi már csak híven

fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal

macskamódra, lustán lépeget,

emlegetnek tűnődő szavakkal

vizimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:

álom voltál, elhaló zene.

de tudom - aki formálta vállad,

fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

/Fordította: Rab Zsuzsa/