CZINE MIHÁLY

(1929. április 5. – 1999. január 21.)

Széchenyi- és Bethlen-díjas irodalomtudós;

„Isten virágos zsoldosa, tizenöt millió magyar vándorprédikátora”

A legtöbb „nagyember” a halála után válik igazán naggyá; Czine Tanár Úrra ez csak részben áll. Ő már életében naggyá vált, ő volt a Tanár Úr, akinek előadásait – szóljon az Móricz Zsigmondról, Babits Mihályról, határainkon túli magyar irodalomról vagy mostani ismeretekről – egyetemisták sokasága, felolvasó és irodalmi esték közönségeinek százai hallgatták emelkedett lélekkel.

Az irodalomtudós, a professzor egyszerre tudott lenyűgözően szólni akár a sörgyári irodalomest közönségéhez, akár az MTA Tudományos Minősítő bizottságában pengeélesen érvelni a magyar irodalom jussaiért; Veres Péter, Németh László, Sütő András és a maga igazáért.

Ki is volt ez az ember, akinek értékét, nagyságát, pótolhatatlanságát a tanítványok, a hallgatók felismerték – látták nagyságát és rajongtak érte -, de a hivatalos irodalmi és politikai élet elég mostohán bánt vele, különösen, ha előmenetelről, netán dicséretről volt szó.

Nevét ismerték Sepsiszentgyörgytől Kanadán át az ausztráliai, irodalmat szerető magyar közösségekig. Az irodalom fontosságának hirdetése mellett a Dunamelléki Református Egyházkerület világi főgondnokaként sok ezer protestáns érdekében is számtalanszor hallatta keményen zengő szatmári hangját.

Ez az emlékezés hiányt igyekszik pótolni, a köszönet hiányát, azt a köszönetet, aminek sokszorosával adósak maradtunk mi, a „Czine-tanítványok” is.

Alakjának megidézésében Őt, Magát hívjuk segítségül. A Czine Mihályt értő és neki mindvégig tisztelettel adózó Görömbei András és N. Pál József – a 60. születésnapra készült - munkája, valamint a hajdani bölcsészhallgatók, azaz saját visszapillantásaink, „találkozásaink” a Tanár Úrral a visszaemlékezésünk tükörcserepei. Hisszük, hogy odaföntről megértő, kissé hamiskás mosollyal követi és fogadja próbálkozásainkat, megkésett tisztelgésünket.

Czine Mihály 1929. április 5-én, Trianon után 9 évvel a szatmári Nyírmeggyesen látta meg a napvilágot Czine Zsigmond juhász 10. gyermekeként.

A nagyobbik bátyja megjárta az első világháborút, átélte az ország megcsonkíttatását. A legidősebb nővér eladósorban lévő leányként dajkálta, énekelte a csodaszép szatmári dalokat, balladákat a legkisebb fiú csendesítésére.

Édesapjától és idősebb fiútestvérétől hallotta a háború, az ország elvesztésének tragikus történetét, édesanyjától és Teri nővérétől az aggodalmat a „túlra kerültekről”. Akár mesebeli történet is lehetne, de a valóság ennél keményebb volt; a juhászsorból való kiemelkedés lehetősége fel sem merült a később Hodászra költözött család gondolataiban.

Az elemi iskolás fiú mindent elolvasott, ami a faluban fellelhető volt, s az álmok csúcsán ott magasodott a kicsiny református templom szószéke, ahová Foris tiszteletes úr olyan szépen tudott felmenni. Az ő igehirdetése jelentette a nyiladozó értelmű gyermek számára a világot. S hogy értelme nem volt átlagos, bizonyítja, hogy vasárnap délutánonként – a szomszéd öregek nagy csodálkozására – szóról szóra felmondta a délelőtti istentisztelet szépen zengő mondatait.

A „juhászbundától” Siketh tanító úr mentette meg, aki közbenjárt édesapjánál, hogy a gyermek továbbtanulhasson.

Nyírbátor és Nyíregyháza a tanítóképző éveit jelentették a fiatalember számára, aki már ekkor könyv nélkül mondta Arany János Toldiját – az egész trilógiát megtanulta „virtusból” -.

A Sors jól rendelkezett talentumával, mert ahogy Ő maga vallotta: „- … szerettem beszélni!”, azaz előadni. Ehhez a legjobb lehetőséget az Eötvös Kollégium adta. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója Király István professzor útmutatása nyomán csakhamar Babits Mihály, majd a népi írók, hamarosan pedig Móricz Zsigmond szakértője lett.

A hatvanas években már az ELTE BTK-án hallgatók százai nevelkedtek az Ő előadásain. Egy-egy szerda délután zsúfolásig megtelt az előadóterem a Piarista-közben – más egyetemekről, karokról is jöttek hallgatók - Czine Tanár Úr előadását meghallgatni. A szépen zengő szatmári hangon túl új volt a mondandó is. Új, hisz előtte senki nem merte vállalni, hogy a kisebbségi magyar kultúráról, a határainkon túli magyar irodalomról szóljon. Ő megtette!

Mint egykori bölcsészhallgatók Tőle hallhattunk először Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Dsida Jenőről. A 60-as években ez nem kis dolog volt; mondhatni politikai hőstettel ért fel! Közben hatalmas lendülettel dolgozott…

Móricz Zsigmond útja a forradalomig című könyve 1960-ban jelent meg, majd a Gondolat Kiadó naturalizmust taglaló kötetében szintén Móriczot idézte.

Az irodalompolitika viszont nem kedvezett ennek a szemléletnek, különösen nem a népi írókkal való sorsvállalásnak.

A XX. század magyar irodalomtörténetét az újvidéki Fórum Kiadó jelentette meg szerbhorvát nyelven. Magyarul csak 2001-ben a Kortárs Kiadó és N. Pál József gondos munkája tette publikussá a hiánypótló tanulmánykötetet, a 11 fejezetből álló irodalomtörténetet, amely már a 60-as években is kiváló egyetemi tankönyv lehetett volna!

 Akadémiai doktori értekezésének vitája is politikai kérdéssé lett…!

 Közben az Arcok és vallomások sorozatban elkészítette Szabó Pál portréját.

Az „okos szeretettel” megírt könyvben az olvasó nem csupán Szabó Pál alakját láthatja; Czine Mihály jóvoltából megelevenedik a „vidék Magyarországa”, a szegénység és a szépség világa.

 A Nép és irodalom című kötet már valamiféle áttörést jelentett 1981-ben az irodalomtörténész életében – legalább is a kiadók általi megítélésben.

A kétkötetes mű esszéi egyértelműen tükrözik a filológus irodalomszemléletét, ahogy egyik méltatójánál olvashatjuk: „Számára az irodalom nem preparátum, amelyet vizsgálni, elemezni kell, hanem fölemelő galvanizáló élmény, amelyet meg kell osztani másokkal is.” Ebben a két kötetben áttekinti a magyar irodalmat Balassitól Németh Lászlón át az erdélyi Farkas Árpádig. A mű második kötete mindmáig a legjobban használható ismereteket nyújtja a határainkon túli magyar irodalomról. A kisebbségbe szakadt íróink közül Ő írt először méltó és méltató hangon a sztánai Varjuvár – Erdély – prófétájáról, Kós Károlyról, a stószi Fábry Zoltánról, a délvidéki Szenteleky Kornélról.       

 Határkővé lett ez a műve, de az egyetemi tanárrá való kinevezéséhez még mindig kevés volt…(?!) Kevés volt, miközben nemzedékek nőttek fel hatalmas, széles válla alatt, biztató szavai nyomdokán.

Féltőn-szerető, szigorú, de mégis mosolygós tekintete, bólintása, kézfogása kitüntetést jelentett a mindenkori magyar szakos hallgatók számára. Nála vizsgázni, doktorálni mindig is rangot jelentett a tekintélyes bölcsészkari hierarchiában. Utassy Józseftől Mezei Katalinig számos „költőpalánta” (ma már irodalmi életünk meghatározói ők) útját egyengette, doktoranduszokat nevelt, akik egy életre tőle tanulták meg az emberség és a magyarság hitét, a soha meg nem alkuvás büszke tartását.

Kisebbség és irodalom címmel 1992-ben Pozsonyban jelenhetett meg a Madách Kiadó gondozásában esszéinek egy része.

Püski Sándornak köszönhetően napvilágot látott 1997-ben Németh László eklézsiájában című műve is.

A 80-as években - amikor a Kádár-rendszer eresztékei már ropogni kezdtek - az egyetemi tanári kinevezést is megkapta, innentől „hivatalosan” is irányíthatta az ELTE BTK-nak XX. századi magyar irodalom tanszékét. Mindeközben számtalan cikk, tanulmány, rádióelőadás és még korábban az elmaradhatatlan író-olvasó találkozók fémjelezték filologusi munkáját.

Az egyetemi előadások után a legkisebb településre is elkísérte annak idején Nagy Lászlót, Berek Katalint vagy Béres Ferencet. Megjelenésével, értő szavú bevezetőjével a legegyszerűbb emberek szívébe is belopta az irodalom, a versek szeretetét. A szó hagyományos értelmében nem a katedráról szóló tanár volt, sokkal inkább vándorprédikátor, az irodalom, a magyar szó vándorprédikátora – Csoóri Sándor szerint „Isten virágos prédikátora” - Farkaslakától Clevelandig. Ő volt a magyar irodalom „nagytiszteletű ura”, aki olyan szépen tudott felmenni a katedrára és falusi kultúrház sebtiben összeácsolt színpadára egyaránt azért, hogy megszólaljon. Megszólaljon és hirdesse az Igét; a vers, a költészet erejét, azt, hogy a magyarság szükség és állapot…

Amit egyetlen hatalom sem tudott megtenni, a hirtelen jött betegség megtette; hite, mesébe illő termete megtört. Már a kitüntetés, a Széchenyi-díj, majd a Bethlen-díj sem hozta vissza az erejét… Nagyon sokan hinni akartuk, hogy van még visszatérés. A válságos napokban sokak aggódását fogalmazta meg Sütő András Marosvásárhelyről: „A könyörgés az emberé, a végzés az Istené.”

1999. január 21-én Czine Tanár Urat, a Kárpát-medence magyarságának „vándorprédikátorát” magához szólította az Úr. Emlékét, tanítását – mi, Czine-tanítványok, míg élünk - megőrizzük!

 /ZE és PPL/

Csoóri Sándor

Száll, száll a füst Czine Mihálynak

 Megöregedtem, száll a füst,

egyre messzebb a város széle,

egyre kevesebb út vezet

a szeles dombok tetejére.

Egyre kevesebb út haza,

az udvarba, a dohos házba,

hol csizma-múmiák feküsznek

a padláson, örökös nászban.

Mennyi szél, mennyi sír és mennyi

falomb kísért az úton eddig,

repülő ágak, repülő kövek,

hadonászó, zúzmarás senkik,

háborúk, melyekben én voltam

a győztes és a vesztes is,

Isten virágos zsoldosa,

kit körbezúg a nemezis.

Fejem tűzvészben, holdsütésben,

hányszor elárvult köztetek,

néha már csak egy csontszilánk volt,

test-hulladék, mely ellebeg,

el, el a jácint-színű térben.

Nem is emlékszem semmi másra,

csak arra, hogy már nem vagyok

s hamu zuhog alá az ágra.

Drágáim, hol van már az égalj?

a hamus fák a földi kertben?

a messzeség és a határok?

Beállt a fagy a képzeletben.

Száll, száll a füst, mintha egy ország

Télvégi lehellete szállna -

Valaki verset ír helyettem

egy temető fehér falára.

1998. december 27.