Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.

Bömbölve járt a bükkerdőn, a házak közt vadul táncolt.

Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.

Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.

Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,

nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.

Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,

csodálatos ősvilág volt: babonák, mesék világa.

A mező volt iskolája, a természet a mestere;

könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.

Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.

Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.

Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,

és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.

Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.

- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.

Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot;

Majd egy csuszát hozzám dobott, - és a tornyom összeomlott.

Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem;

Meg akartam ölni apót…, de csak lassan sírni kezdtem.

Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.

Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!

Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.

- „Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat!

Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,

és a sors, egy legyintéssel, így ledönti azokat is.

Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,

de, hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.

Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,

s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.

Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.

Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”-

A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.

Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot!