A TITOK

 
Távozni készültem már a falusi iskolából, ahol egy kézimunka-kiállítást tekintettem meg. Riporton jártam a Dunántúlon, és útközben meglátogattam régi ismerősömet, az iskola igazgatóját, így kerültem oda. Meleg kézfogásokkal búcsúzkodtunk a folyosón, amikor Ilonka néni, az ősz hajú nyugdíjas tanítónő megszólított. Bocsánatkérő mosollyal arra kért, hogy hazafelé menet álljak meg a házánál néhány percre. Meghívott egy kávéra. „Nagyon szeretnék valamit elmondani…” – suttogta lehajtott fejjel.
Igazgató barátommal megittunk még egy teát az iskola melletti lakásán. Amikor egyedül maradtunk egy percre, megkérdezte, mit akarhat Ilonka tőlem. Aztán csak hümmögött. Merthogy a falu ferde szemmel nézi a tanítónőt a második házassága miatt. Kerülik. A tanítói kar sem fogadta be. „Kíváncsi vagyok, mit akarhat, miért hívott meg.”
Ilonka a falu szélén lakott. Mondhatnám úgy is, hogy a „villanegyedben”, mert néhány emeletes ház is volt a környéken, erkéllyel. Végigvezetett a házon, ami nem villa volt ugyan, csak egy meleg családi fészek. Kortyolgattuk a teraszon a kávét, és vártam, hogy megszólaljon. Lehet, hogy tele van panasszal, sérelemmel, és most kiönti szíve keserűségét, de sokáig csak hallgatott. Aztán hirtelen megkérdezte:
„Hallott már valamit az én életemről? Házasságomról?”
„Egyet s mást elmondtak már, félszavakkal, de szívesen meghallgatom, ha ezzel segíthetek valamit.”
„Nem kérek segítséget, egy titkot szeretnék elmondani, a valóságot feltárni maga előtt, hogy egyszer majd megírja. Ha meghalok…”
A karosszékben hátradőlve félig hunyt szemmel hallgattam. Olyan volt a hangja, mint távoli muzsikaszó. A gyermekkorával kezdte az emlékezést. A közeli kisvárosban járt középiskolába, aztán elvégezte a tanítóképzőt, s ide helyezték az iskolába. Apja jómódú iparos volt, és talált a számára vőlegényt is a falusi adóügyi jegyző személyében.
„Árpi jó ember volt, de rászokott az italra, s az teljesen tönkretette az egészségét. Sosem veszekedtünk, békességben éltem vele. Amikor meghalt, tisztességgel eltemettem, meggyászoltam, majd férjhez mentem újra, másodszor is.”
Ez a második házassága volt a szálka a falu szemében. Nem tudtak napirendre térni felette. Mert a választottja, Bálint Karcsi, a sánta villanyszerelő rovott múltú ember volt. És a közfelfogás szerint nem illettek össze. Amiatt maradt sok ház kiskapuja zárva Ilonka néni előtt. Erről a furcsa házasságról szerettem volna többet megtudni, de mielőtt feltettem a kérdést, Ilonka megszólalt.
„Elmondok egy régi-régi történetet, ha nem untatom vele.”
A történet, amelyet elmondott, a második világháború kitörésének napjait idézte fel. Abban az időben, 1939-ben tartotta kézfogóját az első férjével. Huszonkét esztendős volt, friss diplomás. Apja nem sajnálta a pénzt, hét falura szóló eljegyzési ünnepséget rendezett. A szomszéd falu cigányzenekarát is felfogadta. Már napokkal az eljegyzés előtt sütöttek-főztek.
„Itt is terített asztalok várták a vendégeket, ahol most ülünk" – vette fel a mese fonalát, miközben csodálatos fények villantak a szemében.
"Voltak vagy harmincan a meghívott vendégek. Mi a vőlegényemmel az ebédlő fő helyén ültünk. Emlékszem, a mama behozta a tortát, a zenészek rázendítettek, amikor váratlanul sikoltás hallatszott. Valami történt. Fölugráltunk, kitódultunk a kertbe. A cselédlány sikoltozott, mert az én szobámban, ahová benyitott, egy idegen embert látott. Nem lehet más, mint rabló. Fogják meg! Az idegen kiugrott a szoba erkélyéről a kertbe. A lábát törte. A rendőrök vitték kórházba. De hiába volt a gyors orvosi beavatkozás, sánta maradt. Az ítélet ellen nem fellebbezett, igazi férfi módjára viselkedett.
Tudja, ki volt? Megmondom, Bálint Karcsi, akihez másodszor férjhez mentem. Aki azért jött akkor hívatlanul a házunkba, hogy elmondja nekem, mennyire szeret. Diákszerelem volt. De egy egész életre érvényes. Hát ez az a titok, amelyet el akartam mondani magának. Ha meghalok, majd mondja el mindenkinek…”
Ilonka tavaly meghalt. Szép, romantikus titkát én sem őrizgetem tovább, átadom az utókornak, talán lesz, aki tanul és erőt merít belőle.
/Illés Sándor/