SZABÓ LŐRINC, AZ EMBER

„….Ha egyszerre tudok meg mindent,

hogy itt mi van,

egész biztosan felkötöttem

volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,

akart velem:

megmutatott mindent, de lassan,

türelmesen:

különbékét ezért kötöttem

a semmivel,

ezért van, hogy csinálom, amit

csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó

pillanatot,

ezért van, hogy a háborúban

verset írok

s a leprások közt fütyörészek

és nevetek

s egyre jobban kezdem szeretni

a gyerekeket.”

(Különbéke)

Babits Mihály őszinte tisztelője, később fiatal barátja - a magánéletben rövid hónapokra a vetélytársa -, majd évtized múltán már ismét tisztelője volt a fenti oly jól ismert, de mégsem jól értett sorok szerzője az akkor 33 esztendős Szabó Lőrinc.

Illették mindenféle politikai jelzővel is, de megérteni - különösen az Embert - kevesen akarták, tudták. Illyés Gyula, a későbbi legközelebbi jóbarát, majd Székely János, a költő-utód a kivétel. Mindössze ötvenhét esztendőt élt.

Vajon hogyan élte meg ezt az ötvenhét esztendőt? Hogyan fonódott össze a költészet és valóság, a filozófia és maga az élet ebben a sajátos költői, nem mindennapi emberi sorsban? Milyen ember lehetett? Próbáljuk meg értő szívvel és befogadó lélekkel olvasni a halála után öt esztendővel emlékező, alakját megidéző Székely János szavait:

„Emlékeztek rá? Idefent

Elátkozott volt és beteg.

Én sosem láttam őt, de ti

Idősek emlékezzetek.

Nem volt még szív, kit vágyai

Így zsongítottak és gyötörtek,

Soha még szomjasa

Nem volt a robbanó gyönyörnek.

Soha élőben nem lakott,

Ha öröm érte, ennyi hála,

Nem volt ki ennyi bánatot

Költött lányára, fiára,

Nem született még eleven,

Ki –noha mély, és noha bátor-

Ily sokszor és sokféleképp

Menekült volna a haláltól..

***

Nem testi képe őrzi őt,

Nem is csak versei varázsa,

De életének stílusa,

Eredménye és tanítása,

Elvállalt küldetése, mely,

Legmélyebb alkatává válott:

Ha kínban is, ha bűnben is –

Kimondani az igazságot.

Ki vállalná barátaim,

Hogy minden titkát elbeszélje,

Tudván: bár pontos és igaz,

Csak pusztulást okozhat véle?

Ő ezt vállalta -s épített

Az új erkölcsre új világot.

Bevallotta az igazat.

Kimondta akkor is, ha ártott.

***

(Rekviem - Szabó Lőrinc emlékezetére - részletek)

Székely János pontosan megértette a Szabó Lőrinc-i élet és költészet kulcsmondatát: bevallani, kimondani az igazságot. A legnagyobb erkölcsi magaslat szükségeltetik ehhez életformához, amit lehet kritizálni, lehet irigykedve fanyalogni, lehet úgy tenni, mintha nem értenénk, de fel nem nézni rá nem lehet.

És ha ezen erkölcsi kategoricus imperativus alapján olvassuk a legismertebb verseket, akár magunkra, saját ki nem mondott gondolatainkra, érzéseinkre ismerünk.

Férfi és nő kapcsolatában a Semmiért Egészen című költeményt szokták költőnktől citálni, ami tagadhatatlanul kemény, de ugyanakkor nagyon őszinte gondolatsor. De vajon ismerjük-e ebben a témában a másik nagy verset?

"Ágaink egybecsavarodtak,

gyökereink összefogóztak,

árnyunkba utasok heveredtek,

lombunkból madarak szárnyrakeltek, –

magunknak mi már megmaradjunk,

másnak, egymásnak annyit adtunk,

annyit kínlódtunk és mulattunk,

hogy vígak, búsak, rosszak és jók,

lettünk egy kicsit már hasonlók.

Mikor a sors összeültetett,

csemeték voltunk még, gyerekek,

fiatal társak, szövetkezők,

rosszabbak elől menekülők,

játszottunk tündéri fuvolákkal,

haragos, fekete trombitákkal,

nem törődve senki fiával:

elszakadók és összehajlók,

valami titokban hasonlók.

Aztán nőttünk – Védett az isten,

nincs fejsze, amely leterítsen,

jöttek ránk fénylő fegyverekkel,

mi álltunk hallgató sebekkel,

s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,

szúrós tűzben csontja megolvadt,

háza bedőlt, szeme kisorvadt, –

s mi álltunk, két fa, virágba bomló,

elrendelt csodához hasonló.

S ez biztat, ez, az érthetetlen.

Mesében állunk, csoda-kertben, –

s ha mese, a fának is lehet szíve,

zengünk is, úgy zeng a kettőnk hite,

mint a harangok, ha vasárnap

Kálvin lelkével nekiszállnak

az illatos, napos határnak:

jövőt zeng két hang, muzsikáló,

szétlüktetve egybefonódó.

Kétszer-egy sors az isten előtt,

szövetség nem lehet más se különb:

hogy én mi vagyok, nem tudom,

csak azt, hogy benned bízhatom:

bármennyit sírtál, hadakoztál,

jönne új vihar, rámhajolnál,

magad ellen is átkarolnál:

egymásra fájva rászorulók,

lettünk mindenkihez hasonlók.

Két fa, együtt, testvéri lombban,

egyek vagyunk sok fájdalomban,

örömökben és kényszerekben,

máskép tán élni is lehetetlen:

magunknak hát már megmaradjunk,

gyökereinkről ne szaladjunk,

tavaszban, őszben gyarapodjunk,

legyünk hívők, bátrak, kitartók:

az örök reményhez hasonlók.

(Szövetség)

Lehet-e ennél őszintébben, nemesebben vallani két ember elrendelt és önként megkötött szövetségéről? Mintha nem is a kegyetlennek és oly sokszor önzőnek tartott Szabó Lőrinc mondaná ezeket az életre szóló gondolatokat. Pedig, bizony ez is ő. Sőt, sejtésem azt sugallja, sokkal inkább ez Szabó Lőrinc a legmélyebb rétegekben. De az ember hiú és büszke, és ha ehhez az őszinteség is odaáll harmadikként, akkor kerülnek a papírra a külvilágot - a nem pontosan gondolkodó külvilágot - meghökkentő sorok. Költőnk e tulajdonságoknak nem volt híján, ezért a sok kétely és látszólagos ambivalencia a megítélésében.

Mint ahogy hitében is vallott hitetlenségét is csak értő szívvel lehet megérteni, elfogadni, tisztán látni. A gyermekeit féltőn szerető édesapa-költő, aki tudott gyermekien játékos és egyszerre mélyen filozofikus lenni a Lóci-versekben, amikor őket védené, magához a Mindenséghez fordul segítségért, szövetségesért:

Fák, csillagok, állatok és kövek,

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket, csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és halott anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom.

De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

tűz, víz, ég és főld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek!

- olvashatjuk az Ima a gyermekekért című, a lélek mélységeiből őszintén kiszakadó fohászában.

A Szabó Lőrincről felvillantott szubjektív kép nem lenne teljes, ha nem szólnánk a politikai megítéléséről, félreértett szerepéről és természetesen Vékesné Korzáti Erzsébet sorsáról.

Tény, hogy Szabó Lőrinc egyértelműen híve volt a Bethlen-, majd később a Teleki-kormánynak. Gondolom, minden hazáját szerető és józanul gondolkodó értelmiségi így vélekedett és cselekedett az adott időben. A szégyellnivaló az, ha nem. Szemére vetették utólag, hogy többször járt Németországban hivatalosan is. Nyelvtudása, intelligenciája volt az elsődleges szempont, amikor őt választották a kormányzó vagy éppen a miniszterelnök sajtókíséretének vezetőjéül. Ezt a háború utáni megváltozott politikai rendszerben sem akarta megtagadni, mint ahogy az is természetes, hogy ő is volt katona a világégés idején (hadnagyi rangig jutott). Ezek voltak a „politikai bűnei” és az 1928-ban megírt Vezér című verse, amit lehetett később, utólag alaposan félremagyarázni.

Vékesné Korzáti Erzsébethez egy emberöltő tiszta szép vonzalma kötötte, kezét és szívét számtalan vers megírásában vezette. Örömeit, érzéseit csak részben vallhatta meg, gyászát elmondhatta a százhúsz szonett és maga a halál.

Megélt életében mindvégig költő volt és Ember. Hiszem, hogy nem csupán Székely János számára jelentett értéket és emberi minőséget.

„…Ő már alulról néz reánk,

Kik hozzá szánakozni jöttünk.

Pedig látjátok, társaim,

Még csak hasonló sincs közöttünk.”

- olvashatjuk az őszinte és együttérző szavakat a rá emlékező Rekviem szigorúan mért utolsó mondataiban.

Mindezek ismeretében alkalmasint vegyük le a könyvespolcról valamelyik Szabó Lőrinc verseskötetet, s megtaláljuk a versekben a legnagyobbat, az Embert!

/ZE/