Egy nem „kánonizált” irodalomtörténész

Melczer Tibor

/1945–2001/

Sajnos, nem tudok „szépen” írni, de írni muszáj, mert ha én nem teszem meg, akkor senki sem fog megemlékezni róla, a XX. századi magyar irodalom két nagy alakjának, Babits Mihály és Radnóti Miklós költészetének egyik legérzékenyebb és legalaposabb kutatójáról, az ötvenhat éves korában egy hirtelen szívroham következtében elhunyt barátomról, Melczer Tiborról. Nem volt „nagy tudós”, a mai irodalomkritika komolyabban számon tartott képviselője, „csak” jó irodalomtörténész volt, a magyar történelem és irodalom ismerője, tudósa, az Országos Széchényi Könyvtár talán egyik utolsó „irodalombolond” tudományos munkatársa, a Nyugat-korszak egyik legfelkészültebb kutatója, aki előbb az Új Tükör, Magyar Hírlap, Élet és Irodalom könyv-, zene- és tévékritikáiban mutatta meg kritikusi és újságírói képességeit, majd a rendszerváltást követő négy-öt évben az Új Magyarország egyik legszellemesebb és az Antall-kormány egyik legelkötelezettebb publicistájának bizonyult. Talán ez is oka volt annak, hogy a mindenki által elismert szaktudása ellenére nem került be a „hivatalos” irodalomkritikusok „kánonjába”. Tudását, kompetenciáját Babits és Radnóti életművében elfogadták ugyan, de mackós külleme, furcsa beszédmódja és főleg politikai elkötelezettsége miatt nem vették irodalomtörténész- s emberszámba. Pedig az volt, méghozzá az egyik legkiválóbb.

Nekem pedig barátom. Tizenkét éves korunkban ismertük meg egymást áldott emlékezetű tanárunk, Bisztray Gyuláné dr. osztályában. Már akkor is „furcsa” külseje miatt sok bántást kellett kiállnia, ugrattuk, hiszen könnyű volt beugratni, gyerek módra kínozni. Magam is így tettem, de nem sokáig. Aprócska tornatanárunk, aki meglehetősen szadista módon pofonokkal és barkóhúzással próbált belőlünk „szocialista embert” nevelni, és ebben az igyekezetében mindenekelőtt Tibort tüntette ki figyelmével, egyszer túllőtt a célon. A Cukor utcai iskola lépcsőházában addig ráncigálta a kövér kisgyerek fülét, míg az elbotlott, és lebukfencezett a lépcsőn. Nem lett semmi baja, de az ijedségtől összepiszkította magát. Az osztály tombolt a röhögéstől, az aprócska tanár ragyogott. De hamar fordult a kocka. A megalázott kisfiú mint fúria támadt a tornatanárra, most ő kezdte ráncigálni a felnőtt embert, azzal fenyegetve, hogy felviszi az igazgatóhoz. A „tanár úr” erre pánikba esett: kedves Tibor így, kedves Tibor úgy. A megalázott kisgyerek diadalmaskodott. Nem bántottuk többé, egy kicsit „hőssé” vált szemünkben, akkor barátkoztunk össze. Mindketten „irodalmárnak” készültünk. Igaz, gimnáziumba és egyetemre már nem együtt jártunk, de barátságunk haláláig tartott, halálomig fog tartani.

Melczer Tibor kiváló irodalmi érzéke, költészet iránti fogékonysága igen hamar megmutatkozott, de „lustasága” és „figyelmetlensége” miatt osztályzatai nem bizonyultak elegendőnek a felvételi pontszámhoz. Így csak kétévi anyagbeszerzői munkavégzés után nyert felvételit az ELTE magyar–történelem szakára. Radnóti költészete iránti szeretete miatt a Tolnai-féle szemináriumok egyik leghűségesebb látogatója lett, de professzora nem méltányolta a diák lelkesültségét és eredeti kutatásait, hiszen tanítványa nem a „bunkócska” dallamát, hanem az igazi költészetet, a halállal is szembeszállni képes hitet kereste és mutatta fel Radnóti Miklós életművében. Szerencsére többi professzora közül nem egy melléállt, és segítette, hogy tanár és irodalomtörténész lehessen. Nagy Miklós tanár úr segítségével került a cinkotai Szerb Antal Gimnáziumba, Szabad György és Szauder József professzorok támogatásával jelentek meg első tanulmányai szakfolyóiratokban, tanulmánykötetekben.

Féltettük őt a diákoktól, ismerve viselkedésének és külsejének furcsaságát, de nem kis meglepetésünkre tanítványai elfogadták, sőt szerették, becsülték tudásáért, emberségéért, és ő is boldog volt tanítványai között. Ugyanakkor az is látszott, hogy sosem lesz belőle „éltanár”, hiszen hol elaludt, hol elkésett a reggeli órákról, nem vezette rendesen az osztálykönyveket, és a tananyagot is kedve szerint alakította. Így ő is belátta, hogy bármennyire szeret is tanítani, jobb, ha pályát változtat, elfogadta hát volt tanára, Fajcsek Magda hívását, és az Országos Széchényi Könyvtár Tájékoztató Szolgálatának lett tudományos munkatársa. A könyvtárban igazi, tudós barátokra talált: Berlász Jenőre, Kelecsényi tanár úrra, Kemény Ö. Gáborra és az őt mindig szeretettel korholó Fried Istvánra. Ebben a tudós műhelyben vált a magyar kultúr- és irodalomtörténet tudós ismerőjévé és kutatójává.

Akik kinevették mackós alakja és viselkedése miatt, nem tudhatták, hogy mennyire nem tehetett róla. Nem tehetett arról, hogy a vele áldott állapotban lévő édesanyját a „felszabadító” szovjet katonák megerőszakolták. Sokan csak külsejének furcsaságát látták, de ha valakinek volt érzéke az emberi értékek és tudás meglátásához, felfigyelt rá, így aztán sokan barátjukká fogadták. Nem véletlen, hogy Nagy Miklós és Szabad György után Szauder József, Klaniczay Tibor, Nemeskürty István és Rába György is figyelemmel kísérték munkáit, baráti tanácsaikkal segítették.

Szauder József és Klaniczay Tibor nyomán – és az időközben italianistává lett barátja révén – ő is „Itália-mániás” lett, és amikor csak tehette, távoli rokona, Fenyő Miksa módjára ő is mindig Itáliába szökött, turistaútra, ösztöndíjas kutatómunkára, ahol barátaival, köztük Szauder és Klaniczay professzorokkal járta a római templomokat, múzeumokat és kisvendéglőket. Nem szégyellt „öreg fejjel” sem olasz-, angol- és franciaórákra járni, mert tudta, hogy olasz- és angoltudás nélkül nem foglalkozhat Babits életművével, francia nyelvismeret nélkül nem értheti meg szeretett költője, Radnóti Miklós Párizs-szerelmét. (Németül még kényszernyugdíjazott bíró édesapjától tanult iskolás éveiben, ezt a tudást munkahelyén tudta kamatoztatni.)

A rendszerváltás idején ő is úgy érezte, hogy választani kell. Ekkor az addig kedvtelésből és keresetkiegészítésből könyv-, rádió- és tévékritikákat író Melczer Tiborból „politikai publicista” lett. Az Új Magyarország és a Pesti Hírlap hasábjain ő is cikkek sorában állt ki a mindenki által támadott, általa mélyen tisztelt Antall József miniszterelnök és az első szabadon választott demokratikus kormány mellett, sőt – életstílusát megváltoztatva – lelkes aktivistája lett az MDF-nek, majd az MDNP-nek. Ekkor „fagyott meg” körülötte is a levegő. Hiszen „nem népi” származása ellenére nem átallt kiállni a nemzeti-keresztény liberalizmus eszmevilága védelmében. Ő ugyanis magát, ahogy kedvenc költőjét is, nem tartotta másnak, mint magyarnak és az egyetemes kereszténység szellemében felnőtt és ennek talaján álló értelmiséginek. Mindez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy katolikus létére édesapját az izraelita vallás előírásai szerint helyezze végső nyugalomra Székesfehérvár temetőjében. Aki ezt nem érti, vagy nem akarja megérteni, annak csak azt tudom ajánlani, hogy olvassa el Babits „európai magyarságáról” és katolicizmusáról vagy a XIX. századi magyarországi zsidóemancipációról írt kiváló, magyar és olasz nyelven kiadott tanulmányait, vagy Radnóti Miklós költészetének utolsó szakaszáról írt, most megjelenendő kandidátusi értekezését.

Hiába számított a Nyugat-korszak egyik legjobb értőjének, vágya, hogy egyetemen taníthasson, szinte elérhetetlennek látszott. Ekkor kereste meg Szilágyi Ferenc tanár úr, aki olvasta és ismerte a zsoltárköltészetnek a modern magyar irodalomban való érvényesüléséről írt tanulmányát, és meghívta Melczer Tibort tanítani az akkor alakult Károli Gáspár Református Egyetemre. Csak óraadóként vezethetett ugyan Babits- és Radnóti-proszemináriumokat néhány diáknak, de ő „professzorként” készült óráira, mélységesen tiszteletben tartva diákjai vallásos meggyőződését.

Tanári munkájának eredményeként készült el kiváló Babits-könyve, mely két kiadást ért meg a Matúra Klasszikusok sorozatban, és halála előtt Radnóti-monográfiája nyomdába adását készítette elő.

A legközelibb barátom volt. Azt hiszem, szeretett. És remélem, nekem is sikerült valamit tennem azért, hogy barátságát kiérdemeljem. Jó volt ott látni őt a sok szép fiatal lány között az Olasz Intézetben tartott óráimon, kiskorú lányaimmal játszani látni karácsonyestéken. Jó volt vele nagyokat beszélgetni irodalomról, politikáról. Jókat veszekedni vele itthon és külföldön, Itáliában és Erdélyben egyaránt. Rossz, hogy nincs kivel beállni többé az Irányi utcai sörözőbe, nincs kitől tanácsokat és segítséget kérni egy új olasz Radnóti-kötet kiadásához.

Halála váratlanul következett be. Igaz, nem élt „egészséges” módon, de semmi sem utalt a közeli tragédiára. Az elmúlt nyáron zeneszeretete még elvitte a Salzburgi Ünnepi Játékok záró hangversenyeire, opera-előadásaira, és a halála előtti két hétben eljutott – az általa annyira szeretett Itália után – álmai városába, Párizsba is, ahol útitársainak mély átérzéssel mutatta meg a „fények városának” Radnóti-emlékhelyeit. Az annyira vágyott franciaországi út után egy nemzetközi konferenciára bandukolva érte a szívroham, mely fél perc alatt végzett vele, ott halt meg kedves olasz és magyar barátai körében.

/Sárközy Péter/