Liza első karácsonya

Az utóbbi években elég sokat utazgatok egy bizonyos útvonalon, így gyakran találkozom érdekes emberekkel. Ismerős és ismeretlen arcok bukkannak föl útjaimon. Az ismeretlenek is ismerőssé, szép lassan köszönő társakká válnak a megszokott utakon. Egy idő után a köszönésből már egy-egy udvarias vagy félszeg mosoly vezet a beszélgetéshez. Élettörténetek, sorstöredékek, megannyi öröm és bánat megírandó tükörcserepei kerülnek elém akaratlanul is.

Az elmúlt napokban egy régen látott kedves hajdani osztálytársnőmet pillantottam meg a hosszúnak ígérkező utazás elején. Mellém telepedett, majd néhány érdeklődő mondat után váratlanul mesélni kezdett.

A karácsonyra való készülődés – a vonaton az útitársak zöme ajándékcsomagokkal foglalta el a helyét — adta a beszélgetés indítógondolatát. Régi karácsonyok emlékét idézgettük mindketten. Gyerekkori karácsonyokat, emlékeket próbáltunk megidézni az idők távolából. Két felnőtt ember ült egymás mellett a decemberi vonat szürkülő homályában, akik lassan visszaröppentek a közel félévszázados világ hangulatába.

A vonat kerekei egyhangúan zakatoltak, néha egy–egy állomás fényei felvillantak, az útitársak  el-elbóbiskoltak.

A kocsiban  nem messze tőlünk egy fiatal pár egy kisgyermekkel utazott. Az induláskor még vidám és örökké csacsogónak tűnő leányka is megcsendesedett édesanyja mellett, félig az ölében már jóízűen aludt. Az édesapa valami könyvet vett elő, de közben mintegy jelezte, hogy figyelme őrködik az övéi felett.

Hajdani osztálytársam pedig mesélt.

Mesélt, hisz útjaink nagyon régen elváltak. Szüleivel – ha jól emlékszem, még az általános iskola alsó tagozatán járhattunk – másik városba költöztek. Időnként még találkoztunk, de később már csak a családi és kisvárosi hírekből értesültünk egymásról.

Pár évvel ezelőtt egy híradás kapcsán kaptam föl a fejem, amikor jellegzetes nevét hallottam. Egy alföldi település építészeként a Kós Károly-i népi szecesszió által ihletett épületeiért rangos kitüntetést kapott. Akkor kicsit én is büszkélkedtem, hisz' - ha rövid ideig is - osztálytársam volt. Aztán csönd lett körülötte is.

Ezen az utazáson azonban regénybe való élettörténet elevenedett meg előttem Liza múltba révedő mondatai nyomán. Megpróbálom hangjának varázsát, a velem megosztott hajdani karácsonyi emlékét megidézni.

Liza a háború utolsó esztendejében egy kis faluban látta meg a napvilágot. Ennek a kis falunak egyetlen szépsége a hibája volt. Az, hogy jócskán kívül került a magyar határon. Így amikor a családnak választania kellett nyelvet, állampolgárságot és hazát, ők a magyart választották. Ezzel megkezdődött a család hányattatása. Liza, csecsemő lévén, mindezekből semmit nem érzékelt. Nem tudott a körülötte meglódult világról, a menekülő, új otthont kereső kétségbeesett emberekről. Saját kis sorsáról sem tudott, hisz szülei ösztönösen is szeretettel óvták és védték. Valószínű jóérzésű idegenek is segíthettek a hosszú és már-már reménytelen vándorlás-menekülés során.

Hisz' gondoljuk csak el, egy elcsigázott család három apró gyermekkel, ahol a legkisebb alig egy esztendős, kis vagyonkájukkal mennek a poros-sáros országúton, majd vasúton a magyar határ felé egy bizonytalan, de melegnek, sajátnak álmodott otthon reményében.

Így érkeztek meg abba bizonyos kisvárosba, ahol már bennünket is összekötött néhány esztendőre az alma mater. A kisváros afféle polgári település volt már a háború előtt is, főképp tisztviselők, iparosok és kereskedők által lakott, kedves, rendezett utcákkal, csinos és jól ápolt kertekkel, házakkal, igazi lokálpatrióta emberekkel. Ezt a miliőt a háború és az azt követő nagyon nyomasztó „egyenlősítő évek” sem tudták megváltoztatni.

Liza és családja átmenetileg itt kapott egy kis házat, amelynek lakói — tragikusan hasonló okok miatt — (a sors kegyetlen fintora) Németországba voltak kénytelenek kitelepülni.

Útitársam, hajdani osztálytársam – Liza -, amikor idáig ért a történetben, egy kicsit megállt, kinézett az estébe hajló tájra, valahová a messzeségbe, és elmerengett. Majd, mintha már csak magának mesélné, csendesen folytatta az emlékcserepek összerakosgatását.

- Mindezeket így tudom, de csak nem régen — vetette közbe -; aztán a családnak mennie kellett a már-már otthonnak hitt házacskából, a településről, de a pici lánykát - ki tudja, milyen súlyos terhek és okok miatt - ott hagyták a biztosnak vélt kisvárosban egy jólelkű, szeretetét megosztani kész családnál. Döntöttek a legkisebb lányka éppen csak nyiladozó tekintetéről, mosolyáról, sírdogálásáról; jobbnak, biztosabbnak vélt sorsa érdekében örökre lemondtak róla. Nélküle költöztek tovább.

Liza első valódi emlékei, eszmélése ebben az új családban kezdődött. Itt kezdte megtanulni és kimondani anyanyelvének első szavait, itt csodálkozott rá nagy szemeivel először a világra, itt érezte meg, hogy milyen remek dolog, amikor mindenki őt szereti, az ő kedvét keresi. Csodálatos Új Anyukája, Új Apukája (immár mindörökre Igazi és Édes) lett, sőt egy szép és békés nagycsaládnak is az egyik legkisebb, sokszor bizony kényeztetett, nem egyszer babusgatott apróságát látták benne nem csupán a rokonok, de a közeli és távoli ismerősök is.

A Család és Liza első közös igazi nagy ünnepe a közelgő karácsony lett.

A háború nem régen ért véget, a kisváros is alig eszmélt még a pusztítás nyomasztó réme alól. De az emberek karácsonyi lélekkel készültek. Talán jobban és nagyobb szeretetigénnyel a szívükben, mint valaha is korábban. A férfiemberek az asszonyokkal együtt azon törték a fejüket, hogyan is legyen a közelgő ünnep.  Karácsonyfára, szaloncukorra, csillogó ajándékra gondolni sem mertek. A régi szép karácsonyok fénye és melege azonban ott volt mindenki lelkében.

Liza mindebből annyit vett észre, hogy Édesanya, miután őt lefekteti, még sokáig fent van, és a lámpa fényénél még mindig dolgozik valamit. Édesapa pedig szinte minden estét kint tölt a lakás melletti aprócska kisházban, ami egyszerre volt kamra és műhely.

Aztán az egyik decemberi estén leesett az első hó is. Fehérbe borult, megszépült a világ. Ebben a megszépült fehér csendben egy idő után érdekes, izgalmas hangok szólaltak meg a kapu előtt. Hosszú, háborús esztendők kihagyása után betlehemező gyerekek járták végig az utcát. Lizának már hetekkel korábban meséltek Szülei a közelgő nagy ünnepről. Elmondták neki, hogy hamarosan ragyogó angyal  érkezik az égből, aki hozza a jó hírt, hogy megszületett egy olyan kisgyerek, mint akár ő, akit majd az egész világ szeret és tisztel. És az angyal az örömöt megosztván, ajándékokat fog hozni minden jó gyereknek.

A betlehemező fiúk is ilyesmiről énekeltek, játék és mulatság volt egyszerre, de volt benne valami félelmetes is. A nagybundájú valakit csak a sarokból merte szemlélni az egyébként is nagyon félénk és bizalmatlan kicsi Liza.

Amikor pedig toppantottak a nagy bottal és elkezdték mondókájukat:

„Óduskának fázik lába, adakozzunk bocskorkára…”-a megszeppent kislány lelkében valami ismerős (valahol már talán egyszer hallott) dallam rezdült meg, de valójában megkönnyebbült, amikor a kicsit hangos, tarka gyerekhad elment.

A következő napok is a várakozás izgalmában teltek. Egyre többet hallott a várva-várt estéről, a maga módján igyekezett ő is jó lenni, hogy kapjon ajándékot majd ő is.

Az esték is hasonlóan teltek, lefekvés után halk beszéd és valami szorgos tevékenykedés hangjai szűrődtek be a szobába. Időnként finom illatokat is érezni vélt a  későesti levegőben. Később megtudta, hogy régen megőrzött receptek alapján Édesanya és Nagymama szaloncukrot készítettek a konyhai kályhán, pattogatott kukoricát fűztek szép fehér láncba, és a megspórolt kis mézből igazi sütemények is készültek. A Nagynéni a háború előtti időkből megmaradt, színházba járó ruháját szétbontotta, és csoda kis masináján (varrógépén) elkészítette Liza első igazi, máig a legszebbnek tűnő ünneplő ruhácskáját.

Amikor idáig ért az emlékek felidézésében a már őszes hajú, de még mindig kedves mosolyú Liza, egy szeretetteljes pillantást vetett a túloldalon ülő kislányra, aki immár ismét önfeledten játszott babájával. Én is kábultan ocsúdtam fel, mert az idő és a máskor olyan hosszú út nagyon gyorsan fogyott. Közben teljesen beesteledett, de még viszonylag messze jártunk célunktól, így érdeklődve vártam annak a hajdani karácsonynak a történetét. Kedves jó osztálytársam most már átszellemülten idézte meg a réges-régi emléket.

 Végre elérkezett a nagyon várt nap. Már reggel jó melegen felöltöztették Lizát, és reggeli után a Nagymamával és a többi unokatestvérrel sétálni indultak, hogy megnézzék a nem messze lévő kis tavat. Megnézzék, hogy a korai hó betakarta-e, vagy ott vannak-e még a kacsák. Ragyogó napsütéses, de csípős volt az idő. A korábban leesett hónak csak nyomai voltak, de játszani, szaladgálni remek délelőtt volt. Így volt ez ebédig. Otthon az volt az érdekes, hogy most a szobába nem engedték be. Szülei azt mondták, ilyenkor már itt van a Földön az Angyal, jár házról-házra, és nem szabad zavarni.

Liza egyre izgatottabb lett. Az ebédet is nehezen kanalazta be, szeme innentől kezdve a nagyszoba hatalmas kétszárnyú ajtajára tapadt. El sem tudta képzelni, mi fog történni.

Végre eljött a délután is. Vendégek érkeztek, ünneplő ruhás felnőttek jöttek. Megjött immár átöltözve a Nagymama, és a többi rokon is, akiket Liza már jól ismert. Mindenki valamiféle kis titokzatos csomagocskát hozott, de süteményeket bizonyosan.

Lizát is átöltöztették, előkerült az a bizonyos nagyon szép ünneplő ruhácska is, ami maga volt a gyönyörűség. Már ez is elegendő lett volna ajándéknak, ünnepnek, pedig ez még csak a kezdet volt.

A szobából egyszer csak csengettyűszó hallatszott. Mindenki azt mondta:

- Itt járt az Angyal.

Liza kíváncsian, de félve nyitotta ki a hatalmas ajtót, aminek a kilincsét éppen csak elérte. Bent valami mesevilág fogadta. Ilyent még soha nem láthatott kicsi életében. A szoba sarkában, szemben a bejárati ajtóval, a sarokablak előtt egy hatalmas karácsonyfa állt, gyönyörű díszekkel, csillogó cukorkákkal, füzérekkel, apró kis gyertyákkal.

Édesanya örömmel kipirult arccal mondta — Ő bizony látni vélte az Angyalt, amikor ide berepült szárnya alatt ezzel a szép fával.

Édesapa és Nagymama egymásra, aztán Lizára néztek, és a korábban már megtanított imádságot kezdték mondani, amibe bekapcsolódott az egész Nagycsalád, akik valójában Liza öröméért jöttek most össze. A kicsi lány ugyan még akadozva, de mondta a Miatyánkot, igyekezett a nagyokkal együtt haladni, de hatalmas szemei a fa alatt jártak. Már túl voltak az imádságon, amikor a Nagymama csengő hangon énekelni kezdett, amit a felnőttek ünnepi arccal folytattak. Zengett a szoba; örömteli torkok énekelték: „Mennyből az angyal…” aztán  „Fel nagy örömre, ma született…”

Amikor ennek is végére értek, megengedték, hogy mindenki megnézze a karácsonyfa alatti ajándékokat.

Alig három esztendővel volt mindez a háború után, így fényes csomagokra ne gondoljunk! De így talán jobb is volt.

Liza kutató és kíváncsi szemei már az imádság közben felfedeztek egy gyönyörű horgolt vagy kötött kis cipőt-papucsot, amiről biztos volt, hogy ez az ő ajándéka. (Az ima közben meg is szólalt, odamutatva a fa alá.

- Pont ilyent akartam!. (Édesanyja ekkor némán a szájára tette még a kezét). De most már lehetett keresgélni a meglepetés ajándékok között, amit az Angyal hozott, hogy megossza az örömöt, hisz megszületett messze idegenben az a bizonyos kisded — mesélték a felnőttek.

A kicsi Liza  még álmában sem látott ilyen szépet. A jó illatú, ragyogóan fénylő díszes fa alól sorra kerültek elő a szeretet meglepetései. A házilag készített kiscipő csodák-csodája éppen Liza lábára illett, mint ahogy a tengeren túlról érkezett finom meleg angora-sapka is az ő fején állt a legjobban. (Egyébként ez volt az egyetlen ajándék, ami valószínű boltból származott, az „amerikás nagybácsi” vette, és elpostázta a messze-távolból, hogy időre a helyén legyen.)

Csodálatos játékok kerültek elő — az egész szűk és távoli rokonság heteken keresztül készítgette ezeket titkos téli éjszakába hajló órákon át, hogy azon az estén, karácsony estéjén Lizának örömet szerezzenek vele. Volt ott puha baba, amivel azonnal játszani lehetett, került neki igazi fából kifaragott kiságy is, sőt babaruhák is sorakoztak a fa alatt. Tovább kutatva, egy nagyon szép — még a háború előtti időkből átmentett — képeskönyvre is rátalált. Olvasni persze még nem tudott, de a képek önmagukért beszéltek, jó volt lapozgatni, nézegetni a színes, érdekes állatokat.

Liza nem is tudta, melyik ajándéknak örüljön jobban, sok volt ez egyszerre a kicsi lelkének, de amikor közeledett a vacsora, akkor - Új Anyukája, Édesanyja által készített - papucskáját szorította magához, azt érezte a legkedvesebbnek. (Persze ő, az Angyalnak, a Jézuska követének tudta ekkor még az ajándékot, és nagyon boldog volt, hogy az ilyen jól eltalálta a legbelső kívánságát).

De nem csupán Liza lelke ragyogott ezen az estén, ragyogott az egész lakás, benne a Szülők és az ünnepre összegyűlt Rokonság szívét is a boldogság, a szeretet járta át. Számukra ezen az estén született meg a „kisded”, aki ugyan már elmúlt kétesztendős, de az Úr hozzájuk rendelte kicsi sorsát, hogy békességben és nagy-nagy szeretetben sajátjukként fölneveljék. Karácsonyi ajándékuk és küldetésük volt ez - sok évvel ezelőtt…

Itt most megállt a mesélésben Liza, megismételte, amit korábban már röviden közbevetett — nem régen tudom ezt én, de annak a karácsonynak az emléke, hangulata, varázsa élesen belém rögződött. Azóta ezt próbáltam éveken keresztül a már önálló karácsonyaim során is gyermekeimnek, unokáimnak megőrizni, megidézni. Talán sikerült…

Mintha a menetrend a történethez igazodott volna, néhány perc múlva befutott vonatunk a fényesen kivilágított pályaudvarra. A szomszédos kislány felöltöztetve, hatalmas fehér sapkájában az előbbi mesebeli karácsonyi Liza képét idézte bennem egy pillanatra. Gyorsan megráztam magam, kicsit borzongva felvettem a kabátom, és zavaromban azonnal be is gombolkoztam.

 Lizát is, engem is vártak, így egy gyors köszönés után elváltunk. Válla ívét még egy darabig láttam a hömpölygő tömegben. Amikor teljesen eltűnt az ünnep előtti forgatagban, akkor jöttem rá, nem cseréltünk címet, telefonszámot, azaz megint jó időre szem elől tévesztem sajátos sorsú hajdani osztálytársamat, akit jó volt hallgatni, akivel jó lenne sokat beszélgetni.

Talán még sikerül…

/ZE/