KALLÓS ZOLTÁN

Kallós Zoltán 1926-ban született a mezőségi Válaszúton.

Kolozsvárott végezte a tanítóképzőt, majd beiratkozott a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára, hogy felkészüljön a magyar népzene-hagyományok gyűjtésére. Főiskolai hallgatóként, Jagamas János tanítványaként segít a moldvai népköltési gyűjtőmunkában. Miután politikai okokból kizárják a főiskoláról, rövid kalotaszegi tanítóskodás után önként jelentkezik, hogy Moldvába menjen tanítónak az akkor ott megnyitott magyar iskolák egyikébe. A magyar forradalom és szabadságharc után megszüntetik a magyarnyelvű iskolákat Moldvában.

E tájon nem szokatlan keserves és nehéz életutak közt is különleges a Kallós Zoltáné.

Kétszer is letartóztatják, börtönre ítélik, és súlyos kényszermunkára viszik a Duna–Fekete-tenger csatornához. Később favágókkal dolgozik Gyimesben, többé állást, megélhetést biztosító fizetést nem kap. Életútja mégis egyenes és egyértelmű. Kallós Zoltán ifjú korától fogva csak egyetlen ügyet szolgált, csak a magyar örökség megmentésén fáradozott: gyűjtötte és megmentette a magyar népköltészet és népművészet veszendő kincseit. Miből élt meg? Csak a Teremtő tudja. Senkinek nem maradt adósa, de százak és százak lettek adósaivá, akik tőle útmutatást, segítséget, bíztatást, indíttatást, hitet, a szépség élményét s nemegyszer szállást, meleget és kenyeret is kaptak. Tudósok, művészek, írók, kutatók, zenészek, diákok, megszámlálhatatlanul sokan.

Az elmúlt két évszázad legeredményesebb nagy gyűjtőivel vethető csak össze munkássága. Míg azonban azoknak mind volt valami hivatala, foglalkozása, ami valamiképpen összefüggött e gyűjtőmunkával, Kallós Zoltán csak a gyűjtésnek, a népköltési kincs továbbéltetésének, megismertetésének élt. Csak a legnagyobbakat említve: Kriza János a XIX. század első felében unitárius pap, majd püspök és tanár, Bartók Béla zeneszerző, zongoraművész, tanár, Kodály Zoltán zenetudós, pedagógus, zeneszerző, tanár. E legnagyobbak és nem sokkal kisebb hírességek, mint Domokos Pál Péter és Lükő Gábor mindösszesen nem gyűjtöttek, jegyeztek le és közöltek annyi balladát dallamostul, mint Kallós Zoltán egymaga. A népballadákat tekinthetjük a népköltészet legtökéletesebb alkotásainak Európában, így ez kétségtelenül egyedülálló teljesítmény nemzetközi viszonylatban is.

Hozzátehetjük: ebben a gyűjteményben sok eddig ismeretlen típus is található, és olyan tájakról, falvakból, ahol eddig ilyen gyűjtés nem történt: Moldva, Észak-Mezőség. Mindezt a XX. század végén, amikor a népköltészetet már mindenki eltemette, mert elsodorta az írásbeliség, az iskolákon keresztül közvetített polgári kultúra és a rádió, a televízió hamis értékű kultúrája. Pedig folkloristáink már az 1930-as években a gyűjtési lehetőségek huszonnegyedik óráját emlegették.

De nem csak népballada-gyűjteménye felbecsülhetetlen jelentőségű. Hasonlóan értékes népdal és népzene anyaga, melyet már korszerű segédeszközökkel rögzített. Lényegében 1964-ig csak a ceruza és a papír volt a munkaeszköze, ekkor sikerült átcsempésznünk számára Kodály Zoltán személyes ajándékát, egy kis hangfelvevőt.

Nehezen számszerűsíthető az a felbecsülhetetlen segítség, melyet egyedülálló terep- és emberismerete révén mindig önzetlenül bocsátott a kutatók rendelkezésére. A második világháború utáni erdélyi néptánc-filmezés nélküle elképzelhetetlen. Különösen a gyimesi és a mezőségi, de a kalotaszegi filmek nagyobb és értékesebb része is az ő közvetlen közreműködésével készülhetett csak el. Különösen szoros volt együttműködése Martin György és Pesovár Ferenc kutatókkal. Martinnal közös könyvet is adtak ki Tegnap a Gyimesben jártam címmel. Pesovár Ferenc tanulmányainak anyagát nagyrészt Kallóstól kapta. Ő maga aránylag kevés önálló tanulmányt írt, de azok annál jelentősebbek, például az, amely a gyimesi keservesekről szól.

Akkor érezte magát igazán elemében, ha fiatalokat csodálkoztathatott rá a népköltészet szépségeire. Ezért vállalt beszélgetést, utazást fáradhatatlanul, s a hozzá fordulókat, fiatal gyűjtőket ellátta nemcsak jótanáccsal, hanem szállással, címekkel is, és gyakran elkísérte, hozzásegítette őket az eredményes gyűjtőmunkához. Segítségével a budapesti Néprajzi Múzeum és a Pécsi Múzeum egyedülálló népművészeti, népviseleti anyagot kapott ajándékba, illetve közvetített ilyen célú vásárlásokat. Hatása és fáradozása nélkül nehezen képzelhető el akár az erdélyi, akár a magyarországi táncház-mozgalom. Nem egy művészt és költőt ihletett meg a vele való személyes találkozás vagy gyűjteményeinek szépsége: Nagy Lászlót, az ifjú Szerváciuszt; és Mözsi Szabó István neve álljon itt sok más helyett is.

Én személyesen attól a perctől kezdve, hogy 1956 augusztusában egy este betoppantam a moldvai lészpedi szállására, még ismeretlenül, csak hírét hallva, életem és tudományos pályám számos felismerését és nagy élményét köszönhetem neki.

Ma újra Válaszúton él, ősei visszaperlett fundusán.

A házban múzeum és az évenként itt rendezett tánc- és népművészeti tábor irodája működik.

A szilvásban hatalmas csűrök állnak, s Erdély legkiválóbb muzsikusai és táncosai tanítanak magyart, románt és külhonit egyaránt.

Telve van tervekkel, s ezek sem szólnak másról, mint amire ezelőtt hatvan évvel tette az életét: a magyar népművészet és népköltészet megmentése, éltetése, megismertetése; magyarságunk megtartása.

Ezek a tervek nem légvárak, több támogatást és megértést érdemelnek. Ezek mögött egy rendkívüli élet záloga áll.

A nemzet adósa Kallós Zoltánnak…

 /Andrásfalvy Bertalan/