A negyven prédikátor emlékezete

Zavaros korszak volt a magyarság történelmében a 17. század. Az 1664-es szégyenletes vasvári béke után (melyben a bécsi udvar a Montecuccoli által megvert törökök kezén hagyott minden általuk meghódított területet) világossá vált a magyar rendiség vezetői előtt, hogy Béccsel sem a török kérdésben, sem a magyar érdekek ügyében nem lehet egyezségre jutni, ezért nem marad más választás, mint az elszakadás a Habsburgoktól.

A Wesselényi Ferenc nádor által indított összeesküvés azonban elbukott, és leleplezését követően Bécs országos megtorlással válaszolt. Az udvar nem elégedett meg a „főrebellisek”, Nádasdy Ferenc országbíró, Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Ferenc kivégzésével (Wesselényi időközben meghalt), vagyonuk elkobzásával.

I. Lipót azon a címen, hogy az összeesküvők „eljátszották” a rendi alkotmányt, Magyarországon abszolutista kormányzati rendszert vezetett be. Felfüggesztette az 1608. évi országgyűlésen született megegyezést a rendekkel, beszüntette a nádori hivatal működését, Pozsonyban kormányzóságot állított föl. Új adózási rendszert vezetett be, a végvári katonák kétharmadát pedig szélnek eresztette, mivel „megbízhatatlanok” voltak. Helyükbe császári zsoldosok kerültek, s ennek a hadnak a terhét az udvar a magyar jobbágyok nyakába sózta. Ezzel párhuzamosan Bécs eltörölte a vallásszabadságot.

Az uralkodó abszolutisztikus törekvései nemcsak az udvar támogatását élvezte, hanem összhangban állt a katolicizmus céljaival is. Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök mondása, hogy „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá teszem” hűen kifejezte a dinasztia magyarországi politikáját és a katolikus egyház törekvéseit. A Habsburgok és a klérus együttműködésének eredményeként kezdetét vette a gyászévtized, az ellenreformáció legkegyetlenebb korszaka. A protestáns papok üldözéséhez jó ürügyet nyújtott az a tény, hogy a kuruc mozgalmakban a protestáns prédikátorok is részt vettek, így a hazaárulás és a lázadás kollektív vádját lehetett felhozni ellenük. Az igazsághoz tartozik, hogy ha akadtak is ilyen prédikátorok, azok a kurucokkal együtt Erdélybe menekültek. 1673 szeptemberében még csak Liptó, Trencsén és Turóc megyéből idéztek be papokat, de 1674 márciusában már 730 protestáns hitvallót idéztek be a pozsonyi rendkívüli bíróság elé, az ország minden tájáról, de a legtöbbet Gömör megyéből.

Ártatlansága biztos tudatában 336 lelkész és tanító jelent meg a törvényszék előtt. 1674. március 5-én kezdődött az egy hónapig tartó per, melyen a királyi ügyész a legképtelenebb vádakat hozta fel a lelkészek ellen: ócsárolták a katolikus vallást, így az uralkodót is, aki a magyarországi katolikus egyház legfőbb védnöke, lázadásra buzdították a népet, megszentségtelenítették a templomokat, összeköttetésben álltak a lázadókkal, együttműködtek a törökökkel, a Habsburgok ellenségeit az ország elfoglalására biztatták. A vádpontok azt a benyomást akarták kelteni, hogy a megidézettek hazaárulók és felségsértők. A vallás és az egyház kérdése csak burkolt formában jelent meg a vádiratban, ennek ellenére minden lelkész tudta, hogy vallásáért és nem hazaárulásért áll a bíróság előtt.

A vádlottak nevében Séllyei István pápai református lelkész, dunántúli püspök válaszolt, aki visszautasította az alaptalan vádakat, melyeknek egyedüli célja, hogy a megjelenteket elítélje. A törvényszék nem volt felkészülve a lelkészek ellenállására, már csak azért sem, mert az ítélethirdetést megelőző napokban, elsősorban a jezsuiták ténykedése révén, sikerült néhány lelkészt eltéríteni a hitétől. Végül hosszas tanácskozás után a királyi ügyész kihirdette az ítéletet. A bíróság a lelkészeket bűnösnek találta, fő- és jószágvesztésre ítélte őket. Bár az ügyész az ítélet gyors végrehajtását ígérte, csak négy református lelkészt vetettek fogságba, a többiek szabadok maradtak, és visszatérhettek pozsonyi szállásaikra. Ennek a fogságnak részben a törvényszék tanácstalansága volt az oka, mert a kívánt célt, a lelkészek rekatolizációját nem tudta elérni, az ítélet végrehajtásától pedig talán maga is visszarettent. A kéthónapos könnyű fogság idejét a jezsuiták megpróbálták a törvényszék javára kihasználni. Minden lehetséges eszközt megragadtak a lelkészek megtörésére. Az áttérési szándék mellett a szökés lehetőségét is sugallták nekik, mert ez bizonyítékul szolgált volna a bűnösségükre.

Az ígérgetések, a büntetlenség és a hazatérés reménye sok elítéltet megingatott a hitében. A lelkészek és a tanítók többsége beadta a derekát, egymás után írták alá a „magyar átokminta” néven ismert, 22 tételből álló katolikus hitformát. Néhányan éltek a lehetőséggel, és valóban megszöktek, így 1674 májusában százra apadt a hithű lelkészek száma. A törvényszék, hogy siettesse az áttérést, szigorúbb eszközökhöz folyamodott. Az áttérni nem akaró prédikátorokat az ország különböző börtöneibe hurcoltatta. Sárvár, Kapuvár, Berencs, Lipótvár és Komárom tömlöcei megteltek protestáns lelkészekkel, akik meggyőződésükért vállalták a meghurcoltatást és a börtön minden nyomorúságát. Csakhogy a törvényszék és a jezsuiták még ekkor sem adták fel az áttérítésre irányuló szándékukat, tudva, a börtön körülményei, a börtönőrök kegyetlensége, az állandó kínzás és a testi szenvedés még a legerősebbeket is megviseli. Egyre több lelkész vállalta az aposztázia szégyenét.

Akik a súlyos fenyegetések és a börtön ellenére sem voltak hajlandók lemondani a hitükről, azokat halálra, majd „kegyelemből” gályarabságra ítélték, ami tulajdonképpen azonos volt a halálbüntetéssel, hiszen a lelkészek többsége koros volt, sőt akadt köztük néhány öregember is. A végsőkig kitartókat, szám szerint 42 prédikátort a spanyol Habsburgok fennhatósága alatt álló Nápolyi királyságba hurcolták, ahol eladták őket gályarabnak. Két évig senyvedtek embertelen körülmények közt spanyol gályákon a hitükhöz hű maradt prédikátorok.

A külföldi protestáns közvélemény Bécs jogtalan és rendkívül kemény lépését, a magyarországi protestánsüldözést, különösen a gályarabságról szóló híreket nagy felháborodással fogadta. A holland és a svéd követ országa nevében tiltakozott Lipótnál, kérve a magyarországi vallásszabadság visszaállítását, a külföldre menekült prédikátorok és pártfogóik pedig röpiratokkal árasztották el Európát, elsősorban Svájcot, Németországot, Hollandiát és Angliát. Az életben maradott prédikátorokat - az egy, Tinkovitz Jánost kivéve, aki továbbra is inkább a gályarabságot választotta, hívén, hogy ez Isten kirendelt útja számára - végül 1676-ban Ruyters holland admirális szabadította ki. Hányattatásaikat többen megírták, többek közt Masnicius Tóbiás, Simonides János és Kocsi Csergő Bálint. (Ez utóbbi írásaira támaszkodva írta meg Moldova György Negyven prédikátor című regényét 1973-ban.)

Debrecenben a Református Nagytemplom és az ősi Kollégium között emlékoszlop hirdeti emléküket; emlékeztetvén a helytállásra, a vallott hithez életen át való ragaszkodásra, a vállalt élet méltóságára.

1991. augustus 18-án II. János Pál pápa debreceni látogatásakor koszorút helyezett el az emlékmű talapzatán, és egyháza nevében is fejet hajtott az egykori prédikátorok emléke előtt.

/PPL/