Nevelésről, oktatásról…

BESZÉLGETÉS JELENITS ISTVÁNNAL

Több évtizedes tapasztalattal bíró tanáremberként, mi a véleménye a közoktatás átszervezéséről?

– Úgy látom, nagy gondossággal, szakemberek megkérdezésével teszik a dolgukat az illetékesek. Régen azt mondták, ha Mária Terézia meghozott egy megfelelő jogszabályt, az száz évig is korszerű lesz. Manapság már állandóan alkalmazkodni kell, ha nem is minden ízléshez, de az idők járásához, követelményeihez mindenképpen. Tisztességes próbálkozásnak tartom a kibontakozóban lévő reformot.

– Ki tud emelni esetleg egy-két lényegesebb elemet a folyamatból?

– Mélyebben szánt ez a program, mint az eddigiek. Fontos, hogy egyfajta gondolkodásmódbeli változás is látszik, mintha a későbbi érdeklődést, a tanuláshoz való kedvet megalapozó tudás átadására helyeződne a hangsúly az iskolában. Ma már ugyanis mindenkinek holtig kell tanulnia, nem csak a jó papnak, ezért folyamatos nyitottság szükséges az új ismeretek befogadásához. Azt hiszem, ebbe az irányba haladunk.

– Vita zajlik a többi között annak kapcsán, hogy a pedagógus oktasson vagy neveljen. Mit gondol erről?

– Mindkettőre szükség van. Ezzel összefügg, hogy manapság a család szerepe is átalakul, kevesebb időt töltenek együtt gyermekek és szülők, pedig ebben a körben az értékek átadása nem is tudatosan, hanem természetesen történhet. Én még például apámmal közösen vágtam a tűzifát, hogy tudjunk fűteni. Szükséglet volt, de öröm is egyben. Az ilyesmi ma nagyon hiányzik. A jó iskola arról ismerszik meg, hogy a szülővel is törődik, eligazítja, segíti őt a nevelésben, anélkül hogy teljesen átvenné a feladatot tőle. Ugyanakkor az oktatás osztályok keretében zajlik, márpedig e társaságokat jobb nem zsandárként, hanem óvatos nevelés révén egyben tartani. A gyermek, ha megfelelően oktatják, szeret tanulni, ám ki nem állja, ha úgy érzi, manipulálni akarják. Vagy¬is okosan, szinte rejtőzködve kell nevelni. Jómagam már igencsak benne vagyok a korban, ötvenéves érettségi találkozókra járok, és látom, hogy azokból az ismeretekből, amelyeket annak idején tanítottam, alig maradt meg valami egykori növendékeimben. Viszont a múltkor egy volt kecskeméti diákom emlékezett rá, hogy azzal ébresztettem a kollégistákat: érdemes fölkelni! Alkalomadtán azt is hozzátettem, miért. Most arról számolt be az összejövetelen, hogy az unokáit is ezzel a mondattal fogadja reggelente. A leendő tanárnak tehát nem csupán azon tárgyak tudós ismeretét kell átadni, amelyeket később oktat, hanem a módszertant is. De ami a legfontosabb, az okos nevelésre is fel kell készíteni a pedagóguspalántákat.

– A baloldali véleményformálók térfeléről gyakran hallani, nem szabad a fiatalok szabadságát elvenni, ezért is aggodalmaskodnak az egyházi iskolák növekvő száma miatt. Joggal teszik?

– A rendszerváltás előtti évtizedekben Magyarországon csupán nyolc katolikus középiskola működött. Ehhez képest az, hogy mostanra az oktatási intézmények négy százaléka van egyházi kézben, számunkra jelentős előrelépés, de az arány azért mégsem túl nagy. Ha valaki attól fél, hogy a rendszer ettől rosszfelé megy, az olyan, mintha azt hinné, a legkisebb hajólapát irányítja az egész hajót. Kár ezen aggodalmakkal fertőzni az emberek gondolkodását. Egyébként is, a közoktatásban sem szabad csak egy irányba menni. Ha ugyanis kiderül, hogy az rossz, nehéz helyzet áll elő. Jobb, ha vannak sajátos árnyalatok, ráadásul ez egyfajta egészséges versenyhelyzetet is teremthet az intézmények között.

– Nemrég a Corvin-lánc testület tagjává választották. Milyen javaslatokat vetne fel a grémiumban?

– Az alakuló ülés már lezajlott, de világosan kidolgozott szerepkör egyelőre nincs. Hamarosan újra összejövünk, esetleg már konkrét ügyben is megkérdezik majd a véleményünket. Hogy ez miként zajlik, azt nem tudom, így nem is készülök felvetésekkel. Remélem, tudunk majd szakértői tanácsot adni a törvényhozásnak.

– Egy tudósítás szerint valahol azt mondta, nem „a globális Coca-Cola-világ”, hanem a kereszténység jelenti a kiutat. Hogyan lehetne utóbbit vonzóbbá tenni? A jelek szerint előbbire jóval nagyobb a „kereslet”.

– Fontosnak tartom, hogy a harcos pozíciók megszűnjenek. A diktatúra idején a vallásos közösségek, mondjuk egy plébánián, megpróbáltak egyfajta belső szabadságban tevékenykedni, a külvilág felé zártan. Nyilvánvalóan nem jó, ha egy csoportosulásra ellenséges érzületű szemek figyelnek. De sajnos ma is hasonló a helyzet. Lazítani kéne a feszültségen, és akkor ezek a közösségek is könnyebben tudnák a maguk értékvilágát megjeleníteni a világban. Megjegyzem, mi nem küzdelemre készítjük fel a fiatalokat, nem arra, hogy keserű arcot vágva akarjanak példát mutatni másoknak. Normális, a társadalom tagjaiként élő embereket nevelünk.

– A kereszténység egyik alapértéke talán a megbocsátás, amelynek gyakorlása az individualista, olykor egyházellenes világban nem túl népszerű tevékenység.

– Pedig az, aki megbocsát, nem vesztes vagy gyenge, hanem éppen ellenkezőleg, lelki nagyságáról tesz tanúbizonyságot. A jóba vetett hit jelenik meg ebben az aktusban, bizalom abban, hogy az ellenem vétő megváltozhat. Persze, sokszor előfordul, hogy előbb jön a megbocsátás, utána a megbánás, s így kerekedik felül végül a jó.

– A magyar társadalom lelkiállapotának egyik tünete az úgynevezett újpogányság, amelynek kapcsán több esetben is markánsan állást foglalt az elmúlt esztendőkben. Mit gondol, miért alakult ki ez az irányzat?

– Rengeteg sérelem érte a nemzeti érzést, elég csak arra gondolni, hogy a kommunizmus idején nem igazán lehetett közösséget vállalni a határon túl rekedt magyarsággal. Ha valamit el kell fojtani, belül túlburjánzik. Petőfi azt írta: Ha a Föld Isten kalapja, úgy hazám a bokréta rajta. Másutt meg úgy vélekedik, akkor is a magyarokhoz állna, ha nem született volna magyarnak. Egy művésztől talán elfogadható túlzások ezek, amúgy nem szerencsés, ha így reagálunk a számunkra fontos dolgok megsértésére. Nyilván büszkék lehetünk arra, hogy sok a Nobel-díjasunk, de azt már nem mondhatjuk, hogy a magyarság felsőbbrendűsége miatt van így. Igaz, ez a magyar őstörténet kérdéskörére is, amely a kommunizmus évtizedeiben ugyancsak tabunak számított. Sok esetben egyébként nem rosszindulatú elképzelésekről van szó, ráadásul a nemzeti önazonosságot gyengíteni akaró globalizáció hatása is tetten érhető a mostani újpogányságban. A veszélyérzet sokszor lehetetlenné teszi, hogy reálisan, normálisan gondolkodjunk, így mondvacsinált értékeket tárunk fel. Pél¬dául büszkék vagyunk arra, hogy a Föld mágneses központja a Kárpát-medencében van, holott inkább arra kellene, hogy több mint ezer éven át, válogatott csapások és évszázados megszállások ellenére fennmaradt a kultúránk. Ez ugyanis tény.

– Nyirő József újratemetése, Horthy-kultusz éled – a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik komoly vádja, miszerint hazánkban erős az antiszemitizmus, ezek kapcsán pedig ismét feléledni látszik. Katolikus papként, szerzetesként miként vélekedik erről?

– Ahogy az előbbi kérdéskör, úgy ennek kapcsán is igaz lehet, hogyha minden vélt sérelemre felszisszenünk, felháborodunk, akkor éppen a kívánt hatás ellenkezőjét érjük el. Jómagam biblikus teológiával foglalkoztam életem során, az Ó- és az Újszövetséget egyaránt tanítottam. Mélyen átéreztem, hogy e két terület összefonódik. Az egyházon belül többen Jézus Krisztus nagyságát úgy emelik ki, hogy valami teljesen új dolog kezdődött vele. Ez részben igaz, ám az már nem, hogy a zsidóság történetét el szabad felejtenünk. A Megváltót nem lehet megérteni, ha az Ószövetséget nem ismerjük és szeretjük. A Teremtő szándéka szerint az emberiség megváltója olyan helyre született, ahol már várták a Messiást, és egy Istenben hittek. Hitler azt mondta, a zsidók ítélték kereszthalálra Krisztust. Pedig Jézus maga, illetve a tanítványok és az első keresztények mind zsidók voltak. Ráadásul a keresztény hit szerint valójában a mi bűneink miatt ölték meg az Isten fiát. Mivel feltámadt, valamennyien megbocsátást nyerhetünk.

/Kacsoh Dániel/