Székely János

FÉRFIKOR

/Dialógus hat szonettben/

– Mi bánt megint? Mért búsulsz, édesem?
Miféle titkot rejtegetsz magadban?
– Tudott titok, de mégis névtelen,
Együgyű gond, mégis kimondhatatlan;
Tudott titok, együgyű gond kísért,
A névtelen, a mondhatatlan éget.
Megpróbálom – én nem tudom, miért –
Kimondani és megnevezni néked.
Úgy van, tudod, hogy nincs amit kivárnom.
Hogy odalett rugalmas ifjúságom,
Testem egész, mivoltom végleges.
 Hogy kész vagyok. Hogy lényem megmeredt, és
Végleg megállott bennem a növekvés.
Hát ez az, ami bánt és tönkretesz.

II

– Ugyan, bolond, hisz ez a férfikor,
Gyümölcshozás kora – örülj, hogy itt van.
– Jobban örültem annak, amikor
Még nem volt itt, csak álmodozva hívtam.
Eszembe jut egy nyári délelőtt:
Kopár hegyek közt kóborolni mentem,
S szemügyre vettem egy gyalogfenyőt,
És megcsodáltam és megirigyeltem.
Levéltüskésen gubbasztott a tájon,
De barna termést dajkált minden ágon,
Miközben máris új ágat rakott.
Erőben egyik, nyúlóban a másik:
Termett is, nőtt is, mind a pusztulásig.
S ez voltam én. De most már nem vagyok.

III

– Azért ne búsulj. Dúsabb a gyümölcs,
Amit az érett férfikor csíráztat.
Nem nősz talán, de szebb virágot öltsz.
– Szebbet lehet, de már sohasem másat.
Fát képzelek, görcs ágakat, melyek
Minden tavasszal más virágot hoznak,
És minden ősszel másként fénylenek,
És másfajú gyümölcstől roskadoznak.
Most szilva kéklik rajtuk bő füzérben,
Aranyló körte ring a másik évben,
Cseresznye csüng, kövér barack rezeg.
Ez voltam egykor. Ilyen volt a múltam.
Varázsfa voltam, amíg alakultam.
Már nem vagyok. És sohasem leszek.

IV

– Hisz úgy a jó, ha kész a koronád,
S olyat terem, mint rajta kívül senki.
– Igaz, most lettem önmagam, de hát
Ki tudja, jó-e önmagamnak lenni.
Ismertem én egy szobrászt, aki kész
Művét is mindig pólyákba csavarta,
Hogy lágy maradjon mindig az egész,
S ő mindhalálig formálhasson rajta.
A kész dolgok jövőtlenekké lesznek.
A kész: halála a tökéletesnek.
A kész: megáll és tovább nem javul.
Lásd, kész vagyok. Lásd, bevégeztek engem.
Itt állok önnön szobrommá meredten,
Jövőtlenül és változatlanul.

V

– Ugyan, nyugodj meg, nyugtalan, hiszen
Azon panaszkodsz, hogy a csúcson állasz!
– Áldott legyen a vigaszod, szívem,
De látod, máris benne sír a válasz.
Jártam én csúcsot máskor is. Nem egy
Gyalogfenyővel volt találkozásom.
Másztam én csúcsot lábon is, remek
Tisztásokon vagy elvadult csapáson.
Szirtfal gyötört, ág szúrt, aszalt a hőség,
Fent szél fütyölt, és kitárult a völgység,
S a cél varázsa mégis elveszett.
Boldogtalan, ki feljutott a csúcsra,
Mert visszaúttá válik minden útja,
És minden lépte lefelé vezet.

VI

– Ha menned kell, talán a mélybe jutsz,
De nézd csak, addig széttekintesz ottan.
– Igen, pár évig otthont ád a csúcs.
Nem léte fáj, hanem hogy feljutottam.
És nem is magam siratom, hanem
Magát az embert a fogyó időben,
Amint felnő és magvakat terem,
Miközben legfőbb lényege kiröppen,
Kiszáll belőle mágusi varázsa
A növekvésre és átváltozásra:
Szoborként áll, míg végül összedől.
Nincsen közöm a férfikorhoz. Tiszta,
Mély ösztön hív gyermekkoromba vissza,
Mely zöld növényi fényben tündököl.