BLASKÓ GÁBOR

akadémikus

Blaskó Gábor Szombathelyen született, 1950-ben. Középiskolai tanulmányait az Irinyi János Vegyipari Technikumban végezte Kazincbarcikán. 1973-ban vegyészmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karán. Szakterülete a szerves kémia, gyógyszerkémia, a természetes szerves anyagok kémiája. Egyetemi doktor (BME Vegyészmérnöki Kar, 1976), a kémiai tudományok kandidátusa (1980), a kémiai tudományok doktora (1984), az MTA levelező tagja (2001), az MTA rendes tagja (2007). 128 tudományos közlemény, 12 könyvfejezet, 30 szabadalmi széria szerzője vagy társszerzője. 2007-től az MTA Kémiai Doktori Tudományos Bizottságának elnöke.

Szakmai pályafutását a Budapesti Műszaki Egyetem Szerves Kémiai Tanszékén előbb a Chinoin, majd az MTA kutatójaként kezdte. 1980–81-ben a Pennsylvaniai Állami Egyetemen, 1981-től 1986-ig az MTA Központi Kémia Kutatóintézetben előbb tudományos munkatársként, majd főmunkatársként, végül tudományos tanácsadóként, 1986-tól 1989-ig pedig a chicagói University of Illinoison dolgozott. 1989-től az Egis Gyógyszergyár kutatási igazgatója, 2007-től a Servier Research Institute of Medicinal Chemistry ügyvezető igazgatója.

Az MTA Kiváló Kutatója 1976-ban, 1983-ban és 1986-ban. Zemplén Géza-díjas (1983), a Széchenyi-díj (2007) és a Gábor Dénes-díj (2009) kitüntetettje. A Budapesti Műszaki Egyetem Tiszteleti Doktora (2009).

Egy élet a gyógyító molekulák nyomában

Blaskó professzor kutatói pályáján mindig is kíváncsi volt a molekulák biológiai tulajdonságaira, szerette volna azokat az orvoslás szolgálatába állítani. Számos ilyen molekulából végül gyógyszer lett.

Az ország nyugati határszélén született, ám északkeleti vidékén, Kazincbarcikán érettségizett. Mi a magyarázat erre a távolságra?

– Roppant egyszerű. Szüleim Tiszavasváriban éltek, de édesanyám úgy érezte, hogy születésemkor a Szombathelyen orvosként dolgozó nővérénél jobb kezekben lesz. Az adott időben elutazott a vasi megyeszékhelyre, ott világra hozott, majd két hét után visszakerültem Tiszavasváriba. Legközelebb 23 éves koromban jártam a szülővárosomban. 1952-ben Sajóbábonyba, az Észak-magyarországi Vegyiművekbe helyezték édesapámat. Attól kezdve Miskolcon éltünk, ott jártam általános iskolába. Pályaválasztásomat alapvetően befolyásolta, hogy édesapám még a nyolcadik osztály befejezése előtt elhunyt, ezért a családi tanács azt találta a legjobbnak, ha technikumba megyek. Középiskolai tanulmányaimat így a kazincbarcikai Irinyi János Vegyipari Technikumban végeztem. Három éven át ingáztam a két város között, majd negyedikben kollégista lettem, mert a bátyám és édesanyám Budapestre költözött. Érettségi után felvettek a Műegyetem Vegyészmérnöki Karára, bátyám pedig a budapesti orvostudományi egyetemre járt.

Szülei mindketten vegyészek voltak, ők a szegedi egyetemen, illetve a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezték egyetemi tanulmányaikat. Az ön esetében szóba sem jöhetett más tudomány, mint a kémia?

– Az általános iskolában érdekelt a matematika, a fizika és a kémia. Sokáig ingadoztam a fizika és a kémia között, majd az utóbbi mellett döntöttem. A családi példa biztos befolyásolt, noha szüleim minden adandó alkalommal megpróbáltak más pályára irányítani. Hogy mi vonzott erre a területre? Néhányszor jártam a sajóbábonyi gyár laborjában, ami egy gyereknek hatalmas élmény volt. Amikor megkérdeztem főmérnök édesapámat, hogy mit csinál, elmondta, hogy anyagokat alakít át. Ekkor döntöttem el, hogy felnőttként én is új molekulákat szeretnék összerakni, persze fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan kell véghezvinni. A technikum tanárainak egy része az ottani főiskola oktatói közül került ki. Tőlük tanultunk fizikai-kémiát, kémiai technológiát. Az utóbbi területen még az egyetemi anyagnál is többet kaptunk, messze többet, mint amennyit egy átlagos gimnázium adhatott. Ezek a kiválóan felkészült oktatók tovább erősítették az érdeklődésemet, és nekik köszönhetően nem jelentett gondot az egyetemi felvételi sem.

Tehát nem jelentett hátrányt, hogy nem gimnáziumba járt, hanem technikumba?

– A technikumi rendszer nagyon jó oktatási forma volt. Gyakorlati életre oktatott, olyan alapot adott, amivel az ember egy gyárban is megállta a helyét, de az egyetemen sem vallott szégyent. Az egész technikumi rendszer annak idején egy adott szakminisztériumhoz tartozott, a mienk például az ipari tárcához. Kiváló körülmények között tanultunk, jól megfizetett tanárok irányításával. Ha voltak is hiányosságok az általános műveltségemben, azt magánszorgalomból bepótoltam. Egyedüli hátrányt a nyelvoktatás terén éreztem, mert az valóban jobban ment a gimnáziumokban. Nekünk csak oroszt tanítottak. Ennél fontosabb, hogy a technikum nagyon sok embernek a kiemelkedést jelentette. Számos osztálytársam itt látott először angol vécét, itt evett rendszeresen meleg ételt. Napjainkban felfoghatatlan kitörési lehetőséget adott a mélyszegénységből induló, szakmunkás szülők jófejű gyerekei számára, akik kiváló fejlesztők, kutatók, üzemvezetők lettek. Egy ilyen pálya sokkal nagyobb kitörés, mint az, hogy én vegyészszülők gyerekeként akadémikus lettem.

A Műegyetemen már másodévesként bekapcsolódott a tudományos diákköri munkába. Miért éppen a szerves kémiát választotta?

– Szakmai érdeklődésem már igen korán kialakult, miután mindig érdekelt az általam előállított új vegyületek biológiai hatása. Előbb az értékes biológiai hatásokkal rendelkező természetes szerves anyagok izolálásával, szerkezetfelderítésével, szintézisével és szerkezetmódosításaival foglalkoztam, ami azután elvezetett a gyógyszerkutatáshoz, a szerves vegyületek szerkezete és biológiai hatásaik közötti összefüggések tanulmányozásához. De visszatérve a kezdetekhez: már a diploma megszerzése előtt megjelent két tudományos cikkem. Kutatói pályafutásomat 1971-től számítom, amikor még egyetemi hallgatóként az MTA Alkaloid-kémiai Tanszéki Kutatócsoportban dolgozhattam Tőke László – akkor még docens – mellett, Szántay Csaba professzor vezetésével, akik később az MTA tagjai lettek.

A kutatócsoport szellemi atmoszférájának és tanáraim inspiráló hatásának tulajdonítom az egész életemre ható elkötelezettségem a szerves kémiai kutatás-fejlesztés iránt. Mégsem volt egyértelmű, hogy a tanszék munkatársa lehetek. A KISZ ugyanis azt mondta, hogy bent maradhatok, de nem oktathatok. Hogy mi volt a baj velem? Talán az, hogy túl egyértelművé tettem, hogy számomra a tudomány fontosabb a mozgalomnál. Végül 1973-ban, a diplomám megszerzése után úgy maradtam az egyetemen, hogy a Chinoin gyógyszergyár állást biztosított a számomra. A Chinoinnak dolgoztam a Műegyetemen 1975-ig, majd a következő öt évet már az MTA Központi Kémiai Kutatóintézetének munkatársaként töltöttem, ugyancsak a Műegyetem szerves kémiai tanszékén.

Miért érte meg ez a Chinoinnak?

– Egyes ipari vezetők már akkor is felmérték, hogy hosszú távon érdemes szakemberekbe befektetni. Érezték, hogy vagy a Chinoin, vagy a magyar vegyipar számára hasznos lehetek. Más gyárak is hasonlóan gondolkoztak. 1976-ban doktoráltam, 1980-ban a kémiai tudományok kandidátusa lettem. Az első nagy fordulatot kutatói pályafutásomban az az egy év jelentette, amelyet egy államközi egyezmény keretében Maurice Shamma professzor laboratóriumában tölthettem a Pennsylvaniai Állami Egyetemen 1980–81-ben. Gondolom, nem igényel magyarázatot, mit jelentett akkor egy magyarországi fiatal kutatónak a világ egyik legelismertebb szerves kémiai kutatóprofesszora mellett dolgozni. Ezt a lehetőséget csak odaadással és szorgalommal lehetett meghálálni, melynek eredménye egy év alatt 14 tudományos közlemény volt – ebből tizenkettőnek én voltam az első szerzője. Ezek az eredmények nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy viszonylag fiatalon, 34 évesen a kémiai tudományok doktora lehettem. Később, 1986 és 1989 között ismét dolgozhattam Amerikában, a chicagói University of Illinoison.

Harminc évvel ezelőtt nem engedtek ki akárkit az Egyesült Államokba. Mi szólt ön mellett?

– Négy állami ösztöndíjat hirdettek meg, az egyiket én nyertem el úgy, hogy nem voltam a párt tagja, miközben erőteljesen kapacitáltak a belépésre. Egyértelművé tettem, hogy nem lépek be, amit elfogadtak. Így is előre lehetett jutni, igaz, kétszer annyit kellett dolgozni, mint a párttagoknak. Az amerikai út mellett éppen a publikációim szóltak, ellene pedig az, hogy feleségem és két kisgyermekem itthon maradt.

Hogyan fogadták?

– A washingtoni repülőtéren meglehetősen érdekesen. A bevándorlási hivatal embere ugyanis nehezen hitte el, hogy a vasfüggöny mögül érkezik egy fiatalember, aki azt állítja magáról, hogy noha egy évre érkezett, mindössze 17 dollár lapul a zsebében. Karon fogott, és kivitt a váróterembe, ahol a fogadó fél képviselői elmagyarázták neki, hogy én valóban az Egyesült Államok ösztöndíjasa vagyok. Amerikai főnökeim egyébként nem a diplomámat kérték, ki sem vittem, hanem azt, hogy bizonyítsam a szaktudásomat. Engedtek dolgozni, mert az ő érdekük is az eredményesség volt. Nagyon vonzó volt, hogy távol-keleti növényekből alkaloidokat izoláltunk, majd azok szerkezetének meghatározása után rögtön elő is állítottuk, azaz szintetizáltuk ezeket az anyagokat. Szerencsém is volt – bár azt mondják, hogy Fortuna csak a felkészült elméket csókolja homlokon –, mert egy teljesen új kémiai szerkezetű alkaloidcsaládot fedeztem fel.

Második útja után nem akart kint maradni az Egyesült Államokban, hiszen akkor már önnel volt a család is?

– Az amerikaiak nagyon szeretik a jól felkészült kelet-európai kutatókat – ha a zsebükben van a visszaútra szóló repülőjegy is. Ha maradni szeretnének, akkor megváltozik körülöttük a légkör. De én nem akartam kint maradni. Lányom iskolaváltás előtt állt, és mi semmiképpen sem szerettük volna, ha amerikanizálódnak a gyerekek. Tökéletesen megtanultak angolul, ám úgy éreztük, hogy haza kell jönnünk. Hihetetlen változások mentek végbe ez idő alatt az országban. 1986-ban egy szigorúan irányított, enyhén depressziós légkörű, rigid országot hagytunk el, majd 1989 augusztusában egy forradalmi változásokat átélt világba tértünk vissza. Hihetetlen élmény volt, amit az is tetézett, hogy a tudományból az iparba léphettem át. Nekem is előnyös volt a váltás, de az Egisnek is nagyon jól jött egy nyugati tapasztalatokkal rendelkező kutatási igazgató. Mindenki megtalálta a számítását.

Nem volt idegen a környezet?

– Szántay professzor már évtizedekkel korábban azt sulykolta a munkatársaiba, hogy tartsanak kapcsolatot az iparral, például azért, hogy vizsgálják meg az általunk előállított molekulákat. Kutatói pályámon mindig is kíváncsi voltam „molekuláim” biológiai tulajdonságaira, szerettem volna, ha azokból gyógyszer lesz. A másik indok az volt, hogy az Egisben olyan műszerpark állt rendelkezésre, amilyenről az akadémiai intézetekben csak álmodtak. A harmadik, hogy tisztában voltam a korlátaimmal. Én a kémikusok között a jók között vagyok, de nem a legjobb. Az is frusztrált, hogy írom és írom a publikációimat, de abból kevés ment át a gyakorlatba. Én ugyanis arra vágytam, hogy minél több munkám eredménye kerüljön fel gyógyszerként a patikák polcaira. Ehhez az Egisben minden segítséget megkaptam.

Melyik eredményére a legbüszkébb?

– A korábban említett alkaloidcsalád felfedezésére. Emellett fontos munkámnak tartom a tebain és a morfin biomimetikus totálszintézisét, valamint több különböző nitrogént, illetve oxigént tartalmazó heterociklusos természetes anyag szerkezetének felderítését. Második amerikai tartózkodásom során részt vehettem a University of Illinois és a National Institute of Health által együttműködésben végzett, a „tumorellenes hatású természetes szerves anyagok” projektben. Ez meghatározó volt további pályafutásomat illetően, mivel megerősítette azt az elhatározásomat, hogy a továbbiakban gyógyászatilag hasznos vegyületek felfedezésével, fejlesztésével foglalkozzam. Ezért vagyok hálás néhai dr. Orbán István vezérigazgatónak, hogy Amerikából hazatérésem után, kutatói pályafutásom második jelentős fordulataként az Egis Gyógyszergyárba hívott, és lehetőséget adott, hogy a kutatásért és fejlesztésért felelős igazgatóként vezessem a társaság generikusgyógyszer-fejlesztési programját, valamint originálisgyógyszer-kutatását. Hosszú távú előrelátásának legjobb példája, hogy 1990 és 1994 között, amikor a gazdasági váltás kényszerében a magyar vállalatok legnagyobb része felélte a tőkéjét, fejlesztési tevékenységeit berekesztette, akkor az Egis Rt. új biológiai kutatóközpontot épített és szervezett meg, majd igen jelentős beruházásokat valósított meg. Az Egisben eltöltött 17 év során munkatársaimmal közösen megújítottuk a vállalat termékportfóliójának több mint háromnegyedét. Mintegy 80 különböző hatóanyagot tartalmazó generikustermék-családot fejlesztettünk ki, törzskönyveztünk itthon és külföldön. Több termékünk Innovációs Díjban is részesült. Az Egis Rt. új termékeinek forgalma mind Magyarországon, mind a stratégiailag fontos exportpiacokon eléri a milliárdos nagyságrendet. A teljesség igénye nélkül: az amlodipin, a carvedilol, a risperidon, a sertralin és a venlafaxin hatóanyag-tartalmú gyógyszerkészítményeink kifejlesztésére vagyok a legbüszkébb. Az originális kutatásban egy anxiolitikus hatású új molekulánk a humán fázis III. klinikai vizsgálati szakaszáig jutott el.

Hogyan került jelenlegi pozíciójába?

– Az Egis Rt. fő tulajdonosa, a francia Servier Gyógyszergyár 2005 elején elhatározta, hogy jelentősen megnöveli a gyógyszerkémiai kutatókapacitását, és ezt a bővítést nem Franciaországban, hanem Magyarországon valósítja meg. Felkérést kaptam egy szerves kémiai, gyógyszerkémiai kutatóintézet „megálmodására”, mely kiváló építész és gépész tervezők tervei alapján a Graphisoft Parkban vált valóra a Graphisoft cég kivitelezésében. A Servier cég hosszú távú terveit minősíti, hogy az Európa-szerte akkor kezdődő gazdasági válság idején kutatóintézetet épít, és jelentős számú új kutatóhelyet hoz létre, elsősorban tumorellenes kutatásai kémiai hátterének.

A magyar kémikusok, vegyészmérnökök színvonalát jelzi, hogy a Servier Research Institute of Medicinal Chemistry – amely 2007 szeptemberében kezdte meg működését – irányításom alatt magyar kutatókkal végzi a Servier Gyógyszergyár kémiai kutatási projektjeinek jelentős részét, az anyavállalat megelégedésére. Tevékenységünk során új molekuláinkat a Servier cég onkológiára szakosodott farmakológus kutatói vizsgálják, és közös munkánk eredményeként már van olyan új gyógyszerjelölt molekula, mely a klinikai vizsgálatok szakaszában tart.

Nem bánták meg a franciák, hogy Budapestet választották?

– Szerintem nem. Évente 1000-1200 gyógyszerjelölt molekulát küldünk farmakológiai vizsgálatokra. Zavartalan az együttműködésünk a Servier többi egységével. A titok az emberi hozzáállásban, a különböző szakmák hatékony együttműködésében rejlik. Mindig is azt vallottam, hogy értelmes embereknek ki kell jönniük egymással. Itt azt szeretem, hogy én vagyok a legidősebb, munkatársaim legalább húsz évvel fiatalabbak, akiktől sokat tanulok, és remélem én is át tudok adni nekik némi tapasztalatot és tudást. Az a jó, hogy külföldi és hazai tapasztalataik ellenére kollégáimnak még mindig szükségük van rám. Még három évet szeretnék itt dolgozni, azután a tanácsaimmal segíteném a cég működését, illetve a Magyar Tudományos Akadémiát. Örülök annak, hogy én vezethetem az MTA Kémiai Osztály szerintem egyik legfontosabb bizottságát, a Kémiai Doktori Bizottságot, amely azt a munkát felügyeli, hogy ki lehet az MTA doktora a mi tudományterületünkön. A hazai tudományosság legnagyobb problémáját abban látom, hogy a külföldre távozó tehetségek hatvan százaléka nem tér vissza. Tíz év múlva akár a kilencven százalék is kint maradhat. Ezt nem szabad megengedni.

Elégedett az elért eredményeivel?

– Szerencsés embernek vallom magam, mert szakmai pályafutásom első 15 évében egyetemi és akadémiai kutatóként dolgozhattam, és több mint száz tudományos közleményt publikáltam, néhány kis építőelemmel gazdagítva a szerves kémiai tudományt. Pályám következő szakaszában az Egis Gyógyszergyárban megadatott, hogy munkatársaimmal együtt nagyszámú, hatékony, nagy piaci értékű generikus gyógyszerkészítményt fejleszthettünk ki a hazai és a külföldi gyógyszerpiacok számára, melyek segítenek a betegeken, és hasznot hoztak az Egis Rt. számára is. Most pedig, pályafutásom utolsó harmadában, megadatott az, hogy nagy értékű tumorellenes gyógyszer, gyógyszerek piacra kerülésében alkotóan részt vehessek.

Magányos alkat vagy csapatjátékos?

– Az utóbbi. Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy pályafutásom során főnökeim, illetve vezető kollégáim mindig támogatták a munkámat, és szakmailag, emberileg kitűnő személyiségek voltak. De leginkább abból a szempontból vagyok különösen szerencsés, hogy minden munkahelyemen – bármely országban is volt az – mindig kiváló és tehetséges munkatársaim voltak, akiket könnyű volt motiválni a közös munkára. Legjobb tulajdonságomnak azt tartom, hogy munkára tudok serkenteni másokat úgy, hogy velük együtt dolgozok. A legfontosabb tudománypolitikai üzenetem pedig az, hogy addig ne várjunk komoly fellendülést, amíg az ipar, az Akadémia és az egyetemek különállását nem sikerül feloldani. Szomorú, hogy milyen kicsi a mobilitás, az átjárás az előbb említett területek között.

 Hogyan viszonyult a család a speciális életformát jelentő kutatói léthez?

– Munkámat a legnehezebb időszakokban is mindig megértően támogatta építészmérnök feleségem és két gyermekünk. Lányom közgazdász és jogász. Fiam a Műegyetemen elektromérnökként végzett, majd a Columbia Egyetemen doktorált informatikából. Mindketten itthon dolgoznak. Lányomtól három, fiamtól pedig egy unokám van, akik bearanyozzák az életemet. A kutatás és az önművelés mellett szeretek utazni, lehetőleg távol-keleti országokba, melyek kultúrája, történelme mindig is érdekelt. Szeretem a természetet, az olvasást és a zenét, úgyhogy megpróbálom az időmet mindig a leghatékonyabban kihasználni. Egy különös hobbimat is bevallom, gyűjtöm Madách Imre Az ember tragédiája című művének különböző kiadásait. Ebből a gyűjteményből egy bibliográfiai könyvet is megjelentettem, valamint gyűjteményem egy része szerepelt az MTA-nak azon a kiállításán, melyet a mű megjelenésének 150. évfordulójára rendeztek. Az ember tragédiája a magyar szellem egyik csúcsteljesítménye. Az ember minden egyes életperiódusára találhat egy aktuális mondatot a műben. Nem teljesen optimista ez az alkotás, de hát ilyen az élet. Madách olyan értékeket hangsúlyoz, amelyek örök érvényűek. Csak azt sajnálom, hogy a nagyvilág nagyon keveset tud erről a csodálatos szellemi teljesítményről.

/Szerző:Szegedi Imre • Fotó: Csanádi Márton/