Irodalmunk poeta doctusa:

BABITS MIHÁLY

A magyar irodalomban napjainkban sem ritka a magukat „meghatározó értelmiségi köröknek” nevező „irodalmi” társaságokban, hogy „nemkívánatos” jelzővel bélyegeznek meg alkotókat.

Nos, Babits Mihály is abba a körbe tartozik, akit – különösen a rendszerváltozást megelőző időszakban - nem kedvelt igazán a politika, a hivatalosnak mondott irodalmi közélet. Nem véletlen, hogy aki a 60-években járt középiskolába, az nem emlékezik arra, hogy Babits-ról beszéltek volna neki, hiányzott ő a tankönyvekből, sőt a kötetei is csak régebbi kiadásokban voltak elérhetőek. A kultúrpolitikusok hivatkoztak a külföldön élő „örökösre”, a szerzői jogdíjra, ám valójában sem Révai József, sem Aczél György „ízlésének” nem felelt meg - a nem Lukács György-i ideológiájú - a Nyugat legigényesebb szellem- és jellemformáló vezére. A XX. századi magyar líra sajátosan nagyműveltségű, éles szemű, mindenről minden formában írni tudó költő, próza- és esszéíró, műfordító messze állt a kor elvárta „szocialista embertípustól”, a tömegek költőjének eszményétől. Megvádolták klerikalizmusáért annak ellenére, hogy korábban ateistának bélyegezték. Olyan emberek sütötték rá a nacionalizmus, sőt a sovinizmus bélyegét, akik e fogalmakat a pártbrossurákból vélték ismerni, de használni bátran merték. A hazafiatlanság címkéjével valószínű ők sem tudtak mit kezdeni, de kirekesztésnek jól hangzott.

Pedig szinte példa nélküli - talán csak Arany Jánoséval rokonítható - az az életút és művészi magatartás, amit ő maga is megfogalmazott:

Egyenes úton mentem én -

ti kitértetek jobbra-balra.

Ti szavakra figyeltetek

én csak a dalra, csak a dalra.

Így, Mihály–nap tájékán vessünk egy pillantást erre a ma már méltó helyen kezelt, de még mindig nem eléggé ismert költőnkre, irodalom- és közönségnevelőnkre, számos későbbi lírikusunk példaképére, tanítómesterére, aki megélt 58 esztendejét, - s annak remekeit - a „vállalt próféta-sors” méltóságával, annak minden felelősségével és súlyával hagyta ránk, a valódi művészetet meghallani és érteni képes utókorra. Mindazokra, „akiknek nem üres a mennyek boltja” s „akik méltók látni a csodát…”

***

1883. november 26-án született Szekszárdon a magyar irodalom poeta doctusa, erősen vallásos értelmiségi család gyermekeként .

A korán elhunyt törvényszéki bíró édesapa, az érzékeny lelkű édesanya, Kelemen Auróra és Rácz Innoncentia, a nagymama alakja (az erőskezű Cenci néni) tökéletesen életre kelnek A gólyakalifa és a Halálfiai című Babits-regényekben. (Ha Aranynak tégla/történet kellett az alkotáshoz, Babitsnak érdekes és meghatározó emberek a jellemformáláshoz. Arra pedig ott volt a szűkebb és tágabb családja éppúgy, mint a görög mitológia vagy éppen a Biblia meghatározó példaképei - nem egyszer a próféták).

Tanulmányait Pesten és Pécsett végezte, 1901-ben beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára. Négyessy László stílusgyakorlatain ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. 1900-tól kezdett verseket írni, ekkor azonban még nem gondolt nyilvánosságra.

Budapesten latin-magyar szakon diplomázott. Baján, Szekszárdon, Fogarason, Újpesten és Budapesten tanított. Első műveivel a Holnap című antológiában jelent meg (1908). Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Fekete zongora c. művével egyetemben érthetetlennek találták. 1908-ban Itáliába utazott, és ekkor határozta el az Isteni Színjáték lefordítását.

1909-ben jelenik meg első kötete (Levelek Iris koszorújából). 1911 folyamán jelent meg második kötete (Herceg, hátha megjön a tél is). 1911-től az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezték át. 1912-ben kezdte a Dante-fordítást. Első korszakára formáinak az antik görög irodalom használata jellemző. Második korszakában - 1912 utáni verseiben - már megjelenik a keresztény irodalom műfajainak, főképp a zsoltároknak a sajátos Babits-féle megszólaltatása. 1916-ban megjelenik harmadik verseskötete, a Recitativ.

1921 folyamán - Szabó Lőrinccel való „igazi, férfias” afférja után - összeházasodik Tanner Ilonával, aki Kazinczy feleségét tekintve példájának szerette magát Török Sophieként emlegettetni.

1927-ben meghalt Baumgarten Ferenc, aki végrendeletében alapítványt hozott létre a rossz sorsú költők számára. A kuratórium elnöke Babits volt, aki 1929-től a haláláig főszerkesztője a XX. század egyik legrangosabb folyóiratának, a Nyugatnak.

Sajátos korszak volt ez a magyar művészeti életben; egy bizonyos, Babits biztos kritikai érzékkel szűrte meg a folyóiratában megjelenthető műveket. (A „szerkesztőségi szerdai fogadó napok” számos önjelölt költő kedvét vették el, legalábbis a Nyugatban való megjelenéstől, ami akkor egyféle rangot, elismerést jelentett volna. A főszerkesztő Babits természetesen mindig nagyon udvariasan, soha nem bántóan, inkább bíztatva mondta ki a kellemetlen verdiktet még a fiatal Szabó Lőrincnek is.)

1934-ben jelent meg Az európai irodalom története című tanulmánykötete, amely ma is hasznos kézikönyv lehetne.

1940-ben vette át Dante Isteni Színjátékának fordításáért a San Remo-díjat az Olasz Akadémiától.

(Már súlyos betegen utazott Itáliába, hisz’ már korábban jelentkezett nála a gyilkos kór, a gégerák. Először a hangja vált fátyolossá, majd jöttek a fájdalmak, a műtét, a hallgatás, a Beszélgetőfüzetek megrázó sorai.)

1938-ban - nagy műtéte után - megírta a Jónás könyvét, majd 1939-ben a Jónás imáját.

1941. augusztus 4-én örökre elhallgatott. Rossz gégéje feladta a küzdelmet, az égi hatalmak nem engedték többé szólni…

Mindössze 58 esztendős volt.

***

Betegsége idején jegyezte föl Babits az azóta már tragikusan ismertté és híressé vált Beszélgetőfüzeteibe, hogy „politikáról nem beszéltem, de mikor szükségét éreztem, megszólaltam.”

A tízes években még elutasította a közéleti-küldetéses költő szerepét, ám a húszas években már megjelennek költészetében a próféták, bár még többnyire elutasított szereplehetőségekként. Aztán a belső vívódástól sem mentes folyamatban, de végül a vállalás válik meghatározóvá a babitsi életműben.

1916-tól erősödik fel és válik egyértelművé költészetében a háborúellenesség. Kétféle magatartást is helyénvalónak tart: a kiáltást, mely túlharsogja a háború hangzavarát, és a csöndet, mely éppen némaságával tüntet az artikulálatlan hangerő ellen. A Húsvét előtt című versében az emberi szó kimondásáig, az artikulációig való eljutás fizikai és lelki szempontból egyaránt gyötrelmes folyamatát tárja elénk. De a Háborús anthológiákban már kétféle költői magatartást különböztet meg: az egyik - Arany balladájára is utalva - a kor hangját visszaadó, a mindig az aktuális „széljáráshoz” igazodó költőét - akit a sás metaforával jellemez, amely meghajlik, ha kell -, akihez nem szeretne hasonulni soha, semmilyen körülmények között. A másik a csönddel tüntető, tiltakozó poétáé. Számos esetben inkább ezt vállalta Babits, „az ideje van a hallgatásnak” magatartást. Amikor viszont kellett, határozott, egyenes beszéddel állt ki semmiféle hatalomtól nem tartva, meg nem ijedve attól.

Pontosabban, egyetlen Hatalmat ismert el, félt, a GONDVISELÉST, ami egész életén, művein világosan jelen volt. Ezt a felismerést nagyon korán elfogadta Babits, és igyekezett ennek a nem könnyen vállalható ars poeticának megfelelően élni és alkotni. Ezzel is magyarázható, hogy lehetséges magatartásformaként jelenik meg számára a háborús időkben a napi eseményeken való túllépés igénye, a Gondviselőre való hagyatkozás gondolata.

A Zsoltár gyermekhangra című versében a költő-szerep új értelmezést nyer. Az alkotó: médium; közvetítője (a talán általa sem értett) igéknek, de nemcsak egyedüli közvetítő, hanem egy kórus tagjaként énekel:

Az Úristen őriz engem

mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,

mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:

hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:

kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje

aki azt énekli: Béke!

A Zsoltár férfihangra című párversben már az érett Babits világképének összetevői jelentkeznek: szabadság és predesztináció kettőssége, az egyéni, egyedi lét és a történelmi idő ellentéte, az önformálás, önalakítás és önfeladás - egy magasabb eszme érdekében - szükségességének felismerése:

Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?

A csillagok örök forgása néked forog

és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog

a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs

Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,

hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,

aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,

hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét

szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,

hogy kifesse lelkedet.

Az egyén és a közösség létkérdései körében a szenvedés és a halál a művészet és költészet alapvető kérdései közé tartozik évezredek óta… Babits vélekedése e kérdésben Heidegger és Camus halál-értelmezésével rokon: „mindenkinek a saját halálát kell meghalnia”. (Mint ahogy élnie is a saját életét kell/kellene!) Valószínű ez a felfogás is ott rejtőzik a Jónás könyvében és az azt követő Jónás imájában.

A Jónás könyve terve már a gégeműtéte előtt készen volt, de csak azt követően vetette papírra.

A költő az ősi emberi helyzetet felhasználva az ismert zsoltár kezdősorai („A mélységből kiáltok...”) által is megfogalmazott létben mutatja be Jónást, aki kilátástalan lélekállapotban ismeri fel felelősségét, s kerül közel ismét az Úrhoz. Jónás helyesen ismeri fel az Úr, az igazság és a közvetítő, azaz a próféta szoros egybetartozását.
Az Úr szavai - a szó tiéd, a fegyver az enyém - meghatározzák a próféták feladatkörét: az írástudó feladata a gazdasági-társadalmi viszonyoktól független igazság hirdetése.

Az írástudók árulása című esszéjében ezt nagyon pontosan meg is fogalmazza: „… ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az Irástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.” – ez a babitsi gondolatsor súlyos zárómondata.

Babits Arany Jánoshoz hasonlóan vélekedik, azaz bűnt és erényt megítélni nem az ember dolga; a szétválasztás felelőssége, majd a büntetés és a megbocsájtás az Istené, aki teszi is a dolgát. Az ember felelőssége az értékek védelme és megőrzése.

A Jónás imája című költemény a Jónás könyvében megfogalmazott prófétaszerep személyessé tétele, végtelenül őszinte emberi vallomása. A vers a költő kezdettől vallott ars poeticájához, vállalt életéhez kapcsolódik:

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelző karókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rim

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy mégvakabb és örök

Cethal szájában végkép eltünök,

a régi hangot, s szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy míg az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Babits életének, munkásságának igazán hozzáértő értékeléseként álljanak itt a barát, az ifjabb pályatárs, Szabó Lőrinc méltató szavai:

„… mindig lesznek, s hiszem, hogy mindig többen lesznek, akik tudni fogják, hogy ki volt Babits és mit adott nekünk. Aki végigéli a verseit, mindennek jobban fog örülni. Jobb és gazdagabb ember lesz. […] Érteni fog a szó varázslataihoz, a szépség felfedezéséhez. Színesebb lesz, lényeglátóbb és léleklátóbb. Tömörebb és gyorsabb. [...] Sok konvenció lehámlik róla és szabadulni fog sok hazugságtól. Megutálja a fecsegést. Fogékonyságot, közvetlenséget, bátorságot tanul. Őszinteséget és gazdag egyszerűséget. Bensőséget, szeretetet, szerelmet; örömöt még a fájdalomban is. Közelebb jut saját egyéniségéhez, pontosabban fogja látni saját magát az örök dolgok közt.”

Nos, napjainkban, amikor még a Nemzeti Alaptanterv kapcsán is szinte háborús villongások vannak egy-egy alkotó életének és munkásságának megítélése kapcsán, vegyük többször a kezünkbe, és befogadó, értő lélekkel és ésszel olvassuk újra és újra a XX. századi próféta, Babits Mihály írásait!

„Világítótoronyként” segítenek a biztos tájékozódásban.

/ZE/